„Nem elég csak tehetségesnek lenni, küzdeni is kell”
Mindig szívesen jön a Normafához a Vasas SC-ben versenyző Tóth Zita, aki az idei pekingi téli olimpián alpesi sízésben képviselte a magyar színeket. Mint azonban kiderült, nem csak az edzések miatt kedves számára a környék. Beszélgetésünkben azt is elmondta, hogy reményei szerint itt tanulja meg hamarosan egy másik sportág fortélyait is.
- Volt már akkora lejtőn, amiről sítalpakkal a lábán lenézve megijedt?
- Nem, ilyen pályán még nem jártam! Imádom a sebességet és az adrenalint, ezért is lettem alpesi síző. Nagyon szeretem azt az izgalmat, amit a rajtnál érzek, amikor lenézek a pályára, és tudom, hogy nehéz lesz, de képes vagyok megcsinálni.
- Azért tettem fel az előző kérdést, mert bárhogy nézzük, a síeléshez és különösen az alpesi síeléshez, bizony, bátorságra is szükség van. Már gyerekként megvolt önben ez a tulajdonság?
- Igen, sőt akkor talán még jobban. Gyerekként csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél gyorsabban leérjek a célba, és közben jól érezzem magam. Azóta eltelt néhány év, hivatásos síelő lettem, és tudatosult bennem, hogy nem veszélytelen dolog, amit csinálok. Abban azonban biztos vagyok, hogy amíg bátran, teljes elszántsággal küzdök lefelé a hegyen, addig nem kell aggódnom. Baj csak akkor van, amikor az ember elkezd félni és kételkedni magában…
- Mi szükséges ahhoz, hogy jó síző legyen valaki?
- Ha az az álmod, hogy sikeres sportoló legyél, nem elég csak tehetségesnek lenni, küzdeni is kell érte. Hinned kell benne, hogy el tudod érni a célodat, még akkor is, ha más kételkedik benned. Aztán a következő években úgy élj, hogy sohase téveszd szem elől az álmodat! Fontos még a közösség, az edző, sí esetében az anyagi támogatás, és persze egy kis szerencsére is szükség van.
- Mennyi lemondással jár a versenysport?
- Egy külső szemlélő azt mondaná, hogy rengeteggel. Ő azt látná, hogy kiskorom óta szinte sosem vagyok otthon, hogy keveset vagyok a családommal és a barátaimmal, és hogy nekem sok minden kimaradt, ami a korombélieknek mindennapos volt. Hamarabb fel kellett nőni, hiszen tizennégy évesen magamra lettem utalva Ausztriában, egy sígimnázium kollégiumában, némettudás nélkül. Úgy tűnhet, hogy lemondtam a gyerekkoromról, de én ezt nem így fogom fel. Hálával a szívemben gondolok a versenysportra, mert anélkül ma nem lennék az, aki vagyok. Megtanított az életre, keménynek nevelt, és önbizalmat adott; tudom, hogy én még a jég hátán is megélnék. Megannyi csodaszép emlékben részesített, rengeteg gyönyörű helyre elvitt, és sok számomra kedves emberrel ismertetett meg. Boldog vagyok, hogy ez lehet az életem.
- Mióta versenyzik a Vasas SC-ben?
- Már több mint tíz éve. Ez a harmadik szezonom az edzőmmel, az osztrák Dietmar Thönivel, aki annak idején Miklós Editet készítette fel a világkupákra. Apukám, Tóth Zalán tanított meg síelni, ő is volt az első edzőm. Utána számos kiváló szakemberrel dolgozhattam együtt, akik közül Kővári Enikőre a nevelőedzőmként tekintek.
- Részt vett a legutóbbi téli olimpián. Mekkora élményt jelentett ott lenni, a magyar színeket képviselni?
- Hatalmas élmény volt, hogy a gyerekkori álmomat valóra váltva kijutottam a pekingi téli olimpiára. Soha nem felejtem el azt a megtiszteltetést, hogy a megnyitóünnepségen Kékesi Mártonnal mi vihettük a magyar zászlót. Az az érzés pedig, amikor egy egész ország szurkol nekem, csodálatos! Remélem, lesz még benne részem.
- Ha azt mondom, Normafa, mi ugrik be elsőként?
- A rétes! A viccet félretéve: nagyon sok szép emlékem van a Normafáról, mindig örömmel járok arra. A mai napig rengeteget kirándulunk ott a családdal, ha kikapcsolódásra vágyunk. A régi Vasas-síházhoz, ami most felújítás alatt áll, megannyi felejthetetlen sportos élmény köt: szezonzárók, ünnepélyek, edzések és a híres MHK futások. Igazán különlegesnek találom, hogy a Normafa a sport szempontjából ilyen tradicionális hely. Jó belegondolni, hogy a sísport legendái, mint például Kővári Ildikó néni, ott edzettek, ahol a jövő bajnokai is.
- Milyen kapcsolata van még a „város tetejével"?
- A Normafa mindig is nagy szerepet játszott a családom életében, hiszen apukám és nagybátyám ott gyepsíeltek. Mi, gyerekek, a mai napig hallgatjuk az izgalmas történeteiket azokról az időkről, és boldogsággal tölt el minket, hogy a fejlesztéseknek hála sok ember hasonló élményekkel gazdagodhat. Én pedig már alig várom, hogy a behóágyúzott sífutópályán megtanuljam ennek a másik szakágnak a csínját-bínját Holló Miki bácsitól.
- A sízés téli sport, a tél pedig az ünnepek ideje. Hogyan tölti a karácsonyt?
- Szerencsére karácsonykor a versenyek is szünetelnek néhány napig, így haza tudok utazni, hogy a családdal ünnepelhessek. A nagypapám el szokott vinni minket, unokákat, korcsolyázni, amíg otthon a készülődés folyik, de ezenkívül többnyire csak az evésből űzünk sportot.
- Karácsony után pedig jön a szilveszter, a nagy fogadalmak napja. Tervez valami hasonlót az idén?
- Nekem a szilveszter sohasem volt nagy ünnep. Mivel általában másnap hajnalban edzésem van, ezért már korán lefekszem, és átalszom az új évbe. A fogadalmaimmal pedig nem szoktam az év végéig várni – amit a fejembe veszek, ahhoz már nyomban hozzá is látok.
sm.