Akik a gyerekeink kezét fogják
Vannak intézmények, amelyeken messziről látszik, hogy elhivatottak a munkatársaik. Valami különös összhang tartja össze őket, olyan, amilyen egy nagy hajó legénységét. Mindenki tudja a feladatát, és mindenki tudja, a közös cél elérése érdekében nélkülözhetetlen, hogy azt jól is lássa el. Ilyen a légkör az Ali utcában álló nagy villaépületben, amelyben az (ÉKC) Új Szent János Kórház és Szakrendelő Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Rehabilitációs Osztály huszonöt fős „legénysége" naponta talajt vesztett gyerekeket fog kézen, és próbál visszavezetni a társadalomba. Az osztályt vezető dr. Máttyus Anna személyisége érezhetően rányomja a bélyegét erre a munkára. Hétgyermekes anyaként nyilván van rutinja a közösségszervezésben. Vele és két kolléganőjével, Uhlár Orsolya pszichológussal és Karakas Regina főnővérrel ültünk le beszélgetni az osztály működéséről és a gyermekpszichiátria kihívásairól.
BIZTONSÁGRA VÁGYUNK
– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: egyre betegebb a társadalom. Mibe betegszünk bele?
Dr. Máttyus Anna: Minden embernek alapvető szükséglete, hogy biztonságban legyen, gondoljunk itt akár egzisztenciális biztonságra, akár a kortárs kapcsolatok kontrolljának megerősítő hatására, amelyek ebben az időben sok családnál meginogtak. Ráadásul szinte nincs olyan család, amelyiket ne érintett volna közvetlenül a járvány, sokaknak kórházba kerültek a szeretteik, akik átmenetileg vagy végleg elérhetetlenné váltak. Mindezeken túl más fiatalokkal foglalkozó szakemberekkel együtt úgy tapasztalom, hogy a gyerekekre zúduló feldolgozhatatlanul sok információ, amik között nem tudnak eligazodni, egyre növeli bennük a bizonytalanságot. A helyzetet az is rontja, hogy a hagyományos nagycsaládok megszűnésével csökkent a gyerekekre irányuló figyelem.
– Ugyanakkor a mai társadalomban alapfogalommá vált az „elfogadás". Nem lettünk empatikusabbak?
M. A.: Bár folyton az elfogadásról beszélünk, a fiatalok, akik hozzánk érkeznek, nagyon kevés megértéssel találkoznak, egyre inkább a külsőségek alapján ítélik meg egymást. Ha valakinek nem olyan a ruhája, a telefonja, vagy nem tartozik ehhez vagy ahhoz a bandához, azt lúzernek minősítik, és érthető módon zuhanni kezd az önértékelése. Ebben a tárgyiasított világban nincs helye a türelemnek, a megküzdésnek, elvárják, hogy az életben minden úgy működjön, mint a gép: ha az egyik oldalon bedobnak valamit, a másik oldalon jöjjön ki az eredmény, és ez a fiatalok kapcsolatokhoz fűződő elvárásaira is igaz.
– A másik divatos hívószó, az „érzékenyítés" és a hozzá kapcsolódó trendek hogyan csapódnak le a gyerekek körében?
M. A.: Az a szemlélet, hogy mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen, egy alapvető emberi norma, ami nem új, hiszen évezredek óta minden világvallásban benne van. Viszont az a trend, hogy ennek címén ne erősítsük meg a gyerekeket például a nemi identitásukban, vissza fog ütni, mert ez megint csak a bizonytalanságot növeli bennük. A tapasztalataink alapján nő azoknak a fiataloknak a száma, akik nem tudják, hogy a kapcsolatuk az egynemű társukkal átlépte-e a barátság határát, vagy sem. Ebben egyértelműen szerepe van annak, hogy egyre elfogadottabbá válik az azonos nemű párkapcsolat. Akiknél felnőttkorban kialakul a homoszexualitás, azoknak ez segíthet, de azokról a fiatalokról, akik ettől elbizonytalanodnak, és olyan helyzetbe sodródnak, ami utólag nagyon erős szégyenérzetet okoz bennük, már ritkábban beszélünk. A gyerekek influenszereket követnek, és nem a saját egyéniségük kibontakoztatása, hanem a másoknak való megfelelés motiválja őket, ez pedig gyakran meghasonláshoz vezet.
NEM DIVAT AZ ELKÖTELEZŐDÉS
– Milyen szerepe van a szülők válásának a gyerekek pszichés problémáinak kialakulásában?
M. A.: Én úgy gondolom, az elköteleződés hiánya alapvető probléma az életükben. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az emberi kapcsolatokat is úgy kezeljük, mint a tárgyakat, amiket manapság használunk, és ha kényelmetlenné válnak, eldobjuk. Így működnek ma gyakran a párkapcsolatok és a barátságok is. Az emberek nem megoldásokat keresnek a problémákra, inkább bezárkóznak, és kommunikáció híján eltávolodnak egymástól. A válás rengeteg indulat, harag felszakadásával jár, és ezeket a házastársak sokszor a gyerekeken keresztül kommunikálják. Nem gondolnak arra, hogy ők milyen kiszolgáltatottak ebben a helyzetben, és hogy ilyenkor mindig nagyon súlyosan sérülnek. Régebben is megvoltak ugyanezek a nehézségek, de akkor más példaképek voltak nemcsak a családban, a társadalomban is. A mai gyerekek azt látják, hogy a médiában annak van hírértéke, mekkora melle van ennek vagy annak a celebnek – csodálkozunk azon, hogy megszűntek az anyaságnak és a nőiességnek a valóságos szimbólumai, amikor így tárgyiasítják az emberi testet? Mivel a gyerekek a rossz mintákhoz viszonyítják és így tökéletlennek érzik magukat, a feszültségeiket vagy másokon töltik ki agresszió formájában, vagy elmennek valamilyen függőség felé.
– Milyen súllyal esik latba a gyerekek pszichés megbetegedésében a különféle drogok használata?
M. A.: Ma a kamaszok határfeszegetése más léptékű, mint mondjuk a 90-es években, amikor gyermekgyógyászként egy toxikológiai osztályon dolgoztam. Akkoriban még nem volt Magyarországon drog, és alkoholproblémákkal is leghamarabb 15-16 évesen érkeztek be a fiatalok, ma viszont már 11-12 éves korban beesnek, nemcsak alkohol, de drogproblémákkal is. Általános az a hozzáállás, hogy a fű nem veszélyes, holott ez óriási tévhit. A társadalom nagy része nincs tisztában azzal, milyen hosszú távú következményei lehetnek akár egy egyszeri szerhasználatnak is a motivációra, a gondolkodásra nézve. Hogy egyetlen füves cigi is elindíthat egy „drog indukálta pszichózist", azt ugyanis nem lehet tudni, ki sérülékenyebb, ez csak akkor derül ki, ha már valaki kipróbálta a szert. Ma lenézett elfoglaltságnak számít a kirándulás, a közös játék, a csapatsport, ami közösséget teremtene, a kortárs kapcsolatok pedig áthelyeződtek az online térbe, így nem csoda, ha az intézményünkbe érkező gyerekek mind magányról panaszkodnak, és arról, hogy nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Sokan motiválatlanok, céltalannak látják az életüket, és ezen értelemszerűen csak ront a szerhasználat. Ma a társas együttlétek nagyjából kimerülnek a közös berúgásban. Pedig a csapatjáték, ahogy a természet, a közösség, a barátság is, sok mindenre megtanítja az embert. A fiatalok sérülékenyek, kényszereket, teljesítményszorongást, viselkedészavart produkálnak, de nagy divat mostanában a falcolás is: úgy vezetik le a feszültséget, hogy megvagdossák magukat.
MEGÚJULÓ ELLÁTÓRENDSZERT!
– Hogyan bír el az osztály az egyre növekvő létszámú beteggel?
M. A.: Felmerül a kérdés: miért van ennyi megborult fiatal? Miért ilyen a társadalom? Hogyan tudjuk megváltoztatni? Milyen mintákat mutatunk a gyerekeknek? Úgy gondolom, nem egyedül az ellátórendszernek lenne a feladata, hogy ezen a hihetetlen mennyiségű megzuhant családon segítsen. Az egészségügynek, az oktatásnak és a szociális hálónak minden szinten szorosan együtt kellene működnie, hiszen a gyerekeknek ezekbe a rétegekbe van beágyazva az élete. Az osztály kapacitásának növelésére született meg a Dr. Lóránd Blanka-terv, amelyet a tervek szerint 2023-ban kezdenek kivitelezni, s amelynek értelmében felújítanák az intézménynek otthont adó villaépületet, és egy új foglalkoztatóházzal is bővülne a terápiákra használt tér. Ha ez a terv megvalósulna, lehetőséget teremtene arra, hogy zöldövezetben, sportolási lehetőség mellett az arra rászoruló fiatalokat és a családjaikat többféle terápiás eszközzel segíthessük átlendülni az elakadásaikon.
– Miben más az önök intézménye, mint a többi hasonló profilú hazai rehabilitációs központ?
Uhlár Orsolya: Mi itt, az osztályon az elmúlt években olyan komplex, pszichoterápiás fókuszú rendszert igyekeztünk kidolgozni, amiben egyéni és csoportterápia, verbális és nonverbális terápiák, különböző művészetterápiás módszerek, családterápia, szülőcsoport, anya-lánya csoport is elérhetők a hozzánk érkező fiatalok számára. Ebben a módszertani sokszínűséget biztosító struktúrában próbáljuk több oldalról megtámogatni pácienseinket. A rehabilitációs profil alkalmassá tesz minket olyan összetett terápiás ellátást igénylő pszichiátriai zavarok kezelésére, mint például az anorexia nervosa. A pandémia alatt meredeken emelkedni kezdett a pszichés nehézségekkel, azon belül is az anorexiával küzdő serdülők száma. Az utóbbi időszakban tapasztalható esetszám-növekedés hatásait mi is érezzük a mindennapi munkánkban. Az osztályon töltött idő alatt a kamaszok, azáltal, hogy bekapcsolódnak és részévé válnak egy kortárs közösségnek, ami a nehéz helyzetükben fontos megtartó erőt jelent, megélhetik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal.
FELTÉTEL NÉLKÜLI ELFOGADÁS
– Manapság óriási terhet raknak a gyerekekre az iskola és az ehhez kapcsolódó szülői elvárások is. Ennek érzékelik a következményeit?
M. A.: A fontos az, hogy a fiatal elsődleges életterében, a családban vannak-e megtartó erők, hogy milyen visszajelzéseket kap, van-e ősbizalom. Képesek-e a szülők arra, hogy ne csak a teljesítményen keresztül értékeljék őket? Sok gyerek úgy érzi, hogy értéktelen, amiért bizonyos dolgokban nem tud teljesíteni. Ha ugyanis a gyerekek nem tapasztalják meg, hogy úgy szerethetők, ahogy vannak, később nagyon nehéz elérni, hogy értékesnek lássák magukat. Rettentő nagy nyomás nehezedik a fiatalokra a tanulmányaikon keresztül. Sokan már óvodáskorban idegennyelv-órákra járnak, és az iskolai tananyag is irreálisan nagy, így csak felszínes tudást tudnak elérni. Nem értem, hogy lehet kicsi gyerekeket állandóan stresszelni a felvételikkel, amik azt a tudatot erősítik bennük, hogy ezen múlik, elfogadhatók-e, vagy sem! Tényleg a matekon és a magyaron kell lemérnünk ezt? Az én gyerekeim nagy része nagyon kreatív volt, lehet, hogy nem voltak olyan jók magyarból vagy matekból, de már kiskorukban össze tudtak szerelni egy autót vagy egy biciklit. Ezek a készségek ma már nem nyomnak a latba. Egyre több olyan gyerek van, aki nem tud iskolába járni, mert komoly pániktünetekkel, szorongással küzd. Az anorexiás fiatalok számára rendkívül fontos a teljesítmény, kiemelten a tanulmányi teljesítmény. Sajnos így előfordul, hogy olyan súlyos hiányállapotban, nagyon alacsony testsúly mellett is járnak iskolába, amilyennel már jóval korábban orvoshoz kellett volna fordulniuk.
– Nyilván nagy megkönnyebbülés egy családnak, ha gyermekük bekerül az önök intézményébe. A nővéreknek mi a szerepe a gondozási folyamatban?
Karakas Regina: A tíz nővér nemcsak szomatikusan monitorozza a gyerekeket – kit a reggeli vérnyomás-, kit testsúlyméréssel –, de egytől egyig mindannyiuk lelkiállapotát is gondosan figyeli a nap huszonnégy órájában. Ami a szomatikus osztályon az EKG-monitor, az itt a nővérek szeme. Aki ide jön dolgozni, annak kell, hogy legyen önreflexiója, hogy ezekben a nagyon sűrű érzelmi állapotokban is támogató tudjon lenni, érzelmi bevonódás nélkül tudjon segíteni a gyerekeknek. Ami a napi rutint illeti, általában délelőtt szigorúbb időbeosztás, délutánonként pedig szabad program van, amelyben nemcsak irányító, kezdeményező feladatuk van a nővéreknek, de jó, ha részt is vesznek a gyerekek elfoglaltságában. Minden pszichológus egy nővérrel párban dolgozik, és részletes beszámolókat kell írnia a hozzá tartozó gyerekekről. Természetesen nem könnyíti meg a szükséges munkaerő előteremtését, hogy bizonyos belső adottságokkal kell rendelkeznie annak, aki ide jelentkezik.
– Ez a munka kiéget, vagy inkább feltölt?
K. R.: Mindkettő! Egyszer kiéget, a másik nap viszont visszatölt.
S. Zs.