A „Hegyvidék főutcája”, a Böszörményi út (IV.)

Dr. Saáry Istvánné a válása után, az 1930-as években költözött Budára lányával, Saáry Évával együtt. Több helyen laktak, legvégül a Böszörményi út 17/b-ben. Saáryné közvetlenül a szomszédban, a Böszörményi út 17/a-ban hozta létre fényképészeti üzletét, amely több mint harminc éven át üzemelt.

A Böszörményi út 17/a és 17/b épületeket Gellért Sándor építőmester építette 1933–34-ben, Gregersen Hugó tervei alapján. A 17/a földszintjén, a bejárati kapu két oldalán – ugyanúgy, mint ma – egy-egy üzlethelyiség volt, mögöttük szoba-konyhás szolgálati lakással. A korabeli telefonkönyvekből kiderül, hogy nemcsak boltként funkcionált, hanem amatőr laboratórium és műterem is helyet kapott a szaküzletben. Saáry Éva „Hol volt, hol nem volt” című, Münchenben megjelenő könyvében külön fejezet foglalkozik a Böszörményi úti fényképészettel, ebből idézünk az alábbiakban.

A Böszörményi út 17/a alatti lakásokat 1934-ben kezdték el hirdetni, a Pesti Hírlap októberben azt írta, hogy egy „jó menetelű fűszerüzlet” is eladó, családi okok miatt. Nem tudni pontosan, ezt vette-e meg Saáry Istvánné, mindenesetre valamikor az 1930-as évek közepén vagy vége felé történhetett.

„Édesanyámnak több mint 30 éven át volt fényképész- és fotoszaküzlete Budapesten, a Böszörményi út 17/a-ban. Képzeletben elindulok a régi Királyhágó-térről: az első, a sarokbolt, a csempézett homlokzatú »Meinl kávé«; aztán jön Lovas, a borbély; Láng úr, a fűszeres, aki Auschwitzból visszatérve, gyorsan átnyergelt a közéleti pályára; Bokrosné vendéglője, Tárnokék cukrászdája [későbbi Rigó Jancsi (Szerk.!)]; a mi fotóüzletünk, majd a Tik-Tak eszpresszó, bár ez utóbbi már akkor létesült, mikor a Bernáth Géza utcát Hollósy Simon utcára keresztelték. Emlékszem, ott ittuk meg polgári esküvőm után, 52 májusában, az »áldomást«.”

„Mikor Édesanyám az üzlethelyiséget kivette, én negyedik elemista voltam, a Márvány utcai tanoda növendéke. Jól emlékszem az izgalomra, a tervezgetésre. Nem volt sok pénzünk. Hitelbe hozták az árut, de még így sem volt bőségben. Üres Agfa-dobozokkal raktuk tele a friss olajfestéktől ragacsos polcokat, s nagyon kellett vigyáznunk, hogy a »kedves vevőnek« habozás nélkül a tele csomagot adjuk. Anyuval jóformán csak az üzletben beszélhettem. Iskolából hazajövet gyakran meg kellett várnom, amíg sorra kerülök. Szombatjainkat, vasárnapjainkat elvitték a menyasszonyi felvételek, amelyeknél gyakran én rendeztem el a fényszórókat és az »áldozat« fátylát a parkettázott lépcsőkön.”

„Jenő évekig dolgozott nálunk, mint segéd. Feketehajú, szemüveges fiú volt. Bent, a sötétkamrában tanult táncolni a nála némely tekintetben sokkal tájékozottabb inastól. Ottó a fűszeres-kifutó barátja által lopott mogyorót hordta állandóan nekem, lelkemre kötve, hogy be ne áruljam. Sokáig tevékenykedett az üzletben egy zsidólány, Schindler Kornélia (Nelly). Rajzaim, verseim alapján engem »kis művésznőnek« titulált. Tőle kaptam az első Ady-kötetet, amely az emigrációba is elkísért. A bátyja rabbi volt. Mindnyájan részt vettünk az esküvőjén. Aztán jött a sárga csillag, Auschwitz, olyan volt az egész, mint egy rémálom, majd a 45-ös visszatérés. Nelly még 2-3 évig azután is nálunk dolgozott, majd kivándorolt Izraelbe. Nellyt egy orosházi lány, Szász Margit (Gitta) követte. Szép, szőke haja volt. Mindig azt mosta, szárítgatta a napon. Sokat dolgoztunk együtt a sötétkamrában.”

A fényképészet vevőközönségének egy része a háború előtt és alatt a közeli csendőrlaktanyából került ki. „Jól emlékszem az ünnepélyes tiszti avatásokra, az irizáló kakastollakra. Előttünk parádézott el szinte naponta földesúri gumirádliján [gumikerekű hintó, fogat (Szerk.!)] Endre László, Baki László családja pedig rendszeresen bejárt az üzletbe. – Milyen jó annak, akit így szeret az ura! – mondta Anyám a feleségének, kiegyensúlyozott házaséletüket látva. Pálffy Fidéllel, a későbbi földművelésügyi miniszterrel, gyakran együtt utaztunk a villamos peronján. Egyszerű, barátságos ember volt, a lánya pedig valóságos szépség. Nagyított portréja sokáig kint ékeskedett a kirakatunkban. Ismertük az orosz nagyherceget, a cár unokafivérét is. A szomszéd házban, egy kis hónapos szobában lakott. Jól beszélt magyarul. Nem sokkal a város körülzárása előtt német katonai teherautó jött érte. Ablakunkból figyeltük a »költözködést«. Drága prémkabátját a ponyvatartó vasra akasztotta, maga pedig kis aktatáskájával beült a sofőr mellé.”

„Jártak azonban hozzánk egyszerű emberek is, akiknek gyakran semmi közük sem volt a fényképészethez. Csupán beültek beszélgetni. Anyu, ha ideje engedte, türelmesen meghallgatta mindenki gondját-baját. Simonné, mokány kis magyar asszony – aki vaskézzel kormányozta a családját – szakértő volt az álomfejtésben. – Mondja már, mit jelent az, hogy éjjel egy nagy vízen csónakáztam, mikor… Gizi néni, mindig merevre ondolált frizurájával állandóan azt mesélte, milyen gyönyörű volt fiatalkorában, s mennyire rajongott érte a férje. Kornél bácsi: régi vágású tanárember, s végül, de nem utolsó sorban, Csoma úr, aki megszállottja volt a fényképezőgépeknek. Mindig azt leste, kinek mesélheti el aprólékos részletességgel a kísérleteit. Akármiről folyt is a szó, könyörtelenül belevágott: – De, Nagyságos Asszony, vagy ha Anyu lerázta magáról, hátra sompolyogva negatívokat retusáló segédünkhöz, – hanem Margitka, mit szól ehhez a felvételhez?”

A második világháborús ostrom komoly pusztítást végzett a környéken. A Böszörményi út és az Ugocsa utca sarkán lévő ház hatalmas károkat szenvedett, a Böszörményi út és a Csörsz utca sarkán álló épület felső része súlyosan megsérült, ekkor semmisült meg az itteni barakkiskola is, sok üzlet pedig kiégett.

„A túloldalon, velünk szemben, az ostrom előtt földszintes barakkiskola volt. Előtte sudár jegenyefák, megsirattuk, mikor kivágták őket! Az épületet 44-ben bombatámadás érte, és kigyulladt. A könyvtár anyagát a buzgó tűzoltók kiszórták az őszi sárba. Micsoda élmény és öröm egy tizennégy éves, irodalmi érdeklődésű gyereknek! Lázasan kutattam a maszatos papírhalmazban.”

„1945 februárjában, amikor odakint még javában folytak az utcai harcok, két gépfegyveres orosz név szerint kereste Édesanyámat a pincében. Mögöttünk volt egy aknatalálatot kapott lakás, egy égő ház s alig-alig, hogy visszatántorogtunk az éhhalálból. Ez az izgalom hiányzott! A soha viszont nemlátás kétségbeesésével vettünk tőle búcsút, hogy még mélyebbre zuhanjunk az idő múlását is figyelmen kívül hagyó apátiánkba. Mécsesünkből kifogyott az utolsó csöpp olaj. Ültünk, üldögéltünk dermedten a sötétben. Anyu azonban szerencsére visszajött. Kiderült, hogy Vorosilov főhadiszállására vitték – fényképezni. – Itt egy kosár gép! – mondták. – Válassz közülük! Zabrált portékák lehettek, s a ruszkik egyáltalán nem voltak tisztában az értékükkel. Ugyanígy kellett turkálni a filmek között, s a szükséges vegyszereket is előkerítették valahonnan. Az igazolványképekért hálából aztán fejére öntöttek egy liter kölnivizet, és megkérdezték: – Hány gyereked van? – Tíz – vágta rá hirtelen, a pincében összezsúfolódott, kiéhezett családra gondolva. Egy férfi-alsóneműt hasítottak ketté. Abba csomagolták a tábla szalonnát, s két fegyveres katona – fütyülő golyók közt, halottakon átbukdácsolva – haza is kísérte. Azon túl nem kellett tartanunk sem a részeg oroszok zaklatásaitól, sem az éhhaláltól.”

„A harcok elültével kimerészkedtünk a fénybe, s úgy-ahogy rendbe tettük a kiégett üzlethelyiséget. Anyu egy lélekvesztőn járt át a pesti oldalra a jégtáblákat úsztató, zajló Dunán! – vegyszerért, fotóanyagért, de aztán ez a probléma is megoldódott, mikor összetákolták a Manci-hidat [A lerombolt Margit híd mellett épített ideiglenes hajóhíd volt a Manci-híd, ami 1946 májusára készült el. (Szerk.!)]. Első »kuncsaftjaink« természetesen a »felszabadítók« voltak. Gyakran jöttek, gyerekesen rajongtak a fényképekért. Vásároltunk számukra egy nagy cserép műpálmát. Azt mindig melléjük kellett állítani. Már gyakran maguk keresték elő a vörös terítőt, az elengedhetetlen telefont s zubbonyuk ujját föltűrve, odakönyököltek, hogy a zabrált karórák sorát látni lehessen. Olyan is akadt, aki csíkos pizsamában érkezett vagy fodros női hálóinget húzott a gimnasztyorkája [zárt, magas nyakú, bebújós szovjet zubbony – (Szerk.!)] alá!”

Annak ellenére, hogy az épülettömböt 1952-ben államosították, érdekes módon a fényképészet megmaradhatott önálló üzletnek. „Kis cégünk, csodálatos módon – vagy, mert Édesanyámat mindenki jól ismerte, tisztelte a környéken – elkerülte az államosítást, így a Rákosi korszakban is működtünk, éltünk.”

Saáry Éva arról is ír könyvében, hogy szinte mindent a kis fotóüzletnek köszönhetett, a többi között a lehetőséget is arra, hogy egyetemre menjen. Habár később gyémántdiplomás geológus, utazó, költő, író, festő lett, fotózással is foglalkozott. Az 1956-os forradalom idején számos ikonikus fényképet készített, például a Déli pályaudvarról is. Ekkor hagyta el végleg a Böszörményi utat, az üzletben dolgozó Szász Margittal együtt.

„1956-ban, a Forradalom leverése után, együtt [ti. Szász Margittal] vettünk a kezünkbe »vándorbotot«. Anyu megfőzte nekünk az utolsó mákosgubát, s anélkül, hogy egy marasztaló szót szólt volna, búcsúzott el tőlünk. – Én nem akarlak visszatartani benneteket! Tegyétek, amit jónak láttok! – mondta, s ezt a könnytelen józanságot valójában csak most tudom kellőképpen értékelni, hogy magam is anya, nagyanya vagyok. Nálunk a családban sohasem voltak hisztérikus jelenetek, sírás-rívások. Azt, hogy »ideges vagyok« vagy »félek«, ki sem volt szabad ejteni a számon. Önállóságra, önfegyelemre neveltek.”

Az élet tovább folyt, ám az üzlet erősen megérezte a két nő „elvesztését”, nem véletlen, hogy a forradalom után néhány évvel bezárt. Az 1960-as években Marnitz Frigyes bélyegkereskedőé lett a helyiség.

Dr. Saáry Istvánné élete végéig, 1981-ig a Böszörményi úton lakott. Halála hírére az Izraelbe költöző egykori munkatárs, Schindler Kornélia, Nelly levelet írt Saáry Évának: „Sok munkaórát, hetet-évet töltöttünk együtt. Csodáltam azt a nagy erőt, amivel élete hajóját irányította. Kitűnő üzleti érzéke volt, és híve mindennemű haladásnak szakmai téren. Egyéni életében pedig féltő szeretettel és biztos meglátással nevelte az ő egyetlen kislányát. A negyvennégyes katasztrófa után utam ismét a Böszörményi úti kis üzletbe vezetett. Humánus-emberséges magatartása kitörölhetetlen emléket hagyott bennem.”

A méltán híres fényképészeti szaküzlet helyén a bélyegkereskedés után egy ideig kávé- és teabolt, majd – a 2000-es években – videokazetta-kölcsönző működött. Ma lottózó üzemel ott. (Folytatjuk)

Földváry Gergely