Wein János, a „parti szűrés atyja”

A központi vízellátás 19. századi nehézségei miatt Pest városa meghívta William Lindley angol mérnököt, aki 1872-ig, folytonos bővítésekkel, négy kútból álló, ideiglenes vízművet épített a mai Kossuth Lajos téren. Ez azonban nem tudta mindenkor kielégíteni a szükségletet, és a víz minőségére is sok panasz érkezett. Lindley kezdettől a Duna vizének mesterséges szűrését ajánlotta. A város közgyűlése végül 1872 júliusában elhatározta, hogy „a végleges vízmű építése és az ideiglenes vízmű kezelése elválasztatik s e célra egy különös vízvezetéki iroda szerveztetik”.

Pályázatot hirdettek a Vízvezetéki Iroda (később: Fővárosi Vízművek) igazgatói állásának betöltésére, ám végül az 1873. február 18-án megtartott közgyűlésen az egyetlen szóba jöhető pályázóként közfelkiáltással Wein Jánost választották meg igazgatónak. Mivel 1873. október 25-én alakult meg az egyesített új főváros, Budapest törvényhatósága, Wein Jánosnak a budai vízellátás is a feladata lett.

Wein sokáig Lindley mellett dolgozott, akivel ellentétben a Duna vizének tisztítását nem mesterségesen képzelte el, inkább a természetes módszer mellett kardoskodott. Végül, a geológiai adottságokat kihasználva, a kavicságy segítségével valósította meg a folyó vizének szűrését, ezért több helyen a „parti szűrés atyjának” nevezik őt.

Sikeres pesti fejlesztései miatt megbízást kapott arra is, hogy elkészítse a budai végleges vízmű terveit, így nevéhez fűződik a budai oldal első vízműtelepének felépülése 1881-ben, amely a buda-hegyvidéki vízellátás megoldásának is az első lépése volt. Az újlaki vízművel a budai beltelkek 1881 novemberére már bővelkedtek a vízben, míg a magasabb területek ellátására jött létre 1882-ben a víztermelő és a krisztinavárosi átemelőtelep a Kék Golyó utca és az Istenhegyi út sarkán. Az Istenhegyi út elején álló üzemcsarnok műemléki védettségű, amely a kor ipari építészetének jellegzetes karakterét viseli.

Először 1880 és 1882 között zajlottak vízellátási munkálatok, megépültek a parti kutak, a csőhálózat, hét medence és két szivattyútelep. Az akkor létesített hét vízműtelep közül összesen öt található a XII. kerület területén. A magassági viszonyoknak megfelelően Wein hat ellátási övezetre osztotta Budát: a budai alsó, felső, a svábhegyi alsó, felső, a lipótmezei és a szépjuhásznéi övezetre. Az új hálózathoz két tárolómedence tartozott: az alsó-józsefhegyi és a krisztinavárosi. A magasabban fekvő övezetekbe pedig a krisztinavárosi átemelő-szivattyúállomás segítségével jutott el az ivóvíz.

A vízkiemelés az újlaki partszakasz kavicságyából történt, egy 200 méter hosszú, vízszintes szűrőcső segítségével. A gyűjtőkutakból a Duna-partra telepített I. számú „ujlaki szivattyútelep” emelte ki a vizet, és egyrészt a Szemlőhegy aljában lévő I. számú medencébe, másrészt, csővezetéken, a Kis-Svábhegy délkeleti lábánál kialakított II. számú „krisztinavárosi” szivattyútelep medencéjébe továbbította. A csővezetékről leágazásokkal biztosították a mélyebben fekvő városrészek és Óbuda vízellátását.

A magasabban fekvő területek további öt medencéjébe a II. számú telep szivattyúgépei juttatták fel a vizet. A Svábhegy vízellátását a VI. számú „svábhegyi alsó telep” és a VII. számú „svábhegyi felső telep” medencéi biztosították. A VII. számú medence a fogaskerekű svábhegyi állomásától a Normafa felé vezető Báró Eötvös út nyomvonala mellett épült fel.

Ezzel a Hegyvidéken létrejött az első komolyabb vízvezetékrendszer, ami hatalmas mértékben növelte a hely látogatottságát és beépülését. A főváros, különösen a budai városrészek lakosai hálásak voltak Weinnek a jó vízért. Jellemző, hogy 1886. január 3-án – az új év alkalmából – küldöttségileg köszöntötték őt, és 400 aláírással ellátott díszalbumot nyújtottak át neki.

A korabeli lapok sem győzték hangsúlyozni Wein munkásságának jelentőségét. Az egyik így emlékezett vissza az első vízvezetékre: „Mikor aztán megindult a fogaskerekű, elkezdte csóválni a fejét. Rendesen azt szokás csóválni, ha csudálkozik az ember. Mikor aztán megcsinálták az istenben boldogult Wein János kegyelméből a svábhegyi vízvezetéket, ott állott, mint az ürgeöntő gyerek a lyuk szájánál, várva a felbuborékoló első víztömeget. És mikor elkezdett korogni, zuzorogni, pöfögni a föld mélye és kortyogva, duruzsolva, fittyegve kibukkant az első vízhullám a föld alól, megint megcsóválta már többször csóválgatott fejét és így kiáltott föl: – Most már meglátjátok, nincs más hátra, mint hogy propelleren jöjjünk a Svábhegyre.” (Az Ujság, 1910. május 13.)

Még a vicclapok is élcelődtek vele: „Wein János pedig a kőbányai kiszáradt vizmedenczét tényleg fölvezette a Svábhegyre és vízre hozta.” (Bolond Istók, 1895. szeptember 15.)

Az egyik legismertebb Svábhegyről szóló könyvben Siklóssy László is megemlékezik a hegyvidéki vízművekről: „A vízmű a hozzáfűzött reményeknek kiválóan megfelelt, s nemcsak Buda belső részeinek, hanem a budai hegyvidék fejlődésének is hatalmas előmozdítója lett. A víz megjelenése egyszerre átvarázsolta az addigi szép kirándulóhelyet állandó időző hellyé.”

A fogaskerekű 1874-es elindulása és a vezetékes víz 1882-es megjelenése olyan mértékben felgyorsította a Svábhegy beépítésének folyamatát, hogy a vízmű kapacitása a századfordulóra már elégtelennek bizonyult. Jókai Mór is számtalanszor írt panaszos cikket a gyér vízről. Például: „Már negyedik napja, hogy a Svábhegy közönsége nem kap vizet. Negyvenfokú afrikai hőség mellett nem lehet vízhez jutni. A vízvezeték nem szolgál. Egyszer-egyszer, ha eltaláljuk az idejét, elkezd fityfirekelni, köpköd, prüszköl, aztán megint abbahagyja. Fürdésröl, öntözésröl szó sincs. […] S mi, felsővíznyomásúak, elveszünk szomjan […] ha ezen segíteni nem tudunk, a Svábhegy visszasülyed a félszázad előtti állapotába.” (Országos Hírlap, 1898. augusztus 10.)

A Hegyvidék fejlődése miatt a 20. század elején még több létesítményt kellett kiépíteni, így jött létre az 1910-es években a Lóránt és a Budakeszi úti átemelőtelep, valamint az Eötvös úti víztorony is. A vízműtelepek épületeit Wein János és Zák Alajos tervezték. A tárolómedencék fölött ma is megtekinthetők a 20. századi építészet jellegzetes, eklektikus stílusú épületei.

A svábhegyi víztorony tervezője az 1900-as, párizsi világkiállítást is megjáró dr. Zielinski Szilárd műegyetemi tanár volt, aki a legtöbb hazai vasbeton víztorony szülőatyja. Ő tervezte a margitszigeti víztornyot 1911-ben, majd egy évre rá a svábhegyit is. Mindkettő nyolcszög alaprajzú, és vasbeton pillérek alkotják a fő tartószerkezetüket. Azonban amíg a margitszigeti ma már csak kilátótoronyként vagy kiállítóteremként funkcionál, addig a svábhegyi közel száztíz éve folyamatosan üzemel. Természetesen a kezdetekben sok probléma volt vele, erről tanúskodnak a lapok is, megemlítve, hogy: „Az elkészült víztorony olyan, mint a pesti kövezet. Folyton javítani kell. A víz a torony falain átszivárog és lecsurog. Egyébként pedig kutyabaja van.” (Az Ujság, 1913. június 8.)

Mindezek ellenére a víztorony huzamosabb ideig megoldotta a Hegyvidék vízproblémáit. Csak az 1940-es évekre vált szükségessé a vízművek bővítése, 1953-ban pedig a Székesfővárosi Vízművek új medencét épített.

Wein János feledhetetlen érdemeket szerzett a természetes (parti) szűrésű vizek hasznosításával. A fővárosi és így a hegyvidéki vízellátás ma is azon elképzelések alapján működik, amiket ő dolgozott ki és valósított meg. Működése idején a főváros vízvezeték-hálózata csaknem 400 kilométerrel bővült, és ma is állnak az általa tervezett, épített gépházak, amelyekben csupán a gépek újak.

Halála után ötven évvel, 1958-ban a Magyar Hidrológiai Társaság Wein János-emléklapot alapított, amellyel a vízellátásban érdemeket szerző tagokat jutalmazza. Wein emlékét 2010 óta szobor és a róla elnevezett park is őrzi Budapesten, a XIII. kerületben.

Földváry Gergely