A szépség esztétikája

Stacey Kent, a Londonban élő amerikai énekesnő már többször szerepelt hazai színpadon. Először 2006 nyarán a Müpában, két évvel később Debrecenben, majd 2011 őszén a Budapest Jazz Clubban. A MOMkult-os koncertjére sokat kellett várni: mint Kleb Attila, a GetCloser Concerts rendezvényiroda művészeti vezetője felvezetőjében elmondta, könnyebb egy új előadást tető alá hozni, mint egy elmaradót megvalósítani. Megköszönte azok türelmét, akik két éve váltották meg a jegyüket erre az eseményre…

A jazzdíva New Yorkban nőtt fel, és miközben a 80-as években élvezte az ottani virágzó jazzkínálatot – érdekes módon főleg a hangszeresek játékát –, nagyon is prózai pályára készült: összehasonlító irodalomtudománnyal foglalkozott egyetemi éveiben. Aztán váratlan fordulattal Londonba költözött, neves zeneiskolákban képezte magát, és hivatásos jazzénekesnő lett.

Eleinte sztenderdeket énekelt, majd egyre inkább rátalált a saját útjára. Természetesen ma is szerepelnek a repertoárjában közkedvelt számok, ám műsora nagyobb részét nem „hozott anyag” képezi. Állandó kísérője, sok dalának komponistája és szövegírója, hangszerelője, sőt lemezeinek producere, valamint nem utolsósorban férje a neves brit szaxofonos, Jim Tomlinson.

Kent több évtizedes pályáján már számos lemezt készített, sikeres koncertkörutakon vett részt Európában és Amerikában is, kisegyüttessel éppen úgy, mint nagyzenekari háttérrel. Hosszú ideig élt Párizsban, így még francia nyelvű lemezei is születtek, a brazil bossa novákat pedig portugál nyelven énekli.

A szolid, nagy kockás nadrágkosztümben megjelenő világsztár ezúttal „mindössze” két hangszeres művésszel érkezett: férjével, aki tenor- és szopránszaxofonon és kétféle fuvolán játszott, valamint Art Hirahara japán származású amerikai zongoristával, aki az utóbbi években kísérője és új repertoárja jó pár dalának szerzője. A MOMkult az első állomása volt Stacey Kent Songs From Other Places című legújabb albuma bemutató körútjának, amely Nyugat-Európa legnevesebb jazzklubjaiban folytatódik Milánótól Londonig.

A koncertprogramban helyet kapott Hirahara több szerzeménye: a Bonita (szövegét a Nobel-díjas Kazuo Ishiguro írta), a Tango in Macao, a Waiter, Oh Waiter. Olyan sikerszámok is felcsendültek, mint Burt Bacharach dala az Alfie című híres filmhez, vagy Chaplin Smile című slágere, ezek mellett francia dalok, több bossa nova, a korábbi sikerek közül pedig az If You Go Away, vagy az I Wish I Could Go Travelling Again.

Ez utóbbi jól kifejezte Stacey Kent kényszerpihenő utáni szándékát. A közönséggel azonnal bensőséges kapcsolatot teremtő énekes kellemesen csevegett, előadásmódjában nem volt semmi mesterkéltség, manír. Nem vibrátózott, nem voltak eltúlzott gesztusai, üdén, nyugalmat árasztva, szinte kislányos stílusban énekelt, de sohasem édeskésen. Végre valami megnyugtatóban volt részünk, ami elsimíthatta feszült idegeinket.

A briliáns hangszerszólókat is olyan figyelem kísérte, hogy csak a szerzemények végén csattant fel a taps, de akkor annál erősebben. A tenorszólók leginkább Stan Getz játékát idézték, és még több volt az altfuvola-kíséret, a zongorista pedig szinte akkora szerepet kapott, mint maga az énekesnő. Felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk.

Márton Attila