Aki egy életen át tanárnő maradt

Zsigmond Anna orosz–angol szakon végzett az ELTE BTK-n, a Szent István Gimnáziumban kezdett oktatni. Szeretett tanítani. Feleségül ment dr. Náthon István közgazdászhoz, aki a külügyminisztériumban dolgozott, a nemzetközi szervezetek volt a szakterülete, majd később, 1994–97-ben a New York-i állandó ENSZ-képviselet rendkívüli és meghatalmazott nagyköveteként dolgozott.

Az 1970-es években kezdő diplomáciai szolgálatba az Egyesült Államokba helyezték ki a családot, és az akkor még egygyermekes fiatalasszony – mivel nem voltak nyelvi nehézségei – elhatározta, hogy kint is a kedvenc témájával, az oktatással foglalkozik. Ha már nem taníthat, akkor tanulmányozza azt.

Így kezdődött el az a tudományos életút, aminek számos cikk, kötet lett a folytatása. Könyvet írt az amerikai társadalom- és oktatáspolitikáról, az esélyegyenlőségről, közte az indián/roma/színesbőrű és mexikói oktatáspolitika nehézségeiről, törvényeiről, a pozitív diszkriminációról. Amikor férjét a genfi ENSZ-kirendeltségre helyezték diplomáciai szolgálatba, elkezdte tanulmányozni a svájci, majd a japán és az izraeli oktatást is.

Miután hazajöttek, már két nagylány anyukájaként megszerezte a kandidátus (PhD/CS) fokozatot, és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán oktatott. A neveléstudományok és az összehasonlító oktatáspolitika lett a szakterülete.

Sok embernek ez is épp elég lenne egy életre, ám Zsigmond Anna múltja és jelene ennél jóval kalandosabb. Egy mohácsi neológ zsidó apa és egy mélyen vallásos, ortodox családból származó anya első gyermekeként látta meg a napvilágot a második világháború kellős közepén. Ez volt az oka annak, hogy édesapját csak négyévesen ismerte meg. Az egyetemi tanárt, a későbbi Kossuth-díjas történészt, akadémikust, Zsigmond (Weisz) Lászlót ugyanis munkaszolgálatról munkaszolgálatra vitték. Megjárta az ukrajnai doni utat, Dorosicot.

– A háború után hatalmas lelkierővel felépítette magát, mivel 1932 és 1945 között a történelem ezt „nem hagyta”. Döbbenetes életutat járt be, és fegyelmezetten élte végig az életét – folytatja a történetet vendéglátónk. – Én igen erős szülői és pedagógiai hátteret kaptam. A Maxim Gorkij kétnyelvű orosz iskolába jártam 1956-ig, a megszűnéséig. Az oroszt tehát jól beszélem, de szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy menjek ki Angliába nyelvet tanulni. Én voltam az első magyar au pair Londonban. Ez majdnem olyan, mint a bébiszitter, de nemcsak gyerekekre kellett vigyázni, hanem amolyan mindenes cselédféle voltam. Nagyon nehezen éltem meg, de ki kellett bírnom három hónapig, a szüleim nem engedték, hogy feladjam. Két évvel később, 1964-ben megint kimentem – pont olyan rossz volt akkor is. És mivel én is erőszakos voltam, mint édesapám, kiküldtem a lányaimat is. Mind a ketten ugyanúgy korábban akartak hazajönni, de egyiket sem engedtem. Hálás vagyok a sorsnak és a szüleimnek, hogy ezt a két nyelvet adták nekem, az oroszt és az angolt. Szeretem mindkettőt, később nagy öröm volt tanítani is ezeket.

Így került pályázattal az Iskolarádió korabeli műsorába is. Azt azért nem sok tanárnő mondhatja el magáról, hogy egy egész országot okított arra, hogyan kell nyelveket tanulni.

Az oktatás és annak kutatása vitte Izraelbe. 1989-ben Soros-ösztöndíjjal tanulmányozta az ország oktatását, történelmét. Több kibucba is eljutott, a tapasztalatokról újabb pedagógiai tanulmányok születtek.

Zsigmond Anna férje, dr. Náthon István és Butrosz Butrosz-Gáli ENSZ-főtitkár

Ekkor találkozott kint élő családtagokkal is. Ugyanis nagyon sok rokon és barát ment ki a háború előtt és után Palesztinába, így az anyai ágon vallásos zsidó család is a Dob utcából. Az özvegyasszony és hét gyermeke a szegénység elől, a gyerekek a cionista mozgalommal, az ún. ötödik kivándorlási hullámmal. Szülei Palesztinában ismerkedtek meg egymással, ott házasodtak össze. Zsigmond László hazajött 1937-ben, felesége viszont Londonba ment cselédnek.

– No, ezt örököltem meg én később au pairként az édesanyámtól! – mondja nevetve Zsigmond Anna. – Palesztinából folyamatosan küldték haza a leveleket azok, akiknek a családjai itthon maradtak. Pár évvel ezelőtt az egyik barátom mondta, neki megvannak az édesapja levelei, amiket a szüleinek írt, és átadta nekem az összeset. Ezekből kirajzolódott a magyar, bolgár, román zsidó közösség mindennapos élete, a vágyak, a valóság, a nehézségek. Mindez és az a súlyos politikai helyzet is, ami ezeket a fiatalokat várta ott, annyira megérintett, hogy úgy döntöttem, feldolgozom. Így született meg az A Tiszától a Hefer völgyéig című könyvem, amiben nemcsak egy család élete és sorsa szerepel, hanem a magyarországi Hasomer Hatzair baloldali ifjúsági mozgalom, a cionista szervezet története és a brit uralom alatti Palesztina történelme.

Az izraeli ösztöndíj azonban adott mást is a vallás hagyományai nélkül felnővő asszonynak. Végigjárta az országot a kinti unokatestvéreivel, északtól egészen délig, cikkcakkban, meg-megállva a történelmi emlékeknél. Ezt követően többször is volt kint a családjával.

– Izrael egészen másmilyen volt 1989-ben. Ma már inkább Nyugat-Európához hasonlít, de akkor még… Ha megkapartam a földet, rozsdaszínű, vörös volt a talaj, a tetején viszont már nőtt fű és egy-két virág, az öntözőrendszereknek köszönhetően. Végigsírtam ezt az utat, mert mindenhol lehetett érezni azt a mérhetetlen emberi munkát, ami termővé tette a földet. Tudatlan voltam, amit akkor egy kicsit szégyelltem. Találkoztam ott egy fiatal tanárral, megkérdeztem tőle: ti hogyan tanítjátok a történelmet? Rám nézett, és azt mondta: hát, a Bibliából. De nemcsak a történelmet, a jövőt is onnan. Ha valahol a Bibliában szőlő volt, akkor ott szőlő lesz. Ha ott más növény volt, akkor az a növény lesz.

A megfeszített emberi munka hatott rá; nem a vallás, hanem a hagyományok. A neológ apa és az ortodox anya mellett úgy nőttek fel az öccsével, Zsigmond Gábor néprajzkutatóval – aki később Gavriel Bar Shaked néven a jeruzsálemi Yad Vasem munkatársa lett –, hogy nem volt téma a zsidóságuk. Nem voltak jelen az életükben a szertartások, az ünnepek, bár gyanítja, édesanyja néha talán gyújtott gyertyát. Mesélni azonban nem meséltek a szüleik.

– A zsidóságommal '56-ban kellett megbirkóznom, és attól kezdve ott volt valahol a fejemben. Nekem a zsidóságom azt jelentette, hogy továbbadom, amit tudok, az írásaimban, az előadásaimban – bár olyan sokat azért nem tudtam, éppen a neveltetésem miatt. A végtelenül tehetséges öcsém viszont tartja a törvényt, az ünnepeket. Ő Izraelben él, etnográfus, etnológus. A Yad Vasemből ment nyugdíjba, hozzá fűződik a „NEVEK” projekt: megtalálni és megőrizni mindazok nevét, akik – ahogy ő mondja – a füstbe szálltak. Ott vannak – mutat a szekrény tetejére –, azok ott mind nevek a hatalmas kötetekben.

Az öccse tehát messze van, most már a két lánya a családja. A férje 2015-ben ment el, még abban az évben ültettek egy fát az emlékére Izraelben. Édesapjáról pedig könyvben akar megemlékezni, ezen dolgozik már jó ideje. Előadásokat még tart, a „nagy szerelmet”, a tanítást azonban abbahagyta, 81 évesen az már nem olyan egyszerű. Lányai nem vitték tovább a hagyományt, a nagyobb közgazdász lett, mint az édesapja, a kisebb pedig jogász.

– Benne azért elveszett egy tanár – mondja utóbbiról. – Sokat segít nekem a könyvem szerkesztésében, a nagyobb lányom pedig a szervezésben. Amúgy szoros a kapcsolatom mindkettőjükkel. Én is így nőttem fel, nem tudtam elengedni senkit. Mert a gyerekkor, a szüleim emléke a mai napig fontos nekem. Ahogy a férjem is itt van velem, velünk. Így vagyunk mindketten a testvéremmel: volt nekünk egy rendkívül tartalmas, értékes, szeretetteljes, ugyanakkor konzervatív, nem vallásos – de lehet, hogy mégis gyertyagyújtós – gyerekkorunk, biztos családi hátterünk, nagyon jó iskoláink, és mindez megadta a lehetőséget arra, hogy azok legyünk, akikké váltunk.

KA.