Lányok a volán mögött
„Márpedig a nők nem tudnak vezetni” – gondolja sok férfi. Mentségükre legyen mondva, minden bizonnyal nem ismerik a Korda testvéreket. Réka és Zsófia ugyanis nemcsak hogy jól vezetnek, de a rallyversenypályán is otthon érzik magukat. A Tamási Áron Általános Iskola, Gimnázium és Német Nemzetiségi Gimnázium diákjaival beszélgettünk.
– Édesapátok révén, aki autóversenyző és a Korda Team vezetője, már egészen kis korotokban megragadott az autósport világa? Vagy ez azért nem ment ennyire könnyen?
Zsófia: Már kiskorunkban sokat jártunk apa versenyeire, mindig kíváncsian néztük és vártuk ezeket. Aztán elvitt minket quadozni, szerintem már akkor eldőlt, hogy egyszer mi is autóba ülünk, csak nem tudtuk, hol es hogyan. Két éve elindult a Hankook Racer Cup, ami tökéletes lehetőség volt, hogy megtanuljak versenyezni és versenyautót vezetni.
– Mit szóltak ehhez a szüleitek?
Zs.: Eleinte kicsit féltek az ötlettől, de aztán amikor eldőlt, hogy versenyezni fogok, nagyon támogattak, és mindent megtettek, hogy a legjobb tudással, tapasztalattal tudjam megkezdeni a szezont.
– Mást is kipróbáltatok előtte?
Réka: Én a Hankook Racer Cup révén ültem először versenyautóban. Előtte mindketten úsztunk és teniszeztünk.
– Milyen utat kell végigjárni ahhoz, hogy valaki rallycrossautóba ülhessen?
Zs.: Sok-sok kört kell megtenni a pályán, gyakorolni, hogy biztosan vezessük az autót. Én Benyó Máté segítségével rengeteget edzettem a szezonkezdet előtt, hogy legyen kilométer a kezemben. Ezután le kell tenni egy minimumvizsgát, hogy ismerjük-e a szabályokat, majd a pályán is megnézik a tudásunkat. Ha mindenhol megfelelünk, akkor jöhet a versenyzés.
– Itt álljunk meg egy pillanatra! Nem biztos, hogy mindenki tisztában van azzal, mi is valójában a rallycross.
R.: A rallycross kicsit a pályaautózás és a rally keveréke. Egy-másfél kilométer hosszú pályán versenyzünk, öten vagy hatan rajtolunk egyszerre egymás mellől. Mivel ez egy konktaktsport, a szabályok keretén belül lehet lökdösődni, érinteni a másik autót. Három kvalifikációból, elődöntőből és döntőből áll a versenyhétvége, a kvalifikációk négy-, az elődöntő és a döntő hatkörösek. Van egy hosszabb nyomvonal, amit jokernek nevezünk, ezt minden futamban egyszer teljesíteni kell. A pálya általában 70% aszfalt és 30% murva. A sorrend a kvalifikációk során elért időeredmény alapján alakul ki, az első tizenkettő jut be az elődöntőbe. Ott a két futam első három legjobbja kerül a döntőbe, ahol szintén a beérkezési sorrend a végeredmény.
– Egy ilyen autó miben más, mennyivel „tud többet”, mint a hagyományos változata?
Zs.: A mi versenyautónk egy 100 lóerős, 1.5-ös Suzuki Swift, ami szériaautóból lett átépítve. A motor, váltó, gátlók, fékek megegyeznek az utcai autókéval, az a különbség, hogy bukócsővel, biztonsági hálóval, speciális üléssel, övvel felszerelt.
– Másként kell vezetni egy versenyautót?
Zs.: Én előbb tanultam meg versenyautót vezetni, mint utcait, de nagy a különbség, határozottan máshogyan kell kezelni a kettőt. A versenyzés sokat tud segíteni forgalomban. Például ha megcsúszik az autó, pillanatok alatt tudok reagálni. A versenyzés fejleszti a reflexeimet.
– Soha nem féltek?
Zs.: Hazudnék, ha azt mondanám, sohasem féltem, voltak pályák, amiken végignézve és a gyalogos pályabejárást követően a gyors murvás kanyaroktól kicsit megijedtem. De amint beülök az autóba, eltűnik a félelem.
R.: Én egyáltalan nem szoktam félni, sőt, mindig inkább az élvezetet érzem a pályán. Soha nem gondolok arra, mi történik, ha rontok, vagy balesetem lesz. Szerintem ebben a sportágban probléma is, ha fél valaki, mert az befolyásolja a teljesítményét.
– Voltatok már „meleg” helyzetben?
R.: Persze, én már nagyon sokszor. A megcsúszásaimból adódóan majdnem falba csapódtam, de sikerült ezeket korrigálni. A legnagyobb baj talán Máriapócson történt, a Rabócsiringen, amikor az egyik kanyarban megbillent az autóm. Majdnem felborult, de szerencsére tudtam javítani.
– Beszéljünk kicsit az eredményeitekről! Mire vagytok a legbüszkébbek, és melyik áll a legközelebb a szívetekhez?
Zs.: A legbüszkébb a tavalyi kakucsringi eredményemre vagyok, a döntőbe jutottam. Az idén az utolsó futam előtt én vezetem a női bajnokságot, remélem, ez így is marad!
R.: Számomra az utolsó verseny a legemlékezetesebb. Sokkal jobb tempót tudtam autózni, mint bármikor máskor, szerintem nagyobb ellenfélnek számítottam a többiek szemében. A női értékelés második helyén végeztem. Viszont a szívemhez nem ez áll a legközelebb, hanem a legelső versenyem, amikor azonnal az elődöntőbe jutottam, és az eső ellenére nagyon jó tempót tudtam autózni.
– Van köztetek rivalizálás? Milyen érzés, amikor egymás ellen kell versenyeznetek?
R.: Mivel mindketten a Hankook Racer Cup sorozatban indulunk, mindig egymás ellen versenyzünk. Nincs köztünk rivalizálás, vagy bármiféle konfliktus; a pályán azért nyilván jobban figyelek Zsófira, mint a többi versenyzőre. Ettől függetlenül a versenyeken ugyanúgy ellenfélnek tekintem őt.
– Az iskola mellett nem lehet egyszerű az élsport. Hogyan tudjátok összeegyeztetni a kettőt?
R.: Könnyen: a tanulás az első. A szüleink máshogy nem is engednék a versenyzést. Mindketten jó tanulók vagyunk. A versenyeket hétvégén rendezik, így maximum pénteken hiányzunk a tanórákról. Az edzőtermi és a pályás edzések pedig délután, kora este jelentenek elfoglaltságot.
sm.