Glatz Oszkár, a Városmajor festője

Glatz Oszkár (1872–1958) Pesten született, Glatz Henrik nyomdaalapító, befektető és Fuchs Karolina gyermekeként. Képzőművészeti tanulmányait a magyar fővárosban kezdte, majd Párizsban és Hollósy Simon müncheni magániskolájában folytatta.

Önarckép (1946)

Huszonévesen, 1896-tól Ferenczy Károllyal és Hollósy Simonnal, valamint tanítványaikkal, barátaikkal együtt nyaranta Nagybányán szerveztek művésztelepet, ahol a francia impresszionizmusra építve próbálták megteremteni egy modern magyar festőiskola alapjait. Glatz így beszélt arról, hogy akkoriban milyen szerepe volt a közösségben: „…már a nagybányaiak első kiállításán huszonhét képpel szerepeltem. Akkor még bezzeg Oszkárka voltam s nekem kellett vállalnom a kiállítás ügyes-bajos adminisztratív dolgainak intézését”. (Magyar Nemzet, 1957. október 13.)
A művésztelep tagja volt többek között Réti István, Thorma János, Iványi Grünwald Béla, Csók István, Nyilasy Sándor és Faragó József, később Csáktornyai Zoltán, Maticska Jenő, Réthy Károly és Ferenczy Béni is. A bányászváros a modern magyar festészet egyik bölcsője és az ország egyik legfontosabb képzőművészeti központja lett az 1910-es évekre.
A Nagybányai Festők Társasága tevékenységét az első világháborút követő trianoni döntés megnehezítette, ugyanis Nagybányát Romániához csatolták, így a művésztelep helyszíne és néhány tagja is elszakadt az anyaországtól. A társaság ugyan hivatalosan 1937-ig működött, majd a II. bécsi döntést követően, 1940 és 1944 között újra megalakult, de a második világháború után végleg megszűnt. Hatása azonban megjelent a 20. századi modern magyar festészet más mozgalmaiban, például a Nyolcak, vagy a Szinyei Merse Pál Társaság, valamint az alföldi festők, a szentendrei iskola vagy a miskolci művésztelep alkotóinál.

Glatz Oszkár festőművész a műtermében

A természet szeretete

Nagybányai korszaka kezdetén Glatz Oszkár olykor hosszú hónapokra remeteségbe vonult a közeli hegyek közé, egy erdészházba. Nem véletlenül, ugyanis Hollósy Simontól tanult, aki egy erdélyi örmény gyökerekkel rendelkező család sarjaként vált a 19–20. század fordulóján a naturalista és realista, valamint a plein air (szabadban festés) festői irányzatok egyik legkiválóbb magyar képviselőjévé.
Glatz festészetére hatással voltak a későbbi nagybányai iskola más tagjai is, de leginkább a szabadban festés állt hozzá közel, a táj és az ember kapcsolata érdekelte. Gyakran túrázott, járta a vidéket, közben figyelt és festett. Ezt láthatjuk a Buják látképe, a Tavasz, a Háztetők vagy a Lovakat vezető férfi című munkáin is, amelyek a XII. kerületi polgármesteri hivatal irodáit díszítik.

Lovakat vezető férfi (1930)

A 85 éves Glatz Oszkárról szóló, a városmajori műtermében készült riportban ezt olvashatjuk: „(Riporter) – Napfelkeltétől a sötétség beálltáig kinn járt a vadregényes tájban, amely ontotta eléje a motívumokat. Kollégái tréfálkoztak is vele, hogy az éjféli nap országában kellene letelepednie, ahol a nap csupán órákra nyugszik le. (Glatz) – Igen, életem legszebb részét Nagybányán töltöttem. Már kora tavasszal felköltöztem az Izvorára, amely szinte úgy hatott fönn az ezerméteres magasban, mint vadon az őserdő közepén. Pásztorokon, erdőőrökön kívül alig láttam embert, télen pedig a behavazott utak teljesen elzártak a világtól. Az állandó természetben való tartózkodásnak köszönhetem – az orvosom szerint –, hogy ilyen magas kort értem meg.” (Magyar Nemzet, 1957. október 13.)

Tavasz (1935)

Glatz Oszkár képein a természet szépsége, valamint az emberek, a vidéki földműves paraszti kultúra és a táj harmonikus kapcsolata jelenik meg. Első kiállítása kapcsán ezt írta a Tolnai Világlapja: „Az első gyűjteményes kiállítását Nagybányán – a magyar Barbizonban – rendezte, fiatalon, húszegynéhány évvel megáldottan. Akkor lépett jóformán először a nyilvánosság elé. Hogy mik voltak a témái? Már akkor is a magyar paraszt, a falu és ezt a témakörét nem is változtatta meg egész életében. Az apostolok lován járta a csodálatosan szép magyar vidékeket, míg végül harmincnégy esztendővel ezelőtt megállapodott Buják községben. Ott telepedett le Budapesten, a Városmajor utcában, megtartotta műtermét, de Buják a második otthona lett.” (Tolnai Világlapja, 1942. november 18.)
Festményeinek visszatérő helyszíne és motívuma lett tehát a Nógrád megyei Buják. A Tolnai Világlapja így jellemezte a paraszti élet ünnep- és hétköznapjai iránti érdeklődését: „Pedig Glatz Oszkár kereskedő familiából származik, de úgy ragaszkodik a magyar paraszthoz s mind ahhoz, ami a magyar paraszt környezetét jelenti, mint bogáncs a ruhához. Az ő palettáján annyi szín virít, mint a Gyöngyösbokréta – Isten tudja – hány rétű szoknyáin.” (Tolnai Világlapja, 1942. november 18.). Benedek Katalin jóvoltából a festő ehhez kapcsolódó gondolatát is megismerhetjük: „Az én örök modelljeim a parasztok, a házak, amelyekben laknak, a szobák, amelyekben élnek, a ruhák, amelyeket viselnek.”

Buják látképe (1942)

A Városmajorban

1901-ben feleségül vette Wildner Mária Karolinát, aki szintén festő volt, 1910-ben közös kiállításuk nyílt a Nemzeti Szalonban. 1914-től a Képzőművészeti Főiskolán tanított, 1920-tól a Szinyei Merse Pál Társaság (alapító) tagja volt. Az 1920-as évek második felében Vaszary Jánossal megalapították a Városmajori Művésztelep Társaságot, amelynek céljairól a Képzőművészek Új Folyóiratában megjelenő hirdetésben ezt olvashatjuk: „…a tehetségek jelenéért akar élni, a művészet jövőjéért küzd”.
1930-tól már nemcsak műterme, hanem otthona is a Városmajor utcában volt, bár sokat utazott Buják és a főváros között. Mindkét helyszínen folyamatosan alkotott, amint arról a Budapest folyóirat 1978. évi 2. számában Konrádyné dr. Gálos Magda írt: „Glatz Oszkár Buják környékén és más napsütötte domboldalon festette legtöbb képét. Kész képei mellett mindig hozott magával vázlatokat, emlékezetébe raktározott elképzeléseket is, amelyek itt, a 32. A sz. házban nyertek végső formát. Ha találkoztunk az utcán, kinyitotta kis háromlábú bőrszékét, és üldögélve mesélte élményeit. Befejezetlen képeinek gyerekalakjait az utcában nézte ki magának.”
Hiába élt több nagyvárosban is, Glatz a vidéki élet rajongója maradt. A népi életmód iránti elkötelezettségének művészetelméleti írásaiban, tanulmányokban, újságcikkekben és előadásokon is hangot adott. Városmajori tartózkodása is ehhez kapcsolható, ugyanis kerülte a zsúfolt belvárost, inkább a „zöldebb” vidékeket részesítette előnyben. „A csöndes Városmajor utca egyik repkénnyel befuttatott házának második emeletén él és munkálkodik, festeget ma is a századforduló korszakalkotó festői megmozdulásának, Nagybányának hajdanában a legifjabbja, Glatz Oszkár.” (Magyar Nemzet, 1957. október 13.)
Életművét számtalan díjjal ismerték el: 1916-ban Állami Nagy Aranyérmet, egy évvel később Társulati Díjat, 1926-ban Állami alakrajz-díjat, 1930-ban Corvin-koszorút kapott, 1952-ben elnyerte a Kossuth-díjat, egy évvel később pedig kiérdemelte a Magyarország Kiváló Művésze címet. Huszadik századi művészként több korszakban is érték kihívások életét és alkotói karrierjét. Az első és a második világháború, majd az ezeket követő békék, forradalmak és különböző államhatalmi berendezkedések mind befolyásolták a kultúrpolitikai elképzeléseket és a művészek lehetőségeit.

Háztetők (1918)

Szavai, amelyeket 83 éves korában fogalmazott meg, napjainkra sem veszítettek aktualitásukból: „A művészi alkotómunka számára egyenesen létkérdés a béke. Nemcsak arról van szó, hogy amikor a fegyverek megszólalnak, elhallgatnak a művészetek, hanem arról is, hogy a háború, sőt már maga a nemzetek közti bizalmatlanság, feszültség is megnehezíti annak lehetőségét, hogy a művészek közvetlenül érintkezzenek egymással és megismerjék az egész világ művészetének nagy alkotásait. A reprodukciók nem pótolhatják a személyes élményt, az olvasmányok a közvetlenül szerzett ismereteket. [...] Ma a világ nagy részében fegyverkezésre fordítják azokat az erőforrásokat, amelyekkel mérhetetlenül magasra lehetne emelni az emberiség kultúráját és jólétét. [...] Tudom, hosszú még az út, hiszen valami olyat akar megalkotni az emberiség jobbik és nagyobbik fele, ami pár évtizeddel ezelőtt még reménytelennek látszott. Bizonyos értelemben az egész emberiségnek meg kell újhodnia, új, kulturáltabb, a nagy emberi közösség érzésétől telített embertípusnak kell kialakulnia. Ehhez mi, művészek nagyban hozzájárulhatunk, és minden igazi művésznek ezt kell szolgálnia.” (Magyar Nemzet, 1955. június 11.)
Élete utolsó éveiben is rendületlenül alkotott. Már nem utazott, de a Városmajor környéke is tudott neki témát és alapanyagot szolgáltatni képeihez. Munkáiról és népszerűségéről a Magyar Nemzet a következőképpen tudósított 1953-ban: „Nemrég ünnepeltük 80. születésnapját a Kossuth-díjas Glatz Oszkárnak, aki mint művész és pedagógus sok évtizede a képzőművész-társadalom egyik legmegbecsültebb alakja. Idős kora ellenére öt festménnyel szerepel a III. Magyar Képzőművészeti Kiállításon, közöttük négy új alkotása a mesternek. Mind az öt Glatz-kép nagy sikert aratott s mind elkeltek már a kiállítás nyitását követő napokban.” (Magyar Nemzet, 1953. február 1.)
Az ekkor bemutatott, Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt című festménye városmajori kötődéséről a fent idézett cikkben szólt a művész: „A városmajori parkban sokszor találkoztam koreai gyermekekkel. Megkapott közvetlen, kedves modoruk és nevelőjüktől annyi jót hallottam róluk, hogy elhatároztam: megfestem őket. Munka közben még jobban megszerettem ezeket a messziről ideszakadt bájos gyermekeket, közelebbről megismertem sorsukat.”
Glatz Oszkár 1958. február 23-án, 85 éves korában halt meg itt, a XII. kerületben, síremléke a Farkasréti temetőben található. Menye, Glatz Henrikné, a festőművész hagyatékának örököse 1991-es halála után Glatz festményei megosztva Buják önkormányzatához, a Hegyvidéki Önkormányzathoz és a Kecskeméti Galériához kerültek. A XII. kerületben 1999-ben láthattuk először a képeket, a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Kortárs Galéria kiállítóterében.

Fiatal asszony hímzett bekecsben (1925)

Tüske Tamás