„Egyetlen őszinte gyermekmosolyért megérte orvosnak menni”

• Ha visszamehetne az időben, ismét ezt a hivatást választaná?
• Azt hiszem, hogy igen, sőt, biztos vagyok benne! Már egyetlen őszinte gyermekmosolyért megérte orvosnak menni, én pedig rengeteget kaptam. De ezeken kívül is az orvoslás nagyon sok sikerélményt, magasztos pillanatot adott nekem. Generációkat gyógyíthattam, nem egy kis páciensem szülei is hozzám jártak. Ebből adódik jó pár kedves történet. Egyszer felhívott egy hölgy, hogy emlékszem-e rá, mikor kapta meg az ő Józsikája a fertőző májgyulladás elleni oltást. Kiderült, hogy ez a bizonyos Józsika ma már 38 éves, és egy német orvosi kutatóintézetben dolgozik, ott kérik az oltás igazolását. Szerencsére mindig jól tudtam együttműködni a védőnőkkel, így egy régi kollégám segített megtalálni a szükséges adatokat az évtizedes papírok között. Egyébként ezért mondom mindig, hogy az oltási könyv olyan, mint a születési anyakönyvi kivonat: az a jó, ha bármikor elő tudjuk venni. Sokan szólítanak meg útközben, és elevenítik fel a találkozásainkat a gyermekükkel, vagy az unokájukkal, ami örömteli.
• Mikor kezdett el orvosként dolgozni?
• 1965-ben diplomáztam, ötven évre rá megkaptam az aranydiplomát. Az egyetem után gyermekkórházakban voltam, aztán 1971. április 1-jén átléptem a Böszörményi úti gyermekrendelő küszöbét. Attól kezdve negyven évig előbb gyermek-körzetiorvosként, utána háziorvosként dolgoztam.
• Miért éppen gyermekorvosnak képezte tovább magát?
• Nem döntöttem el előre, egy folyamat eredménye volt, hogy gyermekorvos lett belőlem. Az egyetemen tudományos diákköri munkát is végeztem, így bejártam a Tűzoltó utcai gyermekklinikára. Érdekeltek a kardiológiai problémák, a fejlődési rendellenességek. Később más szakvizsgákat is letettem, de szereztem egészségügyi szakmenedzseri diplomát, igazságügyi szakértői végzettséget is.
• Azt kapta, amire számított?
• Tulajdonképpen igen. Szép és nagyszerű feladat, hogy segíthetünk másoknak, és ők számíthatnak ránk. Nekem amúgy sem jelentett meglepetést a rengeteg teendő, hiszen édesapám körorvos volt először Miskolc mellett, aztán Cegléden. Bátyám Makón dolgozott belgyógyász kardiológusként.
• Tehát már gyermekkorában megvolt a személyes tapasztalat, de vajon az akkori időkhöz képest változott-e az orvosi munka?
• Valójában nem igazán. Édesapámat is hívták éjjel-nappal, és engem is, hogy tanácsot, segítséget kérjenek, amit én örömmel adok. Másrészt most talán egy kicsit könnyebb a dolgunk, jobb a felszereltség, több a szakmai támogatás. Sok az újdonság, fejlődik a technika, egyre nagyobb a tudás, amit a gyógyításban hasznosíthatunk, főleg a diagnosztika, de a terápiák terén is. A házi gyermekorvosnak széles skálán kell gondolkodnia, neki kell eldöntenie, hogy szükség esetén hová irányítsa a beteget. Komplex feladat azért is, mert nemcsak a testtel, hanem a lélekkel is foglalkozunk, valójában szinte beépülünk a családok életébe.
• Mennyiben különbözik gyerekekkel foglalkozni, mint felnőttekkel? Több empátiát, más hozzáállást igényel?
• Talán a gyerek őszintébb, nem keres kibúvókat. Ugyanakkor minél kisebb, annál kevésbé tudja elmondani, mi fáj, mi a baja, és persze a csecsemőknél még nagyobb a kihívás. Ezért is fontos a személyes kapcsolat, el kell nyerni a gyerekek bizalmát. Ehhez kedvességre, játékosságra van szükség, hogy jól érezzék magukat az orvos közelében, de legalább ne féljenek tőle. És soha nem szabad elfelejteni, hogy a gyerek nem egy kis felnőtt!
• A szavaiból érződik, hogy szereti a gyerekeket.
• Másként ezt nem is lehetne csinálni. Nekem az a legnagyobb ajándék, hogy köztük lehetek. Pályám során több tízezer gyerekkel találkoztam, és mindig arra gondoltam, hogy minél többeknek segítsek. Ez az orvos szakma egyik szépsége.
• Voltak nehéz pillanatai a munkája során?
• Szerencsére nem sok. Egyszer hívtak egy kisgyermekhez, aki már nem lélegzett, őt sikerült újraélesztenem a mentők kiérkezése előtt. Egy másik alkalommal éppen karácsony este kellett elrohannom otthonról, mert egy gyerek magára rántotta a fát, a gyertyák pedig csúnyán megégették őt. Azonnal mentünk a kórházba a szülőkkel együtt.
• Tíz évvel ezelőtt lapunknak egy interjúban azt mondta, hogy egyre több túlsúlyos gyerekkel találkozik. Változott azóta a tendencia?
• Sajnos nem eléggé. Főképpen a középiskolások között jellemző az elhízás. Ennek oka egyrészt az egészségtelen táplálkozás, másrészt a mozgásszegény életmód. Ebben a szülőknek is szerepe van, hiszen az egészségtudatosságot részben nekik kellene a gyerekeikbe nevelni. Persze az sem ártana, ha az iskolában lenne erre egy külön tantárgy. Talán akkor kevesebb szemproblémás gyerek lenne, mert később és mértékletesebben kezdenék el nyomogatni a tabletet, vagy az okostelefont.
• Meddig lehet a pályán maradni?
• Ameddig az ember szereti a munkáját, és bírja szellemileg, fizikailag, addig mindenképpen. Velem most még ez a helyzet, örömömet lelem abban, amit csinálok. Az egykori praxisomat már más működteti, de helyettesítőként számít rám. Ezenkívül a Virányos iskolában látom el az iskolaorvosi feladatokat, és magánintézményeknek is dolgozom. Beválasztottak a Fodor József Iskolaegészségügyi Társaság vezetőségébe, én vagyok a Magyar Orvosi Kamara választókerületi elnöke, és még sok minden mással is foglalkozom, úgyhogy nem panaszkodhatom, van dolgom bőven.
• Már több elismerést is kapott, a Hegyvidéki Közösségépítő Díj hová kerül abban a bizonyos vitrinben?
• Mindegyik szakmai elismerés kedves a szívemnek, a mostani viszont egy kicsit más. Közösségépítésért kaptam, ami teljesen más terület. Mintegy 1400 orvos dolgozik a kerületben, őket próbáljuk meg összehozni a Hegyvidéki Kulturális Szalon Orvosklubjában immár öt éve. Szakmai és szakmapolitikai előadásokat tartunk, de ennél is fontosabb, hogy lehetőséget adunk egymás megismerésére.
• Van a családjában, aki folytatja a szakmai hagyományt, és akár hasonló vagy még nagyobb elismerésekben részesülhet?
• Az egyik fiam intenzív terápiás aneszteziológus szakorvos, a lányom szakpszichológus, és a feleségem is háziorvosként dolgozott. Nagy öröm számomra, hogy az egyik unokám nemrégiben szerezte meg az orvosi diplomáját, úgyhogy nem szakad meg a hagyomány a családunkban.

sm.