Amikor a csodák a Földre szállnak

• Honnan jön családjában a képzőművészeti tehetség?
• Dédszüleim pedagógusok voltak, megmaradtak rajzaik, a betűírástól az ókori szobrokig, mindenféle. Aztán a nagyanyám testvérében csúcsosodott ki a tehetség, aki elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, és mivel nem lett családja, tanított. Sajnos korán meghalt, nem tudott kiteljesedni. Anyukám szeretett volna iparművész lenni, de testnevelő lett, apu építészmérnök volt, rengeteg akvarellt festett, rajzolt a Műegyetemen. Így szállt ez tovább; utánam is ez következik, az unokáim jól festenek, a három gyerekem is tehetséges, közülük kettő festő lett.
• Hogyan kezdődött a művészpályája?
• Ötéves koromtól kezdve rajzolok. Beteg voltam, reumás lázat kaptam, feküdni kellett, szinte meg sem bírtam mozdulni, maradt a rajzolás. Ez volt a szórakozásom, nagyon szerettem. Evidens volt, hogy ezzel kapcsolatos pályám lesz, nem is merült fel más ötlet. Apukámék javaslatára felvételiztem a Kisképzőbe, de amikor rájöttem, hogy el kell költöznöm otthonról, eléggé elkeseredtem tizennégy évesen. Akkor csak Budapesten volt művészeti szakközépiskola, mi Sátoraljaújhelyen éltünk, és egy vidéki gyereknek előképzés nélkül főiskolai felvételről álmodozni sem lehetett. Anyuék látták, mihez van tehetségem, és nem engedték, hogy győzzön bennem az akolmeleg iránti szeretet. Díszítőfestő szakon tizennégytől tizennyolc éves koromig többet tanultam, mint később bárhol.
• A családi fotóalbumaikban sok a gyerekkori kép. Ki készítette ezeket?
• Édesapám. Már a nagyapám is fényképezett, volt saját fotólaboratóriumunk. Gyönyörű csendéleteket, tájképeket készítettek. Az ötvenes években történt egy jellemző eset. Kimentek apukámmal hóesésben az utcára, felállították az állványt, hogy időre tudjanak exponálni, ám jött a rendőr, és felelősségre vonta őket, hogy mit csinálnak, „kérem, itt nem lehet csak úgy fényképezni!” A családunkban hagyománya volt a fotózásnak, úgyhogy rengeteg képem van, amelyek visszahozzák az emlékeket. Egymásra rakódik az élmény, amit meséltek, a saját emlék és a fénykép. A karácsony igazi varázslat volt! Amit gyerek csodaként megélhet, az nálunk „elő volt adva”. Olyan hitelesen összejátszott az egész család, hogy ott mindenki elhitte, jön a Jézuska. Többszobás házban éltünk, az étkezőt a másik szobától – ahol anyuék a fát díszítették – üvegajtó választotta el. Közben mi a két testvéremmel, nagyanyámmal az étkezőasztalnál rajzolgattunk, mesélgettünk. Szórakozásunk volt, hogy ezüstpapírból golyót gyártottunk. Kisimítottuk a sztaniolpapírt, és egymásra rakva a rétegeket kalapáccsal összeütöttük, végül egy kőkemény, nagy fémgolyó lett belőle. A másik szobából surrogást, zörgést lehetett hallani, de emberi hangot nem. Kigondoltuk, hogy az ajtó rése alatt becsúsztatjuk a kisimított ezüstpapírt, és ha ott vannak az angyalok, tuti, hogy be fogják húzni azt! Betettük a sztaniolpapírt, és lestük az asztaltól, mi lesz – és láttuk, hogy szép lassan behúzódik! Ó, hát tényleg itt vannak az angyalok! Olyan zseniálisan csinálták a felnőttek ezt az egészet, nem gondoltuk, hogy ők díszítik a fát. Fel sem tűnt, hogy csak a nagymama és esetleg a nagypapa van jelen. Amikor csöngetett az angyalka, kinyílt a szárnyas ajtó, és ott állt a négy-öt méter magas, gyönyörű karácsonyfa. Már maga az csoda volt, hogy a szalonban egy hatalmas fenyőfa csillog-villog, és égnek a gyertyák.
• Milyen emlékezetes ajándékokra gondol vissza szívesen?
• Leleményes szüleimnek köszönhetően különleges ajándékokat találtunk a fa alatt, ami azért volt nagy szó, mert akkoriban alig lehetett venni valamit a játékboltban. Ám voltak családok, amelyek Amerikából kaptak csomagokat, ezekből lettek a mi varázslatos játékaink. Megkaptuk például a Barbi baba ősét, bababőröndöt mindenféle ruhával, ezenkívül rengeteg mindent, amit a szülők készítettek. Megvettek egy kiérdemesült babaházat, és éjszakákon át felújították, ma is nagy becsben van az unokámnál. Apukám elemes világítást szerelt bele, NDK-s villanyszerelő szettből kis villanykapcsolót, konnektort, lámpácskát, zeneszekrényt – a babaház világított! Ezek a mesebeli ajándékok is meggyőztek minket az angyalok létezéséről, mert úgy gondoltuk, hogy emberi kéz ilyeneket nem gyárthat… Van még egy aranyos történetem! Kéz alól megvettek egy porcelánfejű csecsemőbabát, szereztek hozzá pólyát, csinosítgatták, és éjszaka a kályha mellé tették szellőzni. Én korán felkeltem, bementem nagyanyámék szobájába, és megláttam a szenesláda tetején a hatalmas pólyás babát. Boldogan magamhoz öleltem, elkezdtem énekelni a Mennyből az angyalt, egész nap azzal sétáltam. Anyuék kétségbe voltak esve, hogy megláttam az egyetlen karácsonyi ajándékomat. Persze fantázia mindig volt bőven, azt mondták, hogy ezt a babát egy kisangyal elejtette, és most nagyon megszidta őt Szent Péter, hogyan lehetett ilyen ügyetlen. Szegény kis angyalnak adjuk vissza a babát. Fájó szívvel este visszaraktam a láda tetejére, elbúcsúztam tőle. Reggel egy icipici pólyás babát találtam a helyén, egy cédulára oda volt írva: „Karácsonykor visszajövök”. Alig vártam a szentestét, és persze a fa alatt ott volt a baba. Erre nagyon emlékszem, hároméves voltam.
• A gyerekkori szokásokat vitte tovább a saját családjába?
• Nyilván ezt a hagyományt megőrzi az ember, és a három gyerekkel folytattuk tovább. Mindig nagy varázslat volt a karácsony számukra is. Eleinte éjszaka feldíszítettük a fát, és reggelre megjött a Jézuska, majd nagyobb korukban már ők díszítettek. Az idén karácsonykor minden család maga lesz a saját otthonában. Egy kicsit fáj, de ki kell alakulnia a saját rituáléknak. Édesanyám és a felnőttek jönnek át hozzám. A gyerek így tanulja meg, hogy csodák között élünk, attól lesz a lelke egy kicsit más, ha hisz a csodákban. Tízéves lehettem, amikor bevontak a készülődésbe, a testvérek előtt még titok volt, csak én – mint nagy – tudtam meg, hogy nem egészen úgy van, ahogy addig gondoltam… Az angyalok vigyáznak ránk, közvetítő szerepük van – mondták, de a karácsony az anyukákra, apukákra és a nagy gyerekekre van bízva, ettől lesz szép. Hozzátartozik az élethez, hogy előbb-utóbb a csodák leszállnak a Földre, és aztán mi teremthetjük őket. Azzal kárpótolja magát az ember, hogy csodateremtő lesz belőle. Az adományozó sokszor láthatatlan marad. Az a legnagyobb jó cselekedet, ha láthatatlanul tesszük. A gyűjtések alkalmával, például most, a Jónak lenni jó! kampányban sem lesz kikiáltva, ki mennyit adományozott, de ott lesz a nagy ajándék, amit megkap a jótékonyság kedvezményezettje, a Semmelweis Egyetem Alapítvány, hogy a koraszülöttek fejlesztésére fordítsa a pénzt. Gyerekkorban meg kell tanulni, hogy mi vagyunk az angyalok segítői.
• A Galéria 12 ünnepi kiállításán a „Szent család” című festménye látható. Mi ihlette?
• Annak története van. A legkisebb unokám tizenhét évre született, ennyit vártak rá a szülei. Amikor hazavitték, készítettem róluk egy fényképet, ahogy apja, anyja körbeöleli a picit. Megható volt, sokáig őrizgettem ezt a fotót – Terike már kétéves –, aztán jött egy lökés, hogy megfessem a kiállításra. A gyermeket körbevevő szeretetet, védőburkot akartam ábrázolni. Mekkora boldogság egy régen várt gyerek érkezése! Az advent hasonló örömmel tölti el az embert minden évben.

Sz. D.