Síugrás a „magyar Grönlandon”

A síugrás jóval fiatalabb sportág a síelésnél, amely a kutatók szerint több mint ezeréves múltra tekint vissza. Az első síugró versenyt az 1860-as évek elején rendezték Norvégiában. Látványos volta miatt azonban nemcsak a környező országokban, hanem Magyarországon is hamar népszerű lett.

A versenyszerű sízés Budán kezdődött, a 19. század végén. Bély Mihály és Demény Károly 1892. december 4-én a Vérmezőn tartottak síbemutatót, majd a Kissvábhegyről lesiklottak a városba. Két évvel később megalakult az első magyar síegylet. A síélet és a síugrás szempontjából is maradandót alkotott a kőszegi Chernelházi Chernel István, akinek a síelésről írott kötete vélhetően a világ egyik első szakkönyve volt.

Annak ellenére, hogy a síugrást ma már nem lehet gyakorolni a fővárosban, a hazai síélet központja és „motorja” a kezdetekben Budapest volt. Az 1908-ban létrehozott Magyar Sí Klub a Magyar Turista Egyesülettel közösen 1909. február 28-án rendezte meg az első hazai síugró versenyt a Normafánál. Az ugráson kívül volt még távverseny, rövid lesiklás és műfutás kategória is.

A résztvevők úgy ugrottak, hogy még nem volt valódi síugró sánc, bizonyára a domboldalban lett kialakítva egy kisebb földugrató. A sikeres verseny hatására a Nemzeti Sport szaklap 1909. december 4-én arról írt, hogy „tervbe van véve egy síugró pálya létesítése is”.

A síugrás hamar az egyik leglátogatottabb és leglátványosabb attrakciók közé emelkedett, nagy népszerűségének köszönhetően pedig újabb sáncok épültek. A Turistaság és Alpinizmus című kiadvány 1919. januári számában ez olvasható egy versenyről:

„A Magyar Sí Klub január 26-án sikeres síugró háziversenyt rendezett a Normafa (Zugliget) tisztásán létesített új ugrópályáján. Összesen öten vettek részt a versenyben, amely a MSK által felajánlott tiszteletdíjért folyt le: Déván, Delmár és Romeiser (MSK), Haberl (MTE síosztálya) és Mangold. Első lett Déván István, aki ugrásainak kiváló merészségével tűnt ki. Leghosszabb ugrása 9 és fél méter. Szépen ugrott Haberl is, míg Delmár különösen ugrásainak biztosságával szerezte meg a versenyben a második helyet. Az új ugrópályát ez alkalommal a rendező klub hivatalosan vette át használatba, megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a pálya szerény igényeinknek teljesen megfelel és bizton elvárható, hogy azon fagyosabb időben 10 méternél hosszabbakat is fognak ugrani. Az ugrósánc építése körül Déván és Haberl szereztek kiváló érdemeket. Ugróbirák voltak: Fináczy Béla dr. és Schwicker Richard dr.”

Szerencsére a versenyről filmfelvétel készült, amelyen látható, hogy az 1919-es sánc még szintén csak egy földugrató volt, komolyabb szerkezet nélkül. Az első szabványszerűnek mondható sánc 1924-ben készült el a Normafa és a János-hegy közötti úton, ez 30 méter hosszú, 9 méter magas és 3 méter széles volt. A síugrás népszerűségét jól mutatja az egyik korabeli lap, a Színházi Élet 1924. évi 2. számának élménybeszámolója:

„Esztendők óta nem ébredtem ilyen korán. Hamarosan fölöltöztem, mert ma sporttörténeti nevezetességű nap van. Az új síugrósáncot avatják föl. […] A sít és a hátizsákot magamra akasztva, a pálinkás butykost megtapogatva indultam Budára. […] Húsz perc múlva a Széna-téren voltunk, ahol már pár száz vad »eszkimó« tanyázott. A Hó birodalmába induló villamosokat várták, amelyeket vad rohamban — a síket és a ródlikat fejük fölött csóválva — foglaltak el. Borzasztó hideg volt a villamoson, de mihelyt célhoz értünk és elébünk tárult a »magyar Grönland« csodálatos szépségével, azonnal melegség öntött el bennünket, amelyet a ragyogó napsugár és a barátságos butykos tartalma csak öregbített. A sítalpakat hamarosan fölcsatoltuk és neki a hegynek. Velünk szemben, jobbra és balra, hosszában-széltében, lábunkon és nyakunkon keresztül-kasul féktelen sípolással, őrült iramban száguldott a ródlizók hada.

Az első percben megdöbbentünk, de hamar megszoktuk. Elvégre Grönland nem Pest, ahol aztán van rend. De azért volt itt is. Mindenütt pontosan rábukkantunk a fákra akasztott sárga papírszeletekre, amelyek a helyes utat mutatták az ugróversenyhez. Félórai kalandozás után – amely közben vagy tíz halálosnak tetsző fölborulást láttunk – fölértünk a Normafához, ahol vagy ezer síbarát […] gyönyörködött a síugrók bámulatos technikájában. Legjobban tetszett a győztes Szepes Strauch Béla (MAC), a legjobb magyar síugró, aki az elmúlt vasárnap Arlbergben a nemzetközi meetingen 31 métert ugrott, itthon pedig a legnagyobb ugrása 12 méter volt, mert az uj sáncot elépítették.

A vasárnapi tapasztalatok után a sáncot átépítették – mint Delmár Walter, a síszövetség vezére munkatársunknak kijelentette: a tizenharmadik síbajnokságon 30 méteres ugrásokban gyönyörködhetnek a téli sport hívei, akiknek csak azt ajánljuk, hogy jobban tömjék meg a hátizsákjukat és a tárcájukat, mert a magyar Grönlandban nemcsak a fiataloknak, de az öreg sportmedvének is farkas étvágyuk támad.”

Miként a fentiekből is kiderül, a szervezők elrontották a sánc kialakítását, amelyet le is zártak, mert olyan kicsi volt az esése, hogy nem annyira elugrani, mint inkább lezuhanni lehetett a végén… Az Uj Nemzedék című lap 1924. január 15-i számában ezt írta: „A gyönyörű zuzmarás idő sok nézőt csábított az új ugrósánc elé, amelyet ez alkalommal megjavítottak. A síugrató azonban most sem bizonyult jónak. Az ugrósánc nem eléggé meredek és így bizony elmaradtak a 30 méteres ugrások.”

Nem sokkal később magasítottak a sáncon, amely ezt követően már jól működött. Ettől kezdve rendkívül élénk sí- és síugró élet folyt a Hegyvidéken, számos híres magyar sportoló fordult meg itt. Közülük is kiemelkedik Szepes Béla, aki sorra döntötte meg a síugrás rekordjait, és külföldön is ismert sportolónak számított. Ekkor még jóval kisebbek voltak az ugrások, mint a mai, akár 200 méter felettiek; a 20-30 méteresek már nagynak számítottak.

Az 1929-ben megtépázott sáncot felújították, és egy új, KISOK-sánc is épült (KISOK: Középiskolai Sportkörök Országos Központja). Ez utóbbi a fiatalok gyakorlóhelye volt, ahol középiskolai és serdülőversenyeket is rendeztek.

A megnövekedő igények miatt több kisebb, közepes és tanulósánc készült a következő években. Az első, 1924-es sáncot lebontották, hogy a helyére egy még nagyobb, fémszerkezetes sánc épüljön. Ennek 1933-as felavatását olyan érdekesség is színesítette, mint a norvégok két versenyzőjének páros ugrása, amit több ezren néztek meg élőben.

A Nemzeti Sport így számolt be a szenzációról 1933. február 2-án: „Külföldi nagy sáncokon ismert látványosság a páros ugrás, nálunk azonban ez az első. A régi sánc keskeny volt hozzá. Ruud nem szégyeli magát és egy lapáttal fölmegy a sáncra és a sáncél környékén egyengeti a havat. Közben a torony még tele van hazaiakkal. – Aki fönt van, leugorhat! – hangzik a zsűriből. Sorra ugrálnak le a fiatalok, majd fölballag a két norvég. Sokáig készülődnek. A közönséget erélyes hangon szólítják fel, hogy helyet adjon a párosnak. Ruud még leordít a toronyból, hogy még mindig kevés a hely. Majd szépen, mint jó gyerekekhez illik, kezet fogva megindulnak. Pár méterrel a sánc éle előtt engedik csak el egymás kezét, elrugaszkodnak, egyszerre érnek le úgy 36 méter körül! Ez is szép volt. Két ifjúsági egymásra nézett. A szemükben már egy jövendő páros ugrás csillogott.”

Később, az 1930-as évek végén még több sánc épült, ezek átmenetet jelentettek a nagy sánc és a KISOK-pálya között. A fémszerkezetes sáncot 1941-ben átalakították, majd 1950-ben egy új középsánc, a Rideg-sánc átadása következett (a nagy sánc mellett). A második világháború azonban megtörte a sportág lendületét, amely csak lassan éledt újra.

Igazi kuriózum, hogy 1958-ban a nagy sáncot és a landolóterületet műanyaggal fedték be, így nyáron is használni lehetett a pályát. Az avatóra több mint tízezer ember gyűlt össze, hogy a ragyogó napsütésben, a zöld lombok között síugrókat lásson ugrani: „Új sex-appealje van a Szabadsághegynek: a még dús lombú fái között kényeskedve, új ruhájában virítva nyújtózik el a síelők büszkesége, a műanyaggal fedett síugrósánc. S lám, a pesti »szimat«: tízezer kiváncsi nézte végig kiskosztümben, zakóban vagy ballonban, szeptember végi napsütésben, amikor Csávás, az 1958. évi bajnok először »végigröpülte« a terepet. Egy-két hónap múlva talán már természetes lesz az ilyen, most azonban még nagyon szép, ünnepélyes pillanat volt. […] Sokat jelent ez a sánc az utánpótlás, de a válogatott felkészülése szempontjából is. A fiatalokat vonzza az a lehetőség, hogy télen-nyáron ugorhatnak, a válogatottak pedig ezen a sáncon már időben megszerzik az alapot, gyakorolják a technikát, s amikor leesik a hó, azonnal a nagysáncon folytathatják a munkát.” (Képes Sport, 1958. szeptember 30.).

A következő években a megviselt állapotú sánc miatt lassan elkezdett leépülni a sportág. Az utolsó komoly verseny az 1970-es évek elején volt a Normafánál, amelyet a MOM színeiben sportoló Szilágyi Gyula nyert meg. A Magyar Optikai Művek üzemi lapja, a Fókusz a „Nyáron sem pihennek a síelők” című 1972. június 10-i cikkében ezt írta: „Az év sportolója: Szilágyi Gyula. A síelőkről írni igen hálás feladat. […] Síugrás országos bajnoka Szilágyi, a Dózsa versenyét Szilágyi és a MOM nyerte meg, Budapest bajnoka ugyancsak Szilágyi.”

Annak ellenére, hogy több kampós és motoros felvonó is épült, a sáncok állapota rohamosan romlott, így az 1980-as évek végén a Bp. Honvéd megszüntette a szakág bázisának számító szakosztályát, ami egybeesett a svábhegyi nagy sánc kálváriájának időszakával. A Mai Nap című lap így fogalmazott 1993. február 1-jei, „A síugrás halálugrása” című cikkében: „Az elképzelések szerint a korszerűtlen, negyvenméteres műanyag sánc helyére egy hatvanméterest építettek volna, ám a munkálatok alatt a hegyoldal megcsúszott. A magyar síugrás pedig kicsúszott az élő sportágak sorából...”

Az 1990-es évek elején a rozsdás fémszerkezetű nagy sáncot is elbontották, és ezzel lezárult az egykor méltán híres síugrás korszaka Budán – nem úgy a síelésé, amely azóta is nagy népszerűségnek örvend. A Normafa Parknak köszönhetően azonban az idén, ha csak egy kis időre is, a síugrás visszatért a Hegyvidékre: egy családi sportnapon bárki kipróbálhatott egy mobil minisáncot a Normafánál.

F. G.