„Ökölnyi nagyságú kis diákból” híres portréfestő

Sok életrajz szereti főszereplőjét még nagyobbnak feltüntetni azzal, hogy leírja, hőse milyen nyomorból és szegénységből küzdötte fel magát. Barabás Miklósnál nemigen kellett gondolkodni hasonló történetek kitalálásán. 1810. február 10-én született, egy szegény család sokadik gyermekeként, majd fél évvel később édesanyja elhagyta részeges férjét, aki sokszor bántalmazta őt, és Miklóssal együtt hazaköltözött a szüleihez.

Barabás Miklós festőművész 1864-ben

Emlékirataiban így írt erről a festőművész: „…ettek, ittak, kártyáztak, mulattak s ez okozta azt, hogy a dorbézolást annyira megszokta édes atyám, hogy az insurrectio után is folytatta. Édes anyám látva az így bekövetkezendő végromlást és az ittas állapottal vele járó bánásmódtól is sokat szenvedve, hat hónapos koromban egyszer csak az ölébe vett és Márkosfalváról átgyalogolt velem Dálnokba.”

Ott sem volt azonban jobb soruk, mivel édesanyját folyamatosan dolgoztatták, amiből a kis Miklósnak is ki kellett vennie a részét. Barabás többször is írt a szegénységről és a kezdeti nehézségekről.

„Három éves koromban a dálnoki falusi iskolába adtak. Olyan kis legény voltam még ekkor, hogy télben, ha hó esett, ölébe vett a nagyatyám bérese s úgy vitt az iskolába. Egy kis hársfatábla volt a nyakamba akasztva, melyen írni tanultunk, mert a papírért pénzt kellett volna adni. Ha a tábla mindkét felét tele írtuk, esténként üveggel le kellett vakarni s hogy a tinta bele ne igya magát a fába, azt tűznél megmelegített és rongyba kötözött sárga viasszal dörzsöltük be. […] Anyámnak eközben nem volt kellemes helyzete az atyai háznál, a hol minden legkisebb bajért azt hányták a szemére: »miért nem maradtál az uradnál«. Egyszer elkeseredésében bátyút véve a kezébe s engem a másik kezével vezetve, elindultunk a szülei háztól, anyám azzal a szándékkal, hogy inkább szolgálni megy valamerre, de az apja házánál, a hol többet dolgozott, mint bármelyik cseléd, nem marad meg. Emlékszem arra a fájdalmas könnyözönre, mellyel engem áztatott, aggódva jövendő sorsom miatt. De közbeléptek a falubeli jóakarók és rokonok s anyámat rávették a visszatérésre. […] A szénagyűjtésnél rendesen az egész család dolgozott, nekem pedig gyakran kellett négy vagy hat lovat a rétre kivinni és reggeltől estig őrizni, szabadon eresztve azokat a réten és este megint összefűzve, hiba nélkül visszavinni. Ilyenkor a kis vászontarisznyában egy darab kenyér, szalonna, egy pár fej vöröshagyma és kis só volt az ebéd.”

A szülői ház

Barabás Miklós hatévesen a híres nagyenyedi kollégium diákja lett, miután egyik nagybátyja is ott tanult. Már korán megmutatkozott a tehetsége. Eleinte rajzolással szerzett egy kis pénzt, ami inkább sikerélménynek volt jó. Tizenkét éves korában még igencsak szűkölködött anyagiakban, mivel nagyapja levette róla a kezét, és többé nem segítette.

„De mi volt ehhez képest az a sanyarúság, melyet tizenkét éves koromtól tizenöt éves koromig éltem át. 1822-ben, október havában azt a levelet írta nagyatyám Enyedre, hogy az öregsége miatt átadta a gazdaságát fiának, Gaál Miklósnak és többé tőle egy garast se várjak, elég nagy vagyok már arra, hogy mint más szegény gyerek, a magam sorsán segítsek.”

Széchenyi István arcképe, amit Barabás készített

A pénz nélküli Barabás Miklós tizenéves korában elkezdte még inkább képezni magát. Metszeteket másolt, 1825-ben Neuhauser Ferenctől tanult Nagyszebenben, majd Szabó János piktornál krétával arcképeket rajzolt. Később ez lett az elsődleges megélhetési forrása. Mivel a portréfestészet akkoriban gyerekcipőben járt, az igényszint is alacsonyabb volt, így az ifjú Barabás Miklóst is sokat foglalkoztatták. Később ő lett az, aki komoly szerepet vállalt ennek az új festészeti irányzatnak a megalapításában, és az új lehetőségekkel élve meg is tudott élni abból, hogy arcképeket készített.

Önéletrajzából kiderül, hogy igazi virtuóz volt már Nagyenyeden is, ahol szinte „sportot űzött” abból, hogy emlékezetből is jól festett. Ennek később nagy hasznát vette: pályafutása kezdetén fontos állomásnak bizonyult egy bizonyos Katona Zsigmond főkormányszéki tanácsos megörökítése.

„…az emlékezet után való festésnek azután olyan híre terjedt, akár csak a tatárjárásnak. Ennek örömére aztán mindjárt két pengő forintért készítettem a megrajzolt arcképeket. Az 1827. év tavaszán történt, hogy Katona Zsigmond főkormányszéki tanácsos Nagy-Enyeden keresztül utazván, meghált a collegium fogadójában. Magához hívatta vacsorára a tanárokat s a többek közt arról is kérdezősködött: van-e az ifjúságban hajlam a szép iránt, mutatkozik-e tehetség a zenére, a rajzra? Érdeklődött ez iránt, mint afféle széles látkörű, tudományos műveltségű ember, a ki több évet töltött a külföldi akadémiákon. Mikor a tanárok elmondták, hogy van itt egy ökölnyi nagyságú kis diák, aki megnézi az embert és emlékezetből lerajzolja, azt mondta, hogy szeretné látni ezt a kis embert. Hegedűs Sámuel tanárom azonnal kihivatott a collegiumból és bemutatott a consiliarius úrnak, a ki nagyon szívélyesen fogadott és dicsérte hajlamomat. Buzdított, hogy ne engedjem magamat eltántorítani erről a pályáról, ha azt mondják is, hogy nálunk nem becsülik meg a művészt. Azzal biztatott, hogy ha itt nem tudnék is megélni, majd megélek a külföldön s ott is becsületére válhatok a magyar vérnek. Majdnem egy negyedóráig beszélt velem Katona, aki olyan magas ember volt, alig bírtam a szemébe nézni, de azért jól megnéztem az arcát és igyekeztem minden vonását az agyamba vésni. Másnap aztán lerajzoltam s megmutattam Vízi Istvánnak, aki azonnal referált Hegedűs tanárnak. Hegedűs értem küldött és kért, hogy mutassam meg a rajzot. Mikor látta, hogy a hasonlatosság félreismerhetetlen, fölszólított, ajándékozzam e rajzot neki. Én ezt nagyon szívesen megtettem, ő pedig másnap elküldte a rajzot Kolozsvárra, Katona Zsigmondnak. Katona egyik ebéd alkalmával, amikor több vendége volt, az asztalnál bemutatta a képet, megkérdezve, hogy ismerik-e? Mindenki rögtön fölismerte és jónak is találta. Mikor aztán a consiliarius úr elmondta, hogy ezt egy ökölnyi kis diák rajzolta, aki még csak egyszer látta s akkor is csak gyertyánál, mindenki csodálkozott rajta.”

Barabás Miklós 1829-ben a bécsi képzőművészeti akadémia hallgatója lett, ahol a szakma krémje oktatta őt, de elfogyott a pénze, így egy év múlva haza kellett költöznie. Nem tudott minden ismeretet magába szívni, ám az osztrák portréfestészet nagy hatással volt rá. Habár ezután sokat járt Itáliában, ahol leginkább az akvarell-tájfestészetet gyakorolta, hamar rájött, hogy az ismert emberek arcképeire kíváncsi közönség igényeiben komoly lehetőség rejlik.

Miután megfestette gróf Ráday Gedeont, majd Vörösmarty Mihályt, egyre ismertebb lett. A legnagyobb lökést az adta, amikor Széchenyi Istvánnal találkozott. Önéletrajzában így írt erről: „Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, ahol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében, ahol ekkor igen divatos volt az albumok, az aquarellek gyűjtése s engem sokan látogattak meg és albumomból sok aquarell vázlatot adtam el.”

Itt olvashatunk arról is, hogy amikor Széchenyi Istvánt Bihar vármegye vezetői meg akarták festetni, akkor ő ezt válaszolta: „Pest volna tehát a hely, hol a festés végbe mehetne, mi az által lesz teljesíthető, hogy valami, mondhatni, igen szerencsés véletlen csak kevéssel ezelőtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve Barabás Miklós, szülőföldje Erdély, mintája Olaszország remekei, melyekkel lelkesen s gyakorlatilag jól összebarátkozott. Ajánlhatom, s jót merek állni, hogy a Tekintetes Rendek – parancsoljanak csak véle.”

Ezt követően lett Barabás Miklós divatos arcképfestő az arisztokrácia körében. Felsorolni is nehéz, mennyi kiemelkedő személyről készített portrét, köztük volt Liszt Ferenc, Erkel Ferenc, Pyrker János egri érsek, Eötvös József, Batthyány Lajos, Görgei Artúr, Arany János, Petőfi Sándor is.

Valószínűleg az arcképfestészetből is fakadt Barabás Miklós fényképészet iránti szenvedélye, amit 1862-től komolyabban is űzött, miután fotóműtermet nyitott Pesten. A szakma egyik első úttörőjének számított, azonban nem sokáig tartott ez az időszak, már 1864-ben átadta a vállalkozását, és ismét festeni kezdett. Szerencsére több fotó is fennmaradt a családjáról.

1840-től idilli környezetben élt szeretett felesége és gyermekei körében, a saját maga alkotta városmajori villájukban. Lányait többször is megörökítette itt, egyszer az 1848-as szabadságharc idején. A Barabás Miklós három leánykája hintával című munka igazából három portré, a 7 éves Henriette, a hintán ülő, 5 éves Ilona és a 3 éves Alice látható rajta. A két nagyobb lány már tudja, hogy az édesapjukra kell nézniük, a legkisebb viszont másfelé pillant. Több mint tíz évvel később fotón is elkészült szinte ugyanez a beállítás, ugyancsak a városmajori épület kertjében.

Sajnos az idill nem tartott sokáig. Több tragédia következtében az 1860-as években megfogyatkozott a család, így a hely egyre kevésbé jelentette a nyugalom szigetét Barabás Miklós számára. Először, 1861-ben a feleségét veszítette el, majd 1867-ben az egyik lányát is. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy 1870-ben eladta a villáját, és Pestre költözött. Még csaknem harminc évig élt ott, de mindig a Városmajorra gondolt vissza mint a családi otthon és békesség igazi helyszínére.

A kívül-belül felújított Barabás-villa napjainkban

Földváry Gergely