„Pár perc alatt tűnt el a civilizáció”

• Mennyire volt sokkoló a pusztítás látványa?
• Nagyon. Hatay tartományban, ahol voltunk, az épületek állaga miatt sokkal nagyobbak a károk, mint a rengés epicentrumában. Ahogy közeledtünk a közel kétmilliós városhoz, egyre több összedőlt házat láttunk. Minden második-harmadik megrongálódott, minden negyedik összeomlott. Egy helyi lakos mondta, hogy kisebb rengések gyakran előfordulnak arrafelé. Két héttel a katasztrófa előtt is volt egy közepes méretű, ám a mostani, nagy rengés három-négy percig tartott, folyamatosan. Sokan menekülés közben hallották, ahogy dőlnek össze a házak.
• Az összedőlt házak alatt pedig túlélők voltak.
• Igen. Csak utólag tűnt fel, hogy amíg az első két napban mindenhonnan hangokat hallottunk, utána elcsendesült minden. A mentésnél az első hetvenkét óra a legfontosabb. Hideg volt, éjszaka mínuszok, nyilván egy sérült, vérző embernek ilyen körülmények között, ahogy telik az idő, egyre csökken az esélye a túlélésre. Megszokni nem lehetett, de el kellett fogadni. Mentőorvosként számomra mind a halál, mind a traumás sérülések napi szinten benne vannak a munkámban, mégis, ez így megviselt még engem is.
• Önnek, egyedüli orvosként a csapatban, mi volt a feladata?
• Összetettebb volt, mint ahogy megszoktam. Nemcsak a túlélők állapotfelmérésével, ellátásával és a csapattársaim sérüléseivel, egészségügyi problémáival foglalkoztam, de a helyi lakosok is folyamatosan jöttek segítséget kérni. Hívtak olyan mentőalakulatok is, amelyeknek nem volt orvosa.
• Elképzelni sem lehet, mit élhettek át az emberek, miként szembesülhettek a veszteségekkel. Milyen állapotban voltak az ott élők?
• Kétségbeesettek voltak. A világvége-hangulatot fokozta, hogy nem volt sem víz, sem áram, sem telekommunikáció, éjszaka, teljes sötétségben csak kis tábortüzek világítottak. A katonaság és a rendőrség napok múlva kezdett vizet, kekszet, kenyeret osztani. Próbáltak egy-két ponton műholdas hálózatot kialakítani, ami hol sikerült, hol nem. Mi a saját aggregátorunkat osztottuk meg a helyiekkel, hogy feltölthessék a telefonjaikat. Akiknek hozzátartozója maradt a romok alatt, azok összegyűltek az épületek előtt, és várták a mentőalakulatokat, esetleg igyekeztek maguk kiásni az élő vagy halott szeretteiket. Civilek, túlélők is ott dolgoztak velünk.
• Miközben folyamatosan rengett a föld… Amikor az ember elindul egy túlélőhöz, az összedőlt ház romjaihoz, akkor gondol arra, hogy ő is életveszélybe kerülhet?
• Természetesen, ám egy idő után elengedi ezt. Nyilván az első pár órában nagyon nyomasztó. Amikor kiérkeztünk, pont a bázisunknál is történt egy utórengés. Mivel ilyen „élményben” még nem volt részem, nekem is nagyon furcsa volt. Eleinte óránként jöttek a kisebb rengések, aztán ritkultak. Egy idő után pedig már meg is szoktuk. Persze riasztó volt, amikor éppen dolgoztunk egy épületben.
• Amikor megérkeztek, azonnal megkezdték a mentést? Vagy volt összehangolt irányítás a mentőcsapatok között?
• Törökország a rengés reggelén azonnal nemzetközi segítséget kért, amire Magyarország is válaszolt. Utána kezdődött a szervezés. A katasztrófa helyszínén alakult egy nemzetközi irányítócsoport, ebbe mi is delegáltunk valakit. A csapatok bázisa a város szélén, egy viszonylag biztonságos zónában kapott helyet. Az irányítás az első pillanattól fogadta a lakossági és a hivatalos szervek bejelentéseit is. Az első két napon még úgy dolgoztunk, hogy kimentünk, keresgéltünk, vagy a helyieket kérdeztük, honnan hallottak hangokat. Aztán beindult az irányítás, és konkrét címeket kaptunk. Amúgy mindig oda mennek a csapatok, ahol hallanak, észlelnek, vagy kamerával találnak életjeleket, vagy a kutyák jeleznek. Nem feltétlenül az hozza ki a túlélőt, aki felfedezte. Például egyszer három embert találtunk beszorulva egy lépcső alatt, beszéltünk is velük, jól voltak – de az ő kimentésüket egy időközben a helyszínre érkező másik csapat végezte. Együtt dolgoztunk szlovákokkal, szlovénekkel, törökökkel is. Mi tizenhét túlélőt találtunk meg.
• Egy-egy ember kimentése milyen lelki pluszt ad? Az interneten számos videó látható, amelyen túlélőket hoznak ki a romok közül, és a mentést végző erős férfiak elsírják magukat.
• Ez nagyon megható része a munkánknak. Ilyenkor kijön az emberből a feszültség is, az öröm is. Gondoljunk bele, egy ilyen szituációban, ha valaki túléli a rengést, a ház összeomlását, lehet, hogy megsérül, fájdalmai vannak, de ha nem, akkor is bezárva fekszik egy sötét helyen napokig, és teljesen biztos benne, hogy meg fog halni. Mit érezhet, amikor érzékeli, hogy ott vagyunk, hogy észrevettük, el sem tudjuk képzelni! De a mentőcsapatok tagjainak ezek a pillanatok feledhetetlenek, és igen, ilyenkor néha az érzelmek is feltörnek. Egy ilyenben nekem is volt részem. Egy háromsávos út mellett lévő romok között találtunk meg egy anyukát a gyermekével. Nem lehetett hallani őket a nagy zajban. Az épületet már munkagépekkel kezdték bontani, amikor arra jártunk, és szóltunk, hogy mielőtt nekiesnek, átvizsgálnánk a területet hangdetektorral és kutyával. Így találtuk meg őket. Bebújtam a romok közé, hogy mindkettőjüket megnézzem, van-e rajtuk sérülés. Közben észrevettük, hogy kézi romeltávolítással sikerülhet egy akkora járatot szabaddá tenni, amin keresztül az egyéves gyereket kiszedhetjük. Ezt gyorsan megoldottuk, és utána néhány faldarab arrébb rakásával sikerült az anyukát is kimenteni. Nekik például tényleg a véletlenen múlt az életük, meg azon, hogy arra jártunk, megálltunk, megtaláltuk őket. Nem biztos, hogy túlélték volna a nehézgépes bontást.
• Hasonló csoda volt a 14 éves Ali szerencsés megmenekülése is.
• ̶ Ali története valóban megrendítő. Őt is kutyával találtuk meg egy ötemeletes épület második szintjén. Három emeletet kézi erővel kellett elbontanunk, hogy elérjük. Akkor szembesültünk azzal, hogy beszorult mindkét lába. Hiába készítettünk két oldalról is többméteres járatot, nem sikerült őt kiszabadítani. Közben sokat beszélgettünk vele, egy kollégám lejárt hozzá, etettük, itattuk, de néhány óra után fel kellett adnunk. Ilyenkor a nehézgépes bontás a következő mentési fázis, és csak remélni tudtuk, hogy túléli. Később kaptuk a hírt, hogy egy-két nap múlva kiszabadították. Végül nem mi hoztuk ki, de részünk volt a megmenekülésében. Pár napja a kollégáim visszamentek hozzá, meglátogatták a kórházban. Az ő története azért is megrendítő, mert a családja időben menekülni kezdett, de Ali valamiért több emberrel együtt lemaradt a lépcsőházban, és az édesapja visszament érte. Akkor omlott rájuk az épület. Túlélték, de az apukája olyan súlyosan megsérült, hogy végül belehalt.
• Milyen érzés volt otthagyni Alit? Milyen érzés egyáltalán otthagyni bárkit, akinek hallják a hangját, de tudják, hogy nem érik el?
• Ez a legrosszabb. Persze a halált is nehéz elfogadni, főleg ilyen mennyiségben, de azokat az embereket hátrahagyni, akik karnyújtásnyira vannak, akikkel beszélgettünk, akiknek próbáltunk segíteni, hát, kemény... De sajnos el kell fogadni, hogy nem tudunk mindig mindenkin segíteni.
• Amikor ezt a hivatást választotta, gondolt arra, hogy sürgősségi orvosként ilyen katasztrófáknál is segíteni tud majd?
• Akkor még nem. 2016 óta vagyok önkéntes csapatorvosa a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálatnak, tagjai vagyunk a magyar nemzetközi önkéntes kutatócsapatnak, a Huszárnak is. Amikor oda bekerültem, már számítottam rá, hogy néhány éven belül előfordulhat olyan katasztrófahelyzet, amiben tudunk segíteni. Ilyen mértékű tragédiára azonban nem gondoltam.
• Hogyan élte meg a családja azt, hogy az életét kockáztatta egy veszélyes helyen?
• Nyilván nekik sem volt egyszerű. A feleségem próbálta tartani a lelket szerintem magában is, a gyerekekben is. Bízott abban, hogy a romokon nem mászkálok, ám aztán a videotudósításokban látta, hogy de, attól kezdve kicsit nehezebben viselte. Nagy megkönnyebbülés volt nekik, amikor már hazafelé jöttünk. Négy nap után sikerült telefonon elérnünk egymást, akkor beszélgettem a lányokkal is, utána a kisebbik egy órát sírt. Szerintem a főnökeim, a kollégáim is féltettek, mert néhány alkalommal kerestek, hogy vagyok, bírom-e.
• Amikor az ember ilyet él át, tapasztal meg, el tudja képzelni, hogy az élet megy tovább?
• El, csak nehezen. Mentőként és túlélőként egyaránt. Furcsa volt visszatérni a normális hétköznapokba. A kontraszt mellbevágó Törökország után, hiszen ott pár perc alatt tűnt el a civilizáció. Onnan visszaérkezve abba, hogy van telefon, áram, internet, fény, fürdővíz, fűtés, biztonság, az ember megérti, hogy ez mind nem olyan magától értetődő, és még jobban tudja értékelni. És akkor a lelki részéről még nem is beszéltem. Azoknak pedig, akik vasárnap este lefeküdtek aludni, majd hétfő reggel ötkor arra riadtak, hogy reng a föld, és jobb esetben kimenekültek, de lehet, hogy a fél családjuk vagy mindenkijük odaveszett… Nekik az élet megy tovább??? Voltak olyan túlélők, akik azért menekültek meg, mert dolgoztak. Arra értek haza, hogy ott az összeomlott ház, benne a családjukkal. Egyik pillanatról a másikra vesztettek el lelkileg, testileg, egzisztenciálisan mindent. Ezt nem lehet egyhamar feldolgozni.
• Ön miért és hogyan lett orvos?
• Az iskolában jogi és műszaki pályán gondolkodtam, aztán 15 éves koromban, egy elsősegélynyújtó versenyre készülve, az iskolai csapatot a mosonmagyaróvári mentők segítették. Akkor találkoztam először közelről egészségügyi munkával. Később önkéntesként dolgoztam kórházban, a mentőknél, ezután gondoltam úgy, hogy a műszaki egyetem mellett megpróbálom az orvosi egyetemet is, mert nem tudtam dönteni. Az orvosira előbb vettek fel. Nem vagyok egy irodai alkat, mindig mozgalmasabb terepmunkákra vágytam. Három évig dolgoztam kardiológián, a sürgősségi orvoslás azonban közelebb áll hozzám. Jelenleg a légimentőknél állok szolgálatban, a Szent János kórházi feladatom mellett. A kutatómentés pedig önkéntes szervezeti munka.
• Bár nem terepmunka, de mindenképpen érdekes feladat, amivel most a Szent János Kórházban megbízták.
• Igen, ősszel kezdtem dolgozni itt, a nemsokára induló sürgősségi osztály beindításával kapcsolatos szervezési munkában veszek részt. Nemcsak azért örülök ennek a lehetőségnek, mert másfajta és izgalmas feladat, hanem amiatt is, mert három évig a Hegyvidéken, a Hollósy Simon utcában laktunk, és nagyon szerettem itt élni.

KA.