Újévi szokások a kolompolástól az asztalugrásig

„A sok ezer esztendő, mely elsuhant az emberiség fölött, mely visz és magával ragad örökre, itt hagyta nyomait köztünk, szokásainkban, gondolkozásunkban és egy csomó babonában. Könyveket írtak már ezekről, de a hagyomány is fentartja, ápolja, tovább adja. […] Az ó-esztendő letűnése s az újnak felvirradása minden lelket ünnepélyes és komoly hangulattal tölt el. A mi elmúlt, ritkán tartjuk elég jónak, s a különbet, boldogulásunkat, sorsunk javulását, megnyugvásunkat, vágyaink teljesedését a jövendőtől várjuk. Az egymást követő esztendők így váltakoznak csalódásban és reménységben” – fogalmazott igen találóan 1898. január 2-i számában a Vasárnapi Ujság című lap. Az elmúlt több évszázadban sokat változtak a hagyományok, de – ha más formában is – a legtöbb még ma is létezik.

 

Disznóvágás

Talán a konyhaművészet az, ami a leginkább megtartotta az elmúlt száz év hagyományait, mivel a lencse és más szemes ételek – amelyek a gazdagságot jelképezik –, vagy a malac, ami kitúrja a szerencsét, ugyanúgy megtalálható szinte minden mai étterem újévi menüjében. A disznóvágás is sokszor szilveszterre esett, hogy másnap frissen lehessen fogyasztani a húst. Természetesen ez inkább a vidékre volt jellemző, de az 1800-as évek közepén a Svábhegyen még igazi falusi hangulat uralkodott, így nem véletlen, hogy a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény egyik ékessége egy 20. századi, kézi fatüzelésű disznóperzselő.

Jókai Móréknál is számtalanszor vágtak disznót, csakúgy, mint egy-egy komolyabb vendéglőben, ahol helyben dolgozták fel a húst. Jókaiék egyik első, nem éppen gond nélküli disznóvágása közvetlenül újév után volt az 1850-es években, amiről az Új Idők című lap egyik 1930-as számában olvashatunk.

„A télen két disznót hizlaltak Jókaiék a Svábhegyen, újév után kimentek a hegyre, Róza néni, Móric bácsi, Szigligeti és neje. Miskát, a kocsist korán reggelre berendelték, már este össze volt készítve a mindenféle fűszer a kolbász- és hurkakészítéshez. […] Végre nagy nehezen megérkeznek a hegyre. Előhajtják a disznókat, de hát ki öli meg? Arra nem vállalkozott senki, sem Szigligeti, sem Móric bácsi! Róza néni nagyon haragudott, mert ő megmondta előtte való napon a majorosnak, hogy mire ők kimennek, a disznók meg legyenek ölve, de Miska azt mondta, neki nagyon gyönge a szíve, ő nem tud ölni, de még a vért sem nézheti. Hát most mi lesz? Azt mondja Szigligeti, pörkölni meg tudom, ha találnak valakit, aki megöli, így hívtak egy bátor szomszédot, aki vállalkozott az ölésre. De ki fogja le a disznókat, mert sem Miska, sem a felesége nem nézhetik a vért, így Szigligeti és Móric bácsi fogták a disznót, míg a szomszéd megölte, a két hölgy pedig tartotta a vér alá a tálat. Egyik keverte a vért, másik tartotta a tálat, de mind a ketten sírva.”

Végül az elkészült finomságokat mindenki nagy élvezettel ette. „A disznóaprólékból mindegyik számára kötöttek egy batyut, amit magával hozott, a többi hús kint maradt füstölés alá. […] kárpótolt minden fáradságot a jó pörkölt szalonna, azt Móric bácsi nagyon szerette kávé után. Meg a malackörmöt, babba főzve.” (Uj Idők, 1930. április 6.)

Egy másik történet a híres magyar színészek svábhegyi ünnepléséről szól, akik egy piciny pajtában gyűltek össze. A cikk címe a „Magyar színészet újéve”, és ezt olvashatjuk benne: „Valamikor régen, a hatvanas (1860-as – a szerző) években töretett Szilveszter volt éppen, a magyar színészek nem kaptak Pesten helyet a színjátszásra, csak hetenkint egyszer, a többi napokat a Svábhegyen töltötték. Egressy, Szentpétery és a többiek a magyar színészet úttörő óriásai s egy német polgár jó lelkiségéből egy pajtát kaptak, megfelelő szalmával és igy vándoroltak fel az óriások, a karaván, fel a Svábhegyre az óévtől búcsúzni, újesztendőt ülni a pajtában. Az előtte való napi jövedelemből összevásároltak két nagy kenyeret, mindenféle ennivalót és az elemózsiát a hátukon cipelték.” (Aradi Közlöny, 1928. január 1.)

A színészek később is előszeretettel mentek fel a Svábhegyre, akár szilveszterkor is, de inkább az újévi síelés vonzotta őket. A Színházi Magazin minden évben megírta, ki merre zárta az óévet és hol kezdte az újat. A beszámolók szinte állandó helyszíne a Svábhegy és a Zugliget, ahová számtalanszor látogattak ki a színművészek. „Somló Vali, a sportlédi előadás után egyenesen a Svábhegyre megy, hogy sítalpon köszöntse az újévet” – írta a lap 1940 végén. A képről kiderül, hogy a „sportlédi” egy jól látható b.ú.é.k.-ot is rajzolt a svábhegyi hóba.

 

Zajkeltés

A századfordulón az óévbúcsúztatás fontos része volt a hálaadó szentmise, amin leginkább az év statisztikáit olvasták fel egyházi emberek. Sokszor rezesbandák húzták a zenét a templomok előtt, ez is része volt a hangkeltésnek, ami igen régi szokás, eredetileg rontásűzésre szolgált. A kolompolás ugyanezt a funkciót töltötte be.

A tűzijátékot is azért találták fel Kínában a 900-as években, hogy a puskaporral töltött bambuszrudakkal, tűzzel, füsttel és durranással űzzék el a rossz szellemeket. Európában már inkább szenzációként és látványosságként került be a köztudatba, és a jelentős eseményeket kísérte. A feljegyzések szerint Magyarországon először Mátyás király és Beatrix királyné esküvőjén volt tűzijáték 1476-ban. Buda várának töröktől való visszafoglalását is ezzel ünnepelték 1686-ban, de például az 1800-as években is megesett már, hogy újév napján tűzijátékot lőttek fel a Gellért-hegyről.

„A Duna jó vastagra fagyott s az év utolsó napján megindult a közlekedés a jég hátán. 1799. utolsó napja volt. Kepeller Mihály, a budai csillagvizsgáló torony direktora, műszereinek hátat fordítva állt a kerek ablak mellett s gondolataiba mélyedve nézett ki a tél szürke alkonyába. Alatta, a várhegy tabáni lejtőjén egész sereg budai fia élvezte a kézi szánkó örömeit […] Miként elődei, Kepeller is csak passzióból vállalta magára a kevés anyagi jóval kecsegtető hivatalt; nem is szorult rá, de kedve telt a csillagos égbolt vizsgálásában, amiről számot adni nem tartozott senkinek, csupán az volt a kötelessége, hogy a delet jelezze a torony messzire csengő érclapján s Szilveszter éjjelén rakéták föleresztésével adja tudtára a jó budaiaknak az újév beköszöntését, mivel olyankor koccintani szokás.” (Magyar Szemle, 1896. október 18.)

A Svábhegyhez közeli Budakeszin a legények gyufafejekkel töltött pincekulcsokból készítettek házi „rakétákat”. Később a trombiták és a mai szilveszteri kürtök, fúvókák vették át a zajkeltés szerepét.

 

Férjjóslás

Az idősebbek leginkább ismerőseikkel vagy családjukkal játszottak, kártyáztak, beszélgettek, míg a fiatalok vendéglőkben, szállodákban, kocsmákban mulatták át az időt, majd éjfélkor mindenki köszöntötte egymást. Egyes helyeken az asztalról ugrottak bele jelképesen az új évbe, és több más vidéki szokás is beépült a városlakók szilvesztereibe.

Ilyen volt az ólomöntés, amely egykor a férjjóslás egyik legismertebb formája volt. A lányok bádogkannában ólmot olvasztottak, és egy kulcs nyélkarikáján át hideg vízbe csorgatták. A kiadott alakzatokból pedig próbálták megjósolni a leendő férj foglalkozását.

„Sok keserves tapasztalat tanítja ugyan, hogy az ó-esztendei ólomöntés nem ér egy fapitykét, mert hijába mutat az ólom nyalka huszártisztet, délceg, bodros fürtökkel ékes lovagot, bizony a beköszöntő újévvel nagyon sokszor csak valami kövérecske, kopaszocska gyalog lovag mutatkozik, vagy ami még ennél is nagyobb veszedelem: senki. De hát azért hamarabb átugorhatná a kalendárium Szilvesztert, mint hogy ez a nevezetes nap lefolyhatna ólomöntés nélkül. A lutrin sem igen szoktak nyerni, de azért mégis hűségesen rakják, hiszen egyszer csak valamelyik lutrisba mégis belebotlik a szerencse. Az ólom sorsa is ilyenformán van s a ki csak öntögeti, mind azt gondolja titokban: hátha mégis! És az ólomban való hit él és uralkodik, amint mondani szokták: »palotában, kunyhóban« egyaránt. A különbség csak az, hogy a kunyhó leányzói egy cseppet se tagadják az ólomban való hitüket, míg a paloták hölgyei úgy tesznek, mintha tréfa, játék volna az egész. Suttyomban azonban ép úgy elhiszi Amanda, Melanie és Alice, mint Sári, Erzsók meg Kalári.” (Vasárnapi Ujság, 1900. december 30.)

Az ólomöntéshez kapcsolódik az almahéj hagyománya is, ami nem a jövendőbeli alakját, hanem nevének kezdőbetűjét mutatja meg. „De bármilyen nagy legyen is az ólom becsülete és hitele, mégsem átallják a háládatlan lányok azzal megkisebbíteni, hogy mellette még más prófétához is fordulnak, hátha az még igazabbat mondana, vagy legalább jobban megmagyarázná, amit a titkolózó ólom mutatott. Mert az ólom csak az alakot mutatja meg, de a nevét csökönösen elhallgatja. Pedig hát ez is kívánatos volna olykor-olykor, mert megesik biz az nem egyszer, hogy például fiatal lovagot mutat, igen, de melyiket? Azt már nem mondja meg. Pedig épen ezt szeretné a kíváncsi kis leány mód nélkül megtudni. Nos, hát erre való az almahéj. Ha az ember ezt szép hosszú szalagban lehámozza s a háta mögé dobja, olyan bizonyos, mint kétszer kettő négy, hogy a neve kezdőbetűjét megmutatja annak, aki majd kérő gyanánt bekopogtat. Igaz, hogy az almahéjnak is olyan ármányos természete van, mint az ólomnak, hogy mindent ki lehet belőle látni tetszés szerint, amint a titkos óhajtások hozzák magukkal. De hát mindegy, aki Gyulát gondol, tisztán, kétségtelenül kiolvassa az almahéjból a világ legszabályosabb G betűjét, míg a másik kislány épen olyan félreismerhetetlen M-et, J-t vagy S-et lát ki belőle. És boldog lesz, legalább addig, ameddig.” (Vasárnapi Ujság, 1900. december 30.)

 

Képeslapírás

Újévi szokás volt, hogy a gyerekek verses köszöntőt mondtak a családnak, a szomszédoknak és akár tágabb környezetüknek is. Ez egészült ki a századfordulón a képeslapküldés hagyományával, nemcsak rokonok, hanem ismerősök, barátok részére is.

Az újév az egyik leggyakoribb képeslapküldő esemény volt, az is üzent a másiknak, aki évente csak ilyenkor írt. Sőt, intézmények, vezetők, politikusok is üdvözlőkártyákat küldtek, akár más országokba is. A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjteményben sok ilyen – olykor igen giccsesnek tűnő – képeslap megtalálható.

A Vasárnapi Ujság 1898. január 2-i számában így fogalmaz: „Ki az, a ki ne kívánna, s ki az, a kinek ne kívánnának boldog új évet? Hisz nemcsak a családi és magánélet érzelmei, hanem a politikai világ is magáévá tette már az évforduló szokásos üdvözléseit, sőt a nemzetközi és diplomáciai érintkezések legmagasabb régiói is keresik az újévi nyilatkozások alkalmát. Évek óta már az egész világ posta-igazgatóságai is kicserélik egymás közt az évfordulón üdvözlő kártyáikat […] A budapesti posta- és távirdaigazgatóság gyűjteményében ott látjuk évről-évre ezeknek az újévi kártyáknak egész halmazát, a művészi fantázia, a technikai kivitel kimeríthetlen változataiban, melyek érdekes kortörténeti anyagot hagynak az utókorra.”

Földváry Gergely