„Téves felfogás ám az, hogy a síelés nem gyereknek való”

A hóban való játék és síelés igazi élményt nyújt a gyerekeknek. A friss, hideg levegőt mindig is jótékony hatásúnak tartották a szakemberek, így a szülők az egészen pici babákat is előszeretettel hozták fel a havas Hegyvidékre. Számos hír olvasható a korabeli lapokban arról, hogyan űzték a gyerekek ezt a csodálatos téli sportágat a Normafánál, vagy épp a Svábhegyen. Sőt, a fényképek tanúsága szerint nemcsak síléccel, hanem akár babakocsival is felkeresték a látogatók a síelőhelyeket.

Az elsődleges tömegközlekedési eszköz a fogaskerekű volt, de igen sokan érkeztek autóbusszal is. A videókat és a képes újságok fotóit nézegetve nemritkán hatalmas tömeg gyűlt össze.

Az Én Budapestem című lap így írt erről 1928. december 20-án: „A Svábhegyen, a Normafánál, a Zugligetben ugyancsak népesek a síelésre, ródlizásra kiszemelt hegyoldalak. A villamosok, a fogaskerekű kocsijai alig győzik odáig felszállítani a tömérdek közönséget. Ródli ródli hátán, sítalpak tömege szorosan egymás mellett. Csoda, hogy ki tudja választani mindegyik sportoló a magáét a végállomásokon. A hegytetőn papák, mamák, nénik és bácsik ütöttek tanyát a havas ágú fák alatt. Följebb, a Szt. Anna-kápolna táján, meg a síugrósáncnál elcsendesedik a zaj, elhalkul a lárma. Itt kezdődik a síelők birodalma, komoly sportolók gyakorolnak errefelé: versenyre trenírozó sportfiúk, síelő férfiak, nők, mesterek és kezdők. Fiatal legénykék és leánykáik félénken tanulmányozzák a furfangos szerszám csínját-binját, ismerkednek vele, mert téves felfogás ám az, hogy a síelés nem gyereknek való. Dehogy is nem! Finnországban, Norvégiában, meg a többi északi országokban, ahol hosszú a tél és tartós a hó, már egész kicsi korukban megtanítják gyermekeiket síelni a gondos szülők, mert a fiúk, leányok sítalpakon járnak a templomba, iskolába. A téli sportok egyik legszebb és legegészségesebb neme a síelés. Nem is olyan nehéz, mint aminőnek messziről látszik, bár igen furcsának véljük ezt az ördöngős szerszámot, amikor tudatlan kezdő birkózik vele s ráköti talpára a hosszú szál, felkunkorodott végű deszkát és – Isten nevében – nekilendül a lejtőnek.”

Az Est arról számolt be 1929-ben, hogy már egészen fiatalok is síeltek a Normafánál. „Síiskola - Fiatal leányok, asszonyok, ötéves apróságok tanulják az egyensúlyozás ábécéjét a rakoncátlan deszkalapok fölött. »Előrehajolni, előrehajolni«, – kiáltozta szakadatlanul a mester a szabályszerű, időnként következő, eséseket jelentő puffanások között. Elesni nagyon könnyű, felkelni már sokkal nehezebb.” (Az Est, 1929. január 8.)

Az 1930-as években egyre több gyerek próbálkozott a síeléssel, erről írt az Uj Nemzedék című újság is 1930. február 25-én: „…vidám volt tegnap az élet a Svábhegyen. Ám inkább kiránduló családokat lehetett látni, akik szabad levegőre, sétálni jöttek fel Budapest egyik legszebb kirándulóhelyére. A Normafa felé vezető úton lehet látni az első síelőket. Néhány felnőttet és egy sereg apró gyereket, akik korukat meghazudtoló merészséggel, sőt vakmerőséggel csúsznak le a sötét foltokkal tarkított jeges hegyoldalon.”

Talán az egyik legfiatalabb „nagy síelő” a hároméves Klárika volt, akiről a Nemzeti Ujságban olvashatunk. „A »Normafa-lejtőnél« hatalmas túraautóból három kisgyereket »pakol« ki a Bözsi nevelőnő vastag szőrmetakaróból. Kicsiny síket csatol a gyermekek lábára […] Aztán mindhárman nekilendülnek a kijelölt kis »horpadásnak« és félperc múlva valamennyien orron csúszva futnak össze a »veszélyes terep« alján.” (Nemzeti Ujság, 1932. december 28.)

Néhány évvel később már arról szóltak a hírek, hogy síiskola nyílt külön a gyerekeknek. „A Normafánál és a nagy sáncnál Szepes Béla, a sokszoros magyar bajnok foglalkozik a jövő versenyző nemzedék kiképzésével, az Ordas úti sporttelepen pedig Fodor István iskolájában a legfiatalabb sígenerációt, a gyermekeket vezetik be a sítudományok rejtelmeibe a leggondosabb felügyelet mellett.” (Pesti Hírlap, 1933. december 15.)

Hamarosan Szabó Zoltán vette át ezt a nemes feladatot, aki az 1930-as években beindította a gyerekek komolyabb síoktatását. „A történet kezdete tulajdonképpen az 1930-as évekre nyúlik vissza, amikor id. Szabó Zoltán testnevelő tanár a fejébe vette, hogy tanítványait bevezeti a síelés rejtelmeibe. Úgy hírlik, az idő tájt nem volt síelő a budai hegyekben, aki ne Zulaj bácsitól tanulta volna a siklás fortélyait.” (Ötlet, 1984. április 19.)

Az 1930-as években kezdett el síelni Szendrődi Ildikó, azaz Kővári Károlyné, aki százkét bajnoki címével és számos nemzetközi sikerével az egyik legeredményesebb magyar sízőnk volt. „Talán ötéves lehettem – kezdi mesélni a hólepte világhoz fűződő emlékeit a több mint százszoros bajnok –, amikor a szüleim, akikkel akkoriban Pilisligeten laktunk, először csatoltak sílécet a lábaimra. Nem emlékszem, hogy különös örömet okozott volna ez számomra. Azon a vidéken csak mi síeltünk, meglehetősen unalmas elfoglaltság volt kisgyerekfejjel. Nyolcéves voltam, amikor visszaköltöztünk Budára, és az első télen már mentünk is fel a Normafához. Ehhez az időszakhoz kötődik az első, talán a későbbieket is befolyásoló sikerélményem. A lejtőn többen felfigyeltek arra, milyen jól síelek, megdicsértek, és ez olyan büszkeséggel töltött el, hogy lökést adott a folytatáshoz. Tudjuk, életre szóló, biztos alap lehet a szülőktől kapott vagy ellesett példa. Hősnőnk esetében sem beszélhetünk a két résztvevő, a síelés és a fiatal lány találkozásánál a véletlenről, hiszen a szülők mindketten szerelmesei voltak a sportnak […] – 1941-ben – folytatódik a történet – a síszövetség egyik vezetője kérésére szüleim elengedtek egy táborba. Tizenegy évesen be-beszálltam ugyan az edzéseken síelni, de a nálam sokkal idősebbek között inkább csak ismerkedtem ezzel a világgal. Tavasszal újra elvittek táborozni, és itt már rendesen edzettem. Végül is 1944-ben, tizennégy évesen indulhattam először az ifjúságiak között a bajnokságon.” (Tükör, 1989. január 8.)

Az id. Szabó Zoltán által vezetett iskola az 1960-as évekre egyre népszerűbb lett. Néhány esztendővel később a fia, ifj. Szabó Zoltán vette át a helyét, és még inkább fellendült a síiskolai élet. „Csoda-e, hogy fia is apja örökébe lépett? (Ifj. Szabó Zoltán) Testnevelő tanár lett, ráadásul a Normafa közelében levő Diana úti iskolában. Ő is vitte diákjait a havas lejtőkre, és – csodák csodája – a gyerekeknek egyre jobban ment a szlalomozás.” (Ötlet, 1984. április 19.)

Az 1970-es évek végére már közel 500 gyerek tanult síelni az iskolában. „Hétvégeken a Normafánál mégis színkavalkádban fürdik a környék. Az OSC síiskolájának közel 400 növendéke népesíti be a hegyoldalakat, a lejtőket. A legkisebbek óvodások, a legnagyobbak pedig most végzik az általános iskola utolsó osztályát. Az edzéseket az egyesület síversenyzői, edzői tartják, akik ősztől tavaszig foglalkoznak a gyerekekkel. Míg nincs hó, alapozó, erőnléti gyakorlatokkal telnek el a szombat délutánok és a vasárnap délelőttök, de az első hó leestével máris kezdődnek az igazi, a havas edzések.” (Népsport, 1979. december 1.)

Később ez a létszám is megsokszorozódott. A Képes Sport 1988. szeptember 6-i számában már azt olvashatjuk, hogy „ötven edző irányításával több mint 1300 gyerek kezdte meg a felkészülést a téli idényre”.

Ebből a síiskolából alakult ki később a Budapest Gyermek Síiskola, ahol mind a mai napig lehet síelni tanulni. Csakúgy, mint a Normafa új műanyag pályáján.

Földváry Gergely