„Szép élet a szinészi élet”

Kétszáz évvel ezelőtt, 1823-ban született Madách Imre, abban az évben, amikor Kölcsey Ferenc Szatmárcsekén letisztázta a magyarság nemzeti imádsága, a Himnusz kéziratát. Ekkor jött világra a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, Petőfi Sándor is.
„Szeretjük az évfordulókat – kezdte köszöntőbeszédét dr. Bodolay Géza, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) igazgatója a Bajor Gizi Színészmúzeum új kiállításának megnyitóján. – Apám az idén novemberben lenne százéves. Ő irodalomtörténész volt, de nyelvészettel és nyelvtörténettel is foglalkozott, éppen ötven évvel ezelőtt, 1973-ban jelent meg a Petőfi diáktársaságai című könyve. Akkoriban tizenhat éves voltam, nem igazán érte meg forradalmárnak lenni – abban az évben kétszer is elmentünk a Petőfi-szoborhoz. De ugyanúgy kimentünk tüntetni a munkásőrök – nevezzük őket így, gyűjtőfogalommal – társasága ellen, s tettük ezt minden évben, egészen 1989-ig.”Van azonban még egy évforduló – folytatta az igazgató –, mégpedig 1983. Mira János díszlettervezővel épp negyven évvel ezelőtt dolgozott először együtt felnőttszínházban. Akkor még főiskolások voltak. „Nem gondoltuk volna – mesélte –, hogy ilyen gyorsan eljutunk ehhez a díszlethez, amiben most is állok, és amihez már nem is kellenek színészek... Miután átvettük a diplománkat, János első kérdése ez volt: »Most mit fogunk csinálni nyugdíjig?«. Ezen a korszakon lassan túljutunk, de viszonyunkat a világhoz továbbra is meghatározza Petőfi Sándor.”
Bodolay Géza ezután édesapja könyvéből idézett, mert – mint fogalmazott – a magyar színháztörténet tulajdonképpen nem más, mint anekdoták sora: „A Pilvax kávéház kerekasztalánál üldögéltek, mikor egy olasz odalépett hozzájuk, aki híres emberek gipszszobrocskáit kínálgatta. Petőfi önkéntelenül a kosárba nézett. »Nézegesd csak!« – gúnyolódott vele Pákh, aki a régi barátság jogán a legtöbbet engedte meg magának a költővel szemben. »Biztosan ott van a te borzas fejed is a Schilleré és Goethéé mellett!« Petőfi erre felhortyant, majd így szólt: »Nemsokára meglátod még ezt a borzas fejet is ott a németjeid mellett; s lesz még nekem olyan szobrom is, amely előtt mindnyájan kalapot fogtok emelni!«”A 18. század végén és a 19. század elején a színház kiemelt szerepet töltött be a magyar kultúrában. „A művésszé válás kézenfekvő formája volt” – magyarázta dr. Szilágyi Márton, az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet tanszékvezetője. Mint kiemelte: akkoriban a művésszé válás szándéka megelőzhette a művésszé válás igazi tartalmának a kialakítását.
„Érdekesség, hogy Orlai Petrich Soma, Petőfi unokatestvére, aki később jeles festővé vált, író szeretett volna lenni. Jókai festőként, míg Petőfi színészként képzelte el magát. Mindhárman meg voltak győződve arról, hogy ez az ő útjuk – de Arany János is így volt ezzel, ő először festő, majd színész akart lenni. Talán ez az, ami átvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy miért fontos Petőfi szerepe egy olyan kiállítás esetében, amelyik a 19. századi magyar színészetet mutatja be. Ez nem egyszerűen csak azzal magyarázható, hogy most éppen Petőfi-évforduló is van. Petőfi voltaképpen egy korszakváltásnak a tanúja és a résztvevője volt.”
Szilágyi Márton emlékeztetett arra, hogy a Bajor Gizi Színészmúzeum kiállítása éppen ezt az időszakot tárja elénk. Sok más mellett azt is láthatjuk, hogy a vándorszínészet világából miképpen alakult ki a színházépülettel rendelkező, stabil társulatok rendszere.
Petőfi és a színház kapcsolatáról is beszélt a tanszékvezető. A költő élete során színlapkihordó, mindenes és karakterszínész is volt. „Vándorszínészként nem írt drámát, ő valójában vagy-vagyban gondolkodott: színész lesz, vagy nem. Írói pályafutása is egy döntés volt a részéről, egyébként hozzá méltóan meglehetősen teátrális módon szakított a színészettel. Ám miután megszerezte az írói hírnevet, a színház világában próbálta meg kamatoztatni azt.”Petőfi 1844-ben Egressy Gábor jutalomjátékában, Szigligeti Ede Szökött katona című darabjában Gémesi nótárius intrikusszerepét alakította a Nemzeti Színházban. „Azt beszélik, hogy megbuktam benne… de ez nem igaz, mert… én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: »Julcsa kisasszony a menyasszony« azt találtam mondani, hogy »Julcsa kisasszony a vőlegény«, hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a Komlóba” – idézte Petőfit Szilágyi Márton.
A költő drámaíróként is szerepet kapott: a Zöld Marci című népszínművet felkérésre írta, jutalomjátéknak szánta, ám azt a Színházi választmány nem fogadta el, ezért megsemmisítette a kéziratot. „A másik műve a Tigris és Hiéna volt, amelyet a Nemzeti Színház műsorra is tűzött, de Petőfi teátrálisan megsértődött, és visszavette a darabot, így csak könyv formájában jelent meg – folytatta a tanszékvezető. – Később egyébként, az 1870-es években bemutatták a darabot. Szerintem nem egyszerű sértődésről volt szó. Petőfi felmérhette, hogy a mű olyan mértékben provokálhatja a korabeli közízlést, hogy azzal csak megbukni lehet.”
Petőfi és a színésznők viszonya is reflektorfénybe kerül a kiállításon. „Lendvayné Hivatal Anikót is nagyra becsülte, jelentsen ez bármit. Róla sokunknak eszünkbe jut Fáy András tréfája, aki azt mondta, hogy »Erre a Hivatalra még én is vágyom!«. Neki egyébként sok hivatala volt” – jegyezte meg Szilágyi Márton, aki a tárlat legkülönlegesebb darabjairól is szólt.Sok más mellett megtekinthetjük Laborfalvi Róza főkötőjét, Prielle Kornélia hajtincsét és pruszlikját. Beleolvashatunk a Nemzeti Színház Büntetőkönyvébe, amelyből kiderül, milyen következménye volt néhány „percz” késésnek, vagy annak, ha valaki megszakította a próbát azzal, hogy illetlenül „gazember névvel illette társát”. A korabeli „effektus masinériák” is izgalmas élményekkel várják a látogatókat, akik nemcsak a vándorszínészek mindennapjait ismerhetik meg közelebbről, de reformkori jelmezeket is magukra ölthetnek.
„A színház magyarországi intézményesülésének egyik legfontosabb korszakát fedezhetjük fel itt” – zárta gondolatait Szilágyi Márton. Szerinte a tárgyakba, feliratokba rejtett információk egyszerre mutatják meg a színház illékonyságát és örökkévalóságát. Mert ahogy Petőfi is írta: „Szép élet a szinészi élet,/Ki megpróbálta, tudja jól,/Bár ellene a balitélet/Vak órjásának nyelve szól./Hogy én lelépek a színpadról,/Szívem nagyon, nagyon beteg -/Isten veled, regényes élet!/Kalandok, isten veletek!”

B. M.

A magyar nyelvű színjátszás című kiállítás december 31-ig látható a Bajor Gizi Színészmúzeumban (XII., Stromfeld Aurél út 16.).