„Istenem, de boldog vagyok! Majd, hogy sírva nem fakadok.”

Petőfi Sándorról számos jól sikerült ábrázolás maradt fenn, Adrovitz Anna több komoly tanulmányt is írt ezekről. Petőfi 1844-ben érkezett Pestre. A Pesti Divatlap főszerkesztője, Vahot Imre vitte el őt először – 1845-ben – Barabás Miklóshoz, akitől ő rendelte meg az első nyilvánosság számára készülő arcképet.

Barabás művészetében külön csoportot alkottak a divatlapokhoz készített írói portrék. Az ábrázolt alakok természetessége, lazasága egyfajta fesztelenséget kölcsönzött nekik. A Petőfi-kép – annak ellenére, hogy Barabás 1840-től már Budán lakott – valamikor 1845. februárjában és márciusában valószínűleg Pesten készült, mivel ott volt akkor a műterme. Az azonban nem zárható ki, hogy a költő akár előbb, akár utóbb felkereste Barabás Miklóst a Városmajorban, mivel a festőművész szinte baráti viszonyban állt a legtöbb modelljével.

Az elkészült kép a fiatal Petőfit ábrázolja, kibontott, sötét attilában, rojtos végű nyakkendőben, hátul összekulcsolt kézzel, hátrafésült hajjal, keskeny bajusszal, ábrándos tekintettel. Jól kifejezi azt, hogy az addig bohémnak tartott vándorszínész igazi költővé érett. Jókai Mór szerint: „A Barabás által kőrerajzolt s a »Pesti Divatlap« mellett megjelent hátratett kezű arcképe a megszólalásig hű, nem kell jobbat keresni nála.”

Barabás Miklós ezután még kétszer megrajzolta Petőfit: egyszer 1846-ban, valószínűleg szintén Pesten, a második alkalommal pedig nemzetőrruhában 1848-ban, talán már a városmajori villában. A három Petőfi-képnek, amelyek négy év különbséggel készültek, meglehetősen más a hangulata, amit Barabás így magyarázott önéletrajzában: „Az utókornak egészen mindegy, tökéletesen hasonlít-e az egyik arckép a másikhoz. [Amelyek ugyanarról a személyről készülnek.] Hány ezer képe van a Megváltónak s hasonlít-e ezek közül csak kettő is egymáshoz? És vajon hasonlít-e csak egyetlen egy is a valósághoz?”

Miután Barabás Miklós 1847-ben műtermet építtetett budai villájához, legtöbbször már ebben fogadta a vendégeit. Ezért is feltételezhető, hogy itt festette utolsó Petőfi-portréját 1848-ban. Ezt erősítheti az a tény is, hogy a költő feleségéről, Szendrey Júliáról szintén 1848-ban készült képen a háttérben fák és dombok láthatók, amikről elképzelhető, hogy a Városmajor részei.

Petőfi Sándor ezen az arcképen már katonaviselt, tiszti rangú, hős forradalmárként néz a messzeségbe. Barabás így emlékezett vissza a munkájára: „1848-ban rajzoltam azt, mely őt karddal, kokárdával ábrázolja. Ezen évre 52 képem van bejegyezve; úgy látszik, hogy kevesebbet dolgoztam mint az azt megelőző években. Petőfi 18-diknak, s neje, kit vele egyenlő nagyságban litografiroztam, a 19-iknek van beírva, így május végén vagy június elején rajzolhattam.”

Petőfinek nagyon tetszettek Barabás Miklós portréi. Nemegyszer méltatta is őt, ha másokról olyan arckép terjedt, ami nem feltétlenül az igazságot mutatta. Például egy hónappal az eltűnése előtt, 1849. június 23-án Bem József gyenge minőségű képeit kritizálta a saját kiadású Marczius Tizenötödike című lapban. „Figyelmeztetés. Bem altábornagy arczképe igen sokféle kiadásban árultatik. Figyelmeztetem e nagy ember azon tisztelőit, kik arczképét birni akarják, hogy minden eddig megjelent képei egyátaljában nem hasonlitanak hozzá, sőt nagyrészt valóságos carricaturái az eredetinek. Egy tökéletesen talált arczképét most rajzolta Barabás Miklós, s nem sokára meg fog jelenni. Petőfi Sándor.”

Petőfi különösen szerette a természetet, számára az ott eltöltött idő mindig az örömteli kikapcsolódás óráit jelentette. Több visszaemlékezés szól arról, hogy előszeretettel járta a budai hegyeket, beszámolók és versek is tanúskodnak a Zugligetben tett számtalan kirándulásáról.

Frankenburg Adolf író megemlíti, hogy amikor 1847-ben Bécsbe kellett utaznia, Petőfi is búcsúztatta őt egy zugligeti vendéglőben. „Negyedfél hónapra rá Bécsbe költöztem. A búcsúlakoma a zugligeti »vadászudvar«-nál volt. Barátim és írótársaim közt ott voltak: Petőfi, Pálffy, Degré, Csengeri, a bájos Hollósy Nelli, s a szellemes Szlávy Sarolta, a mai koronaőr közel rokona. Azzal a fájós érzéssel váltam el tőlük, hogy szívem azon idegen égöv alatt, hová végzetem kilökött, s az oly emberek közt, a kik velem sem örülni, sem szenvedni nem tudnak, egyedül elárvultan fog maradni.” (Fővárosi Lapok, 1883. március 3.)

Petőfi talán egyik legszebb emléke lehetett 1848. szeptember 8-a, amikor feleségével az első és egyben az utolsó házassági évfordulójukat ünnepelték a Zugligetben. Több helyen olvashatjuk, hogy a költőnek akkorra sok mindennel meggyűlt a baja, és igazi felüdülésként élte meg, hogy egy szép napot tölthetett el kedvesével a zugligeti békében.

Két verse is született ekkor, mindkettőt Zugliget helyszínnel jelölte meg. Az egyik A hegyek közt, amit az irodalomtörténészek szerint talán inkább a Normafa környékén írt, mivel gyönyörű kilátásról mesél, ahogy alatta fekszik a város.

 

A hegyek közt

 

Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város... csak ugy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!...
Minden lenn maradt, ami bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak ami boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön;
Ugy lebeg a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szivek,
Rezgenek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Ugy hajolnak rám az ágak.
Istenem, de boldog vagyok!
Majd, hogy sírva nem fakadok.

 

Zugliget, 1848. szeptember 8.

 

A versben jól érezhető az a nagy megkönnyebbülés, amit a költő a sok munka és probléma „városban hagyásával” érzett. Szerencsére Székely Bertalan grafikákat is készített ehhez a költeményhez, amelyek érzékletesen mutatják be a zugligeti idillt Petőfivel és Szendrey Júliával.

Petőfinek A bokor a viharhoz című verse is a természet szeretetéről árulkodik.

 

A bokor a viharhoz

 

Lassaban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy
Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd!
Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
És ezen oltárnak papja a kis csalogány.
Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent,
A természetet, a szent közös édesanyát.

Zugliget, 1848. szeptember 8.

 

Mivel mindkét versét a Zugligetből datálta, sokan úgy gondolták, Petőfi itt is lakott 1848-ban. Az életrajzát ismerve azonban ez nem valószínű. Mindenesetre az egykori 58-as villamos zugligeti végállomása felett üzemelt egy Petőfi tanya nevű vendéglő az 1910-es években. Egy 1935-ben készült tábla egyértelművé teszi, hogy az elnevezés inkább csak reklámfogás volt.

Az Est című lap így írt erről 1935. május 21-én, „Márványtábla Petőfi tanyáján” címmel: „A budai hegyek kirándulói közül sokan ismerik bizonyára a »Petőfi Tanya« nevű kis zöldvendéglőt. Ha nem is tértek be ide, elmentek mellette sokezren vasárnaponként. Tegnap a turisták vadonatúj márványtáblát láttak a kis kocsma falán. Az igazi márványon aranybetűkkel ez a szöveg: Petőfi tanyája/sosem volt e hajlék,/Nagy nevének e lak/csak parányi emlék.”

Az említett étterem épületét, amely a mai Zugligeti út 100. (akkor: Zugligeti út 20.) alatt állt, 1950-ben lebontották. Az emléktábla sokáig kallódott, de szerencsére meglett, jelenleg a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény raktárában található, és Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából újra látható lesz egy kiállításon.

Érdekesség, hogy már 1897-ben készült egy tábla Nagybányán hasonló, csak két mondattal hosszabb szöveggel: „Petőfi tanyája soh’se volt e hajlék, Nagy nevének csak parányi emlék, Ám megjegyzi róla minden emberöltő, Hogy e tündérvölgyben megfordult a költő“. Valószínűleg innen vette a zugligeti vendéglő a saját táblája feliratát. Bár bizonyíték nincs rá, hogy pont itt megpihent Petőfi, de az szinte biztos, hogy többször is megfordult a környéken.

Ezt alátámasztja az is, hogy Várady Antal beszámolója szerint amikor Petőfi 1849 májusában felkereste Görgei Artúrt budai főhadiszállásán, akkor a közeli Fácán vendéglőbe is betértek. „Ebéd után együtt mentünk a táborba, s délután négy óra tájban megérkeztünk a Fácánhoz; onnan tüstént indultunk gyalog az »Órához« címzett nyári lakhoz, hol Görgey akkor lakott.” (Fővárosi Lapok, 1882. október 22.)

Az Óra-villában, Görgei főhadiszállásán Petőfi és Klapka között lezajló vitáról több visszaemlékezés létezik, de Hermann Róbert történész kutatásai szerint a beszámolók kronológiái ellentmondanak egymásnak, és a történet túl kerek ahhoz, hogy teljesen igaz legyen. Az kétségtelen, hogy Petőfi járt a feleségével az Óra-villában, ahol Görgei szívélyesen fogadta őket. A költő Klapkával történő konfliktusa is valós, de az, hogy Klapka a villaépületbe zárta volna őt, nem bizonyítható.

Földváry Gergely