Zugligeti találkozások Petőfi Sándorral

Kánya Emília (1828–1905) a 19. század második felének kedvelt írónője, Magyarország, sőt az Osztrák–Magyar Monarchia első női lapszerkesztője volt. Néhány évvel a halála előtt kezdett hozzá visszaemlékezései megírásához, nem a nagyközönség, csupán a családja számára. A „Réges-régi időkről – Egy 19. századi írónő emlékiratai” talán emiatt is lett annyira őszinte, természetes, személyes hangvételű. Kánya Emília női szemmel látja és láttatja kora közszereplőit, a művészeti és tudományos élet neves alakjait, többek között István főherceget, Liszt Ferencet, Petőfi Sándort, Barabás Miklóst, valamint a század kiemelkedő eseményeit, az 1838-as pesti árvizet, a Lánchíd alapkőletételét, a Nemzeti Színház megnyitását, a forradalom napjait.

Az is kiderül, hogy az írónő sokszor járt a Hegyvidéken: „Mintha csak ma lett volna, olyan jól emlékezem reá, hogy 1845-ben szeptember 8-án Mari nővérem nevenapját, mint minden évben, úgy akkor is a budai hegyek közt ünnepeltük meg. Már jókor reggel indultunk el mindannyian gyalog a Svábhegyre. És milyen élvezetes volt ez a nagy séta a friss, tiszta levegőben! A harmat még csillogott a gyepen, a virágokon, és nagyon, nagyon boldogok voltunk! Később a Kis-Svábhegyen egy szép kis réten letelepedtünk, ott jólesett egy kis villásreggeli, mit magunkkal hoztunk. […] egy kis pihenés után tovább indultunk a Fácánhoz, ahol ebédeltünk, délután a Disznófőhöz - és este ismét gyalog haza. Ezek voltak a mi legkedvesebb napjaink, és édesatyám nagy látókörű tudása megelevenítette a mi lelkünket, kitűnő botanikus is lévén meg tudott nevezni minden virágot, minden növényt a legalaposabban, és az én fiatal fejem akkor tárháza volt sok latin névnek, amely azóta kipárolgott emlékezetemből.”

A visszaemlékezések szerint Kánya Emília kifejezetten szerette a Disznófő vendéglőt, és az egyik kirándulása alkalmával Petőfivel is találkozott. Így ír erről a rendhagyó élményéről:

„1846 nyarát is kellemesen töltöttük. Lehetőleg gyakran tettünk kirándulásokat a hegyek közé, Markusovszky, Pákh társaságában, vígan voltunk, tréfáltunk, mint nagy gyermekeknél, akik nem kívánnak óriási dolgokat az élettől, szokásban van. Egy ilyen vasárnapi kirándulás alkalmával ismerkedtem meg, azaz láttam Petőfit. Pákh akkor is velünk volt, a Disznófő melletti kis tónál ültünk, egyszerre csak közeledik felénk egy nagyon barna, fekete szemű fiatalember, bemutatja megát: Degré Alajos, és rámutat egy közeli társaságra, akikkel ő mulatott. A Tízek Társasága volt, köztük Petőfi is, Pálfy Albert, és még többen, akiket nem csak Pákh leírásai után, hanem különben is ismertünk. Kértük Degrét, hozza el nekünk Petőfit, akit még sohasem láttunk, és akinek költeményei gyújtó hatással voltak reám. Degré udvariasan szót fogadott, odament a másik táborhoz, és pár perc múlva visszajött – egyedül! Sándor olyan vad hangulatban van, mondá, hogy nem enged a szép szónak és nem jő el, nincs úgy »tónolva« – ilyen díszes társaság sat… Pedig olyan egyszerűek voltunk! No, megyek én, mondta Pákh – mi nevettünk, oroszlánszelidítőnek csúfoltuk, de egypár perc múlva, csakugyan, nyakon csípve, hozta el hozzánk Petőfit!

Most megint megállt a tollam egy időre, mert tulajdonképpen restellem kiírni, hogy bizony egy cseppet se voltunk elragadtatva attól a borzas, sárgás bőrű, félszeg mozdulatú, hanyag öltözetű fiatalembertől, akit tréfás szavakkal mutatott be nekünk Pákh, de látszott rajta, nem érezte magát valami nagyon jól köztünk. Keveset beszélt. Én megköszöntem neki azt a pár élvezetes órát, melyet nekem a költeményei által szerzett, ő zavartan, ügyetlenül visszautasította a szép szót, láttam, hogy szabadulni szeretne a mi társaságunktól, de – mielébb. Nem is igen tartóztattuk hát, megköszöntük a fáradozását, aztán hátat fordított nekünk, és visszatért embereihez. Egyszer azonban lassú futamodása alatt mégis visszanézett reánk.

Hiába, nem is kell nagyon fiatalnak és nagyon felületesnek lenni, ha hatással van véleményünkre az első megjelenés mivolta. A szemünk hozzá volt szokva a csínhoz, a jó modorhoz, és habár Petőfi, a nagy, a bámult Petőfi nem követett el semmi társadalmi hibát, csak ünnepélyes és kellemetlen volt, megbocsátottuk neki modortalanságát, de mi se kértünk többé belőle. Persze, Pákh aztán kinevetett, mert Petőfit akartam látni, pedig ő tudta, hogy ilyen fajankó lesz hölgyek társaságában, kivált ez idő szerint, mert kedélye el van borulva, haragos, veszekedő kedvében van megint! Ilyenkor legjobb magára hagyni, majd kibékül magától is. Tőlünk békélhetett! De azért a költőt nem veszítettem szemeim elől és azután is örömmel böngésztem a lapokat, és kerestem az ő költeményeit, és Pákh ezentúl kénytelen volt nekünk sokat beszélni róla, baráti civódásaikról, szavalásaikról, olykor bolondos jókedvéről, melyet nyomban a legfeketébb kétségbeesés váltott fel. Ezentúl nem láttuk többé Petőfit, neki pedig úgy látszik, nem volt kedve látogatást tenni nálunk.

Egypár hét múlva mégis életjelt adott magáról és saját szép keze írásával egy költeményt küldött nekem: A virágok. Ereklye gyanánt őriztem sok-sok éven át, de fájdalom, egypár évvel ezelőtt eltűnt, Fiuméban, íróasztalom jól őrzött fiókjából – máig se tudom, ki vihette el azok közül, akiknek kincsemet megmutattam. A forradalom évében aztán egypárszor találkoztam még Petőfivel és nejével, akivel aztán évekig voltam összeköttetésben.”

Az elbeszélés szerint tehát Petőfi már 1846 nyarán megírta A virágok című költeményét, habár az csak 1847 áprilisában jelent meg hivatalosan. Sajnos nem tudjuk, hogy Kánya Emília már a teljes, kész verset kapta meg, vagy esetleg annak egy változatát, töredékét.

Petőfi Sándor: A virágok

Ki a mezőre ballagok,
Hol fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szivem reszket, keblem dagad. -
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Leűlök a virág mellé,
És elbeszélgetek vele.
Szerelmet is vallok neki,
S megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
Hogy érti jól szavaimat. -
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át
Testünkön lelkünk fülibe;
Szagolja csak s nem hallja meg
A test e szellemhangokat. -
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Igen, az illat a virág
Beszéde, annak dala ez,
S ha lényem durvább része a
Sírban rólam lefejledez:
Nem szagolom többé, hanem
Hallom majd e szép dalokat. -
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Virágillat, virág dala,
Te lész majd ott bölcsődalom,
Melynek lágy zengedelminél
Tavaszonként elaluszom,
S következendő tavaszig
Lelkem szép álmakkal mulat. -
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
 

(Pest, 1847. április)

Petőfi Sándor számos alkalommal járt barátaival a Disznófő és a Fácán vendéglőnél, amit több a fentihez hasonló történet bizonyít. Balázs Sándor író a Függetlenség 1882. október 15-i számában „Visszaemlékezés Petőfire” címmel így elevenítette fel első találkozását a költővel:

„1848-ban a nemzetgyűlés megnyitása idején történt Pesten, hová mint követi írnok jöttem szülőföldem, Kolozsvár városának képviselője, gróf Széchenyi István mellé. Akkor még szokásban volt fiatalembereket küldeni a követek mellé gyakorlatra, politikai iskolába. Először voltam ugyan Pesten, de már voltak ismerőseim, sőt barátaim […] Május végén, vagy június elején történt. Egy szép vasárnapi kora reggelen nagy robajjal bérkocsi állott meg megyeházutcai szobácskám ablaka előtt, s csakhamar valaki elkezdte ablakomat irgalmatlanul döngetni.

Odasiettem, Lisznyai Kálmán volt. – Öltözz szaporán s jer a Redoute előtti kioszkba, ott várok rád. Megyünk a Zugligetbe. Pénzt, ha van se hozz magaddal, mert ma egész napra vendégem vagy, s ha pénzt hoznál magaddal, azt is elköltenők. Evvel be sem várva feleletemet, felugrott a kocsira s elhajtatott. Rendkívül megörültem a kirándulásnak, mert még soha sem voltam a Zugligetben. Hát ha még azt a nagy szerencsét sejthettem volna, hogy Petőfit fogom láthatni! Gyorsan felöltöztem s pár perc alatt a kioszkban voltam. A reggeli már az asztalon várt, hamarosan elköltöttem s aztán sietve elindultunk. Kocsink alig egy óra alatt már a »Fácán« park aljában volt. Onnan gyalog mentünk fel. – A Fácánnál bevágunk egy-egy rostélyost – mondá Lisznyai s aztán felszamaragoltunk a Disznófőhőz. Midőn a vendéglő elé érkeztünk, a szaletli balsarkában levő utolsó asztal mellől kiáltások fogadtak: – Ni, ni, a Lisznyai! Szervusz Kálmán! Isten hozott öreg! Négy személyből álló társaság ült az asztalnál: egy fiatalnő és három férfi. Petőfi, Petőfiné, Egressy Gábor és Sükey Károly. Lisznyai egy öröm-felkiáltással: ni-ni Petőfi: az asztal felé közeledett, de Petőfi fürgén felugrott az asztal mellől, Lisznyai elé futott, megragadva vállát mindkét kezével, jól megrázta, s azután mielőtt észrevette volna, földre terítette s ott hempergett vele néhány másodpercig a poros fűben. Midőn felkeltek, Lisznyainak szép fehér nadrágja s zöld bársony spenzlije tönkre volt téve. De bár a ruhára való hiúsága ismeretes volt, mit volt mit tennie? Jó arcot csinált a rossz tréfához, leverte magáról a port, nevetett a nevetőkkel, s az egész bosszúját e két szóban töltötte ki: »De csak nagy bolond vagy te Sándor?«

Én az egész jelenet alatt zavarosan és fülig pirosán álltam közelükben, s e híres emberekből álló társaság láttára annyira megzavarodtam, hogy vissza akartam fordulni és megszökni. – Hát ez kicsoda? – kérdé Petőfi rám mutatva. – Ez egy kolozsvári barátom – mondá Lisznyai bemutatva – kivel az erdélyi országgyűlésen ismerkedtem meg. – Nagyot nőjj öcsém! – mondd Petőfi nevetve kezet nyújtva – de jól vigyázz magadra, mert rossz cimboraságba kerültél. Lisznyai elkorhelyít, s ha nem ügyelsz jól magadra, még fűzfapoétát farag belőled. Mert neki ez a mestersége. Azután helyet foglaltunk az asztal mellett, hol e pillanattól fogva még zajosabban és vidámabban folyt a társalgás, melyben azonban én csak mint hallgató vettem részt. Mindössze is három szóval vettem részt a beszélgetésben. Petőfi azt kérdezte nevetve: Ugy-e, hogy sok ostobaságot beszélt össze-vissza ez a fiú nálatok? De még mennyit! mondám egész ártatlanul, s e váratlan megszólítás úgy megzavart, hogy újból fülig pirultam. Néhány pillanat múlva, még készen sem voltunk a rostélyosunkkal, Petőfi hirtelen felugrott az asztal mellől: Jerünk, tíz órakor Pesten kell lennem. Erre a társaság felkerekedett, Lisznyai marasztalta őket: – Maradni nem maradok öcsém, hanem nesze, egy barackot adok! Ezzel hüvelykujjával jót csattintott fején. Azután eltávoztak.”

F. G.