Budapest leghíresebb fája

Bükk, tölgy, esetleg hárs?

Az első kérdést hamar rövidre zárhatjuk: a Normafa minden kétséget kizáróan bükkfa volt. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a korabeli források alapján ez nem tűnt mindig egyértelműnek.
Az Athenaeum című folyóirat 1842. június 28-i száma így utalt az egykori fára: „A hegy lágy pázsit-lejtőjén százados, büszke koronájával magasba egyedül emelkedő tölgy árnyában álltunk, közülünk hegylánczok, előttünk mély völgy kigyódzék.” Néhány évvel később, 1846-ban az Életképekben, immár helyesen, bükkfát olvashatunk, ennek ellenére a Sürgöny 1861-ben ezt írta: „Azon hatalmas hársfa alá heveredtem.”
A 20. században már egyértelműen bükk-ként említették a Normafát. Miután azonban kidőlt, ismét megkezdődtek a találgatások, sok mindent olvashattunk a különböző lapokban. Például a Népszabadság még az 1960-as években is ezt írta: „A nagyigazságos király állítólag egyszer erre vadászott, és itt, a meredélyszélén játékosan hársmakkot szúrt a földbe. Ebből sarjadt a Normafa, ez a terebélyes hárs…”
Valószínűleg ennek a tudatlanságnak köszönhető, hogy az egykori bükkfa helyének két szélére hársfák kerültek 1960-ban. Szerencsére pár esztendővel később már bükkfát ültettek emlékfaként, igaz, akkor meg nem a jó helyre, de erről majd később…

Árpád- vagy Mátyás-kori, netán egyik sem?

A Svábhegyen egykor álló fa kora mindig is közkedvelt témát jelentett. A legbátrabb szóbeszéd szerint akár az Árpád-korban is ültethették, a józanabb becslések Mátyás királyhoz kötik. Egyes történetek azt említik, hogy Mátyás születésekor sarjadt, van, aki úgy véli, hogy maga az uralkodó ültette, de olyan beszámolót is találunk, ami szerint királyunk csak megpihent az árnyéka alatt.
Nagy felháborodást keltett, amikor Gárdonyi Albert, a főváros főlevéltárosa 1928-ban „leleplezte” a Normafát. A lapok úgy írtak erről, hogy „megtépázták a Normafa hírnevét”, mivel Gárdonyi elmondta, a növénynek semmi köze Mátyáshoz, maximum 100-150 éves lehetett.
Bizonyára ő sem olvasta A Kert című folyóirat 1911-es tanulmányát, amelyben egészen pontos adatot találunk arról, hogy milyen idős volt a fa. Ugyanis egy híres botanikus, Schilberszky Károly 1911-ben megvizsgálta a növény kéregpalástját, és az eredményről így számolt be: „Ma már a valaha viharedzett tekintélyes fának a törzséből csak az északnyugatnak néző kisebb fele van meg, mely mostani megmérés szerint (1911. május 20) 160 cm kéregpalást-kerületnek felel meg, vagyis a hozzávetőlegesen kiegészített nagyobbik törzs felével együtt az egész törzskerület 420 méterre becsülhető. […] a számítás szerint tehát a budai Normafának a mai (1911) kora 200-250 esztendő.”
Ezek szerint ha nem is a 1400-as évek óta állt a Svábhegy tetején a legendás faóriás, de valószínűleg valamikor az 1660-as és 1710-es évek között sarjadhatott.

A név eredete?

A Normafa koráról is sok vita zajlott tehát, de a messze legtöbb legenda a neve eredetéről született. Az idő előrehaladtával egyre több verzió látott napvilágot, és sajnos erre a kérdésre a mai napig nem lehet biztos választ adni.
A fát sokáig Wetterbaumként emlegette a környék sváb lakossága, ami Viharfát jelent, arra utalva, hogy a 477 méter magason álló, terebélyes bükkfa egyedül szegült szembe a viharokkal. A név kialakulásáról szóló történetek közül talán a leginkább közkedvelt Schodelné Klein Rozáliához, európai hírű énekesnőnkhöz köthető, aki a fáma szerint 1840-ben itt énekelte el Bellini Norma című operájának nagyáriáját. A hagyomány szerint ezután kezdték el Normafának nevezni az addigi Viharbükköt.
Olyan leírások is olvashatók, hogy a Pesti Magyar Színházban 1837-ben bemutatott Norma című operához díszletként szükség volt egy nagy fára, amelyet a Normafáról mintáztak. Az opera a gallok és a rómaiak küzdelméről szól, és az egyik legszebb jelenete az, amikor Norma, a gallok druida papnője a rómaiak elleni csata előestéjén a holdistenséghez imádkozik egy nagy fákkal teli erdőben. Ehhez kerestek díszletet a kellékesek, és valószínűleg a művészek, akik már akkor is sokat jártak fel kirándulni a Svábhegyre, azt ajánlották, hogy a Viharbükkről lehetne megmintázni azt. Ettől kezdve pedig bárki, aki látta a svábhegyi nagy fát, az opera-előadás jutott az eszébe, innen az elnevezés.
Ehhez képest az Életképek című újság 1846. június 6-i számában, hat évvel az említett „keresztelő” után azt olvashatjuk, hogy Döbrentei Gábor minden ismertebb fára táblát tetetett, és ennél ez állt: „Szélvészekkel itt fen küzdvén, Hős viharbükk vagyok én.” Emellett az is kételkedésre ad okot, hogy a Normafa név csak az 1850-es évek végén kezdett feltűnni az útikönyvekben és az akkori lapokban. A gyanút tovább erősíti, hogy a fenti történet az 1900-as évek legelején jelent meg írásban, korabeli beszámoló nincs róla.
Más elbeszélések Vörösmarty Mihályhoz kötik a fa elnevezését, de van olyan verzió is, miszerint itt kellett leadni a napi normát, vagyis a vámot, mivel a közelben volt Buda határa. Sőt, a színészek szünnapját is normanapnak hívták, amikor előszeretettel rándultak ki a környékre a társulatok. A Budapesti Hírlap 1884. augusztus 10-i számában viszont ezt olvashatjuk: „Az a Kolumbusz pedig, akit a Normafa felfedezésének dicsősége illet, Réthy Miska a színész volt. […] A fák elkeresztelése akkor ennél a színésztársaságnál napirenden volt. Megláttak egy fát, mely görbe, púpos volt, azt elnevezték III. Richárdnak. Ha két fa volt összenőve, Philemon és Baucis nevet kapott. A mi fánkat Réthy Normafának nevezte el.”
Ezek tükrében nem vonható kétségbe, hogy Schodelné Klein Rozália elénekelte itt az említett operarészletet, az viszont igen, hogy emiatt kapta a fa a nevét. Mindenesetre az 1860-as évektől már mindenhol Normafaként utalnak rá.

A fa pusztulásának ideje?

A következő kérdésre egyértelműen ismerjük a választ: 1927-ben dőlt ki a Normafa. Izgalmas azonban beleolvasni a korabeli sajtóba, amely már az 1890-es években halottnak vélte, az 1910-es években pedig meg is siratta, hogy milyen szép fa volt, így, múlt időben. A Turisták Lapja 1918-ban ezt írta: „Híres fa volt a Normafa, Minden turista ismerte. Gyönyörű helyen volt…” Pár mondattal később: „Két fiatal hársfa jelöli a kidőlt normafa helyét, hogy idővel, a normafa örökébe lépve, átvegye annak hivatását.”
Valószínűleg azért születtek a „nekrológok”, mert a növény szinte folyamatosan pusztult, és minden nagyobb negatív történést tragédiaként írtak meg a lapok. A Viharbükk elnevezés sem volt véletlen, mivel a növényt számtalan komoly villámcsapás érte, ami erősen rongálta az állapotát.
„Ismeretes az a közmondás, hogy »áldjon meg az Isten, mint a suhai malmot«, mert abba hétszer ütött egy nyáron az istennyila. Nohát a Normafa sem volt ez áldás hijjában. Hiába, magasan állott és merészen. Csakhogy az volt a hiba, hogy ahányszor beleütött a villám és lehasított egy-egy ágat, az erdőőr, ahelyett, hogy az visszakötözte vagy odavasalta volna, amint azt később megcselekedték, rendesen letörte, lehasította s így a fa évről-évre szegényebb lett.” (Nemzeti Ujság, 1923. november 18.)
A két legnagyobb villámcsapás 1884-ben és 1890-ben történt. Ekkor azt írták a lapok, hogy kidőlt a Normafa, ami a szó szoros értelmében nem volt igaz, ám az tény, hogy a hatalmas törzsű növény kettétört, és a terebélyesebb fele levált róla. Egyedül Keleti Gusztáv festménye és néhány fotó sejteti, mekkora lehetett a még egyben lévő Normafa törzse.Az időjárási viszontagságokon túl a szerelmesek is előszeretettel koptatták a fát, a kérgébe vésték a neveiket. Sőt: „Hallottam azt a mende-mondát is, hogy az a leány, aki a normafa kérgéből egy darabkát letör és azt ereklyeként megőrzi, nem marad hajadon, hanem férjhez megy. Kegyetlen mende-monda, mely az öreg bükkfa pusztulását siettette volna. Valami alapja lehetett a mesének, mert a főváros a fa törzsét sűrű sövénnyel keríttette körül.” (Turisták Lapja, 1918.)
Később, hogy ne dőljön ki, a megmaradt része két kisebb hajtását ültették közvetlenül mellé, hogy azok megóvják őt, mintha a gyermekei lennének. Érdekes, hogy az operában szereplő Norma papnőnek is két gyereke volt, és a sors ily módon szintén két utódot adott a Normafának.
Végül 1927. június 19-én dőlt ki a fa. Sokáig egy újabb villámcsapásnak tulajdonították a bajt, de a csonkot megvizsgálva kiderült, hogy a faóriást belülről gomba rágta, és teljesen elkorhadó törzse valószínűleg magától fordult ki a földből. A Pesti Napló beszámolója szerint „…vasárnap – 1927 június 19-én – délután egy fiatalember nekitámaszkodott a Normafának, mire a teljesen korhadt, csonka fatörzs megbillent és kidőlt. Bevitték egy közeli vendéglőbe, hogy ott várja be további sorsát.” Sajnos erről a „további sorsról” csak találgatások vannak, biztos információval nem rendelkezünk.

Hol állt pontosan?

Azt gondolhatnánk, ez az utolsó kérdés nem kérdés, de mivel két emléktábla is található a Normafánál, fontos tisztázni a részleteket.
Amikor kidőlt a fa, számos ötlettel álltak elő a város polgárai, hogy mi legyen a helyén. Volt olyan elképzelés, hogy a törzsét konzerválni kell a Margit-szigeti forrásnál, és ha megkövesedett, akkor visszahozni az eredeti helyére, majd ott kiállítani, üvegbúra alatt. Jelentkezett egy befektető, aki Normafa-kilátót épített volna. A gazdasági világválság miatt végül a sok tervből semmi sem valósult meg, majd a második világháború után akadtak fontosabb feladatok, jó ideig nem került napirendre a Normafa ügye.
Még az 1960-as években sem volt semmilyen emléke Buda leghíresebb fájának. Miután egykor a Normafát „két gyermeke”, azaz két kisebb bükkfa szegélyezte, a főváros 1960-ban két pici fát ültetett az eredeti fa helyének két szélére. Sajnos két hársfát, mivel ekkor épp hársfának hitték a Normafát…
Az Esti Hírlap 1962. március 7-i számában egy lelkes polgár jelezte, hogy tenni kellene valamit: „A hajdani, de később elpusztult szabadsághegyi Normafának már a helye is félig látszik. Néhány korhadt cölöp sejteti csak helyét, melyek hajdan körülvették. Fiataljaink csak hallottak róla, de ma már azt sem tudják, hol állt valamikor, s mi a nevezetessége?”
Úgy látszik, volt értelme a panaszos levélnek, mivel 1962-ben egy bükk emlékfát ültettek az illetékesek – de nem az eredeti fa helyére, hanem attól néhány méterre, egy forgalmasabb turistaúthoz. Ennek a félreértésnek köszönhetően került az emlékfa mellé egy kő emléktábla 1967-ben, amelyen Devecseri Gábor verssorai olvashatók: „Normafa, hajdanidon itt lengett lombod a szélben, ünnepi hegymászók víg dala szállt körüled. Normafa, majdanidőn lombod közt éled az ének, győzve sivár közönyön, győzve dühös viharon. – Devecseri Gábor – A régi Normafa emlékére ültették az itt álló fát a természetbarát művészek. /Budapesti Művész és Opera Sportkör/ 1967”.Miután több lap is megírta, hogy a tábla nem jó helyen van, két évvel később, 1969-ben újabb, immár fa emléktábla került végre a megfelelő helyre, oda, ahol a két hársfa magasodik. Aki a Normafára látogat, és megpihen a Devecseri Gábor soraival ellátott emléktáblánál, annak azt javasoljuk, hogy forduljon meg, s tekintsen el a két hatalmas fa felé. Közöttük állt egykor a pompás Normafa.

F. G.