„Aki végigmegy ezen az úton, igazi ember lesz”

• A 70-es években még híre is alig volt a karaténak Magyarországon, ön mégis rátalált. Hogyan történt?
• Valójában, mint oly sok minden az életben, ez is részben a véletlen műve volt. 1970 szeptemberében az akkori Testnevelési Főiskolán kezdtem el dzsúdózni. A hely kézenfekvő volt számomra, hiszen a Győri út 4.-ben laktam, alig húsz méterre a „D” csarnoktól, ahol a második emeleten volt a birkózóterem. S hogy mi ebben a véletlen? Nos, azon a nyáron éppen a körúton, az EMKE környékén sétálgattam, amikor egy kirakatban észrevettem egy piros könyvet. Galla Ferenc cselgáncskönyve volt, amit megvettem és rögtön ki is olvastam. Ezért mentem el a TF-re, és jelentkeztem edzésre Galla tanár úrnál.
• Hogyan lett ebből karate?
• Itt találkoztam Furkó Kálmánnal, aki hozzám hasonlóan érdeklődött a karate iránt. Sokat beszélgettünk a harcművészetekről, gyorsan összebarátkoztunk. Közben bevettem magam a főiskola könyvtárába, és addig kutakodtam, amíg összeszedtem minden fellelhető könyvet, újságot, magazint a harcművészetekről. 1972-ben a korábban külföldre emigráló Mészáros Attila eljött a TF-re, hogy bemutassa a Kyokushin karatét, aminek ő volt a svédországi alapítója. Érdekesség, hogy a szülei szinte a szomszédjaim voltak, a Győri út 1.-ben laktak. Egy évvel később ismét hazalátogatott, és meglepve látta, hogy az elhintett mag táptalajra lelt bennünk. Megcsináltuk nála az övvizsgát, majd a következő években egyre haladtunk előre a ranglétrán, 1976-ban már barna övre vizsgáztunk, ami az utolsó tanulói fokozat. A mester ezután arra biztatott, hogy első kyusként indítsak saját klubot. Így 1976 szeptemberében megnyitottam az első magyar Kyokushin karate dojót a szlovák nyelvű általános iskolában, harminc fővel.
• Mit szólt ehhez az akkori hatalom?
• Talán megfigyeltek minket, de hagytak dolgozni, a karatéval egyébként hivatalosan nem is foglalkoztak. Ez akkor vált számunkra kellemetlenné, amikor 1979 novemberében a második nyílt karate-világbajnokságra Oyama mester, a Kyokushin karate alapítója minket is meghívott Japánba. Be is adtuk az OTSH-ba a szolgálati útlevél iránti kérelmet, amit elutasítottak, mondván, a karate nem elismert sportág. Én erre azt mondtam, rendben van, akkor el kell ismerni. Nekiveselkedtem, hogy márpedig ezt végigcsinálom – és ezzel megkezdődött a kanosszajárás. Két hónapra volt szükség, hogy sikerrel járjunk, de végül az útlevelet is megkaptuk. Jól szerepeltünk a vb-n, a 200-as mezőnyben bejutottunk a legjobb 32 közé. Aztán 1980 január elsejétől, négy szakággal, hivatalosan elismerték a karatesportot, és az akkori cselgáncsszövetség ellenőrzése alá helyezték.
• A karate magyarországi meghonosítóinak a nevét egy tavaly felavatott emléktábla is őrzi a TE épületében.
• Igen, ez így van. A régi „K” épület második emeletén, a Küzdősport Tanszéknél látható táblán nagyjából az olvasható, hogy 1972-ben a TF-en indult el Mészáros Attila és dr. Galla Ferenc tanszékvezető segítségével, Furkó Kálmán és Adámy István közreműködésével a magyar karate.
• Azokban az időkben a sportolást nem tekintették foglalkozásnak.
• Volt azért nekem „becsületes” foglalkozásom, gépészmérnökként végeztem, és 1975–83 között a Malévnál hajtómű-karbantartó mérnökként dolgoztam. Aztán felmondtam, és attól kezdve a sporttal foglalkoztam. Nem volt egyszerű döntés, mert akkortájt létezett a közveszélyes munkakerülés, a kmk fogalma, szóval úgy ugrottam ki az ismeretlenbe, hogy nem volt rajtam ejtőernyő. De ez kevésbé érdekelt, megalakítottuk az első magyar sport gmk-t (gazdasági munkaközösség – a szerk.), és belecsaptunk. Kibéreltük a Honvéd termét, és egy hónap múlva már háromszáz tanítványunk volt.
• Ez sem kis teljesítmény, de ennél nagyobb eredményt is elért sportvezetőként.
• Büszke vagyok arra, hogy a látogatók számát tekintve 1983-ban összehoztuk Európa mind a mai napig legnagyobb karateversenyét, az IBUSZ-Oyama Kupát: 12 500-an vettek jegyet, amit azóta sem sikerült túlszárnyalni. Három kupa után úgy láttuk, van némi irigység az irányunkba, a nyugati karatevezetők ugyanis bojkottálták a negyedik versenyt. Ezért úgy döntöttem, egy Európa-bajnoksággal zárjuk le a sorozatot, mert azt senki sem akarja kihagyni. Így is lett, ráadásul az IBUSZ Kupákhoz hasonlóan erre is – immáron negyedszer – eljött Oyama mester, ami, mondanom sem kell, óriási megtiszteltetés volt.
• Mit jelent önnek a karate?
• Az biztos, hogy nagyon sokat kaptam a karatétól. Azt, hogy ma 9. danos lehetek, a rengeteg munkának és a hat számjegyű tanítványnak köszönhetem. Ők tettek engem mesterré. Harminchárom országban jártam tanulni és tanítani. Öt könyvet írtam a szakmában, ami sok-sok emberhez eljutott. Egyedül soha nem értem volna el idáig. Csak Magyarországon több mint kétszáz fekete öves tanítványom van, egészen a 8 danig. Mindig azon dolgoztam, hogy hírnevet szerezzek a sportágnak, szerintem ez többé-kevésbé sikerült.
• Most éppen külföldön teszi mindezt.
• Máltán már volt egy klubom, az utóbbi években pedig Németországban tanítok. Visszakanyarodtam a gyökerekhez, amikor a karate még nemcsak ütésekből, rúgásokból és állóharcból állt, hanem földre is vitték egymást a felek. Oyama mester oktatásában központi szerepet kapott az önvédelem, ami egészen más, mint a mostani versenykarate. Ezt egészítettem ki az életpontok használatával, aminek a lényege, hogy az akupresszúrás pontokat támadjuk. Ez ősi tudás, a katák, azaz a formagyakorlatok pontosan ezt gyakoroltatják, csak ma már elfeledett az igazi céljuk. Ezért az általam jegyzett szervezet neve Global Kyokushin Budokai.
• Átveszik ezt a gondolkodásmódot a tanítványai?
• Természetesen, másképp nem is lehetne. Aminek nagyon örülök, hogy rendszeresen kapok köszönőüzeneteket régi tanítványoktól. A karate sosem vesz el, csak ad. Kitartást, fájdalomtűrést, fegyelmet, tiszteletet, a félelem leküzdését. Millió pozitív hatása van, különösen a full kontaktnak, aminél sérülhetek, és a másikat harcképtelenné kell tennem, de persze úgy, hogy ne legyen neki nagyobb sérülése. Aki végigmegy ezen az úton, igazi ember lesz.
• Megvan ehhez az utánpótlás?
• Talán ma már nincs akkora érdeklődés, megváltozott a világ, de azért mindig vannak gyerekek, fiatalok, akiket érdekel a karate. Nemrég a Győri úti dojóban jártam, ahol öröm volt látni a karatetáborban vakációzó gyerekeket. Fontos, hogy érdekelte őket, időt szakítanak a sportra, a harcművészetre, és nem csak a kütyüket nyomkodják. Azt hiszem, most ez a mi dolgunk: célt adni a gyerekeknek, jó irányba terelni őket – és a karate tökéletesen alkalmas erre.

sm.