„Amíg a lábam bírja, nem hagyom abba a természetjárást”

• Mióta túrázik?
• Már kicsi gyerekkoromban jártam az erdőt, nagyapám vitt magával. A Baross utcában laktunk, onnan jöttünk a Normafához. Szerettem a fogassal közlekedni, nagy dolog volt ez akkoriban. Talán 1947-ben, amikor iskolába kerültem, volt az első alkalom. Ennek már több mint hetvenöt éve, és a túrázás szeretete azóta sem múlt el.
• Gyerekként az embert viszik magukkal a rokonok, felnőttként túrázni viszont már saját döntés. Önnél mikor vált komoly szenvedéllyé a természetjárás?
• A katonaság után, úgy 1963 körül. Az EMG-ben, majd 1972-től az SZKI-ban dolgoztam, és a munkahelyen volt egy sportkör, én pedig csatlakoztam a turistarészleghez, a természetjárókhoz. Akkoriban minden cégnél működött valamilyen sportszakosztály, egyesület. Egyébként jártam barlangászni, és a sportkörön belül evezni is a Dunára.
• Hogyan lett túravezető?
• Tulajdonképpen a kollégáim, a túratársaim beszéltek rá 1976-ban a túravezetői tanfolyam elvégzésére, persze érdekelt is. Szerettem volna érteni is, amit csinálok, és erre a tanfolyam volt a legjobb lehetőség. Tanítottak szervezést, egészségügyi ismereteket, táj- és műemlékismeretet, térképolvasást. Jártunk tantúrákra, amit nagyon komolyan vettek, sokan ki is estek a tanfolyamról. Különösen tetszettek a növénytan, az állattan, minden, ami a természettel kapcsolatos, de az épített emlékek is.
• Innen már csak egy lépés volt, hogy a tudását kamatoztatni is tudja?
• Egy nagy lépés, amihez a véletlenre is szükség volt! Történt, hogy az SZKI addigi szakosztályvezetője kint maradt a montreali olimpián. Nem igazán akart senki sem a helyébe lépni, én pedig úgy gondoltam, vállalom. 1978-ban lettem a természetjáró-szakosztály vezetője, elkezdtem szervezni a túrákat, ahogyan tanultam. A belvárosi nagy öregek, az egykori cserkészek örökségét igyekeztem továbbvinni. Ennek ellenére 1989-ben egyszer csak a cég megszüntette az egész sportkört és azzal együtt a szakosztályunkat.
• Mi történt ezután?
• A tagság azt kérte, csináljam tovább, maradjunk együtt. Bementem a Budapesti Természetjáró Sportszövetségbe, Tholt Alberthez, aki elárulta, nemcsak a miénk, hanem sok más szakosztály is feloszlott. Éppen ezért alapított egy egyesületet, amelybe összegyűjtötte a természetjáró-szakosztályokat, velünk együtt tizenhetet. Aztán 2001-ben Tholt Albert meghalt, és bár még néhány évig működött az egyesület, nem volt az igazi.
• Ekkor kerültek a Hegyvidékre?
• Én akkor már javában itt éltem, így adta magát, hogy megpróbáljam áthozni a szakosztályt a Hegyvidékre. 2003-ban Mitnyan György volt itt a polgármester, akit evezősként ismertem a Dunáról, felkerestem őt, és elmondtam neki, hogy van egy jól működő természetjáró-szakosztály, a Szabadság Vándorai, és szeretnénk valahová tartozni. Ő örömmel fogadta a jelentkezésünket, és bekerültünk az akkor frissen megalakuló Hegyvidék Sportegyesületbe, önálló szakosztályként. Egyre több külső tagunk lett, főleg kerületiek. Közel ötven éve csinálom, biztos, hogy már száznál több helyen jártunk.
• Túráik során az országhatárokon túlra is eljutnak?
• Amikor a Hegyvidéken stabilizálódott a helyzetünk, attól kezdve a havi két alkalom mellett nyáron nyolc-tíz napos autóbuszos túrákat szerveztünk a környező országokba, Felvidékre, Délvidékre, Erdélybe, Lengyelországba, Olaszországba, Kárpátaljára, Németországba. Volt nem is egy magashegyi túránk.
• Kikből áll a tagság?
• Nagy szívfájdalmam, hogy kevés a fiatal – vagy inkább nincsenek is. A gyerekek általában 15-16 éves korban „kikopnak”. Nem is csodálkozom, mert mi, idősek, lassan cammogunk, szerintem megunják a sebességünket...
• Miért nem túráznak a fiatalok?
• Túráznak, csak sajnos nem velünk.
• Mi ennek az oka?
• Jó kérdés, nem tudok rá válaszolni. Nyitni kell feléjük, ez nagyon fontos! Talán ha egy ifjú túravezető átvenné a helyem, akkor a tagság is megfiatalodhatna. Én ennek nagyon örülnék. Úgyhogy most ezúton is felhívom a figyelmet, hogy bátran jelentkezzenek nálunk az érdeklődők, minden segítséget megadunk számukra!
• Miért jó a szervezett természetjárás?
• Szabadban lenni, másokkal együtt mozogni mind-mind nagyon kellemes dolog. Izgalmas megismerni a növény- és állatvilágot. Mindig igyekszem valamilyen kulturális „felhangot” adni a túráknak, legutóbb például a zsámbéki templomot néztük meg. Szóval a természetjárásnak lehet és van is kulturális értéke. Mindezt a program rendszeressége biztosítja.
• A Hegyvidék Sportegyesület három éve megszűnt, hogyan működnek most?
• Nem akartam önálló egyesületet létrehozni. Kapóra jött, hogy a szakosztályt átvihettük a Hegyvidéki Sportközpontba, az Aktív Hegyvidék program részei lettek a túráink. Minden hónap első és harmadik szombatján tartjuk ezeket, az önök lapjának utolsó oldalán állandóan olvasható az aktuális útvonalunk. Ezek a túrák mindenki számára nyitottak. Van saját honlapunk is – szabadsagvandor.fw.hu –, amin szintén megtalálhatók a túraajánlataink.
• Melyik volt a legemlékezetesebb túrája?
• Nehéz választani! Talán egy nyári túra Ausztriában. Kegyetlen rossz volt az idő júliusban, szakadt a hó, havas esőben, egy jeges úton, a Ferenc József-háztól az Oberwalderhüttébe mentünk fel. Akkor még sok gyerek volt velünk, az én három lányom is. Ronggyá áztunk, és nyolcvan schillingért ittunk teát, de kaptunk pokrócokat. Egy óra múlva kisütött a nap, és visszafelé már a gyönyörű alpesi túravonalon jöttünk le. Előttünk teljes pompájában ragyogott a Grossglockner.
• Meg lehet unni a túrázást? Egyáltalán meddig lehet csinálni?
• Megunni sohasem lehet, minden túra más. Ami pedig a második kérdést illeti, azt hiszem, amíg a lábam bírja, nem hagyom abba a természetjárást.

sm.