Hegyvidéki díjat kapott a magyar sífutás doyenje

• Hogyan lett sífutó?
• Vidéki gyerek vagyok, 1956 augusztusában költöztünk a Zugligetbe. Akkoriban errefelé mindenki sízett, a zugligeti öregek minket, gyerekeket, elcsábítottak sífutónak a Vasasba. A Normafa út 26.-ban volt az egyesület síháza, ott alakították ki a síszakosztály bázisát. Meg kell adni, jó sokan voltunk, kellett is a hely! Ezen annyira nem volt miért csodálkozni, hiszen nem számított ritkaságnak a száznapos síelés és a félméteres hó.
• Az első hívásra sífutónak állt?
• Szó szerint ez történt! A Normafa út 26.-ból az Anna-rétre jártunk edzeni, futni, úgyhogy könnyen megszereztem az állóképességet. Előtte semmi közöm sem volt a sízéshez, olyannyira, hogy ’56 telén láttam először sílécet. 50 forintért vettem egyet, amin csak kötés volt, azon tanultam a Harang-völgyben. Ráálltam, amikor pedig felgyorsult, leugrottam róla. Szóval egy nap legfeljebb két-három „rendes” csúszásom volt, mert állandóan a síléc után kellett kajtatnom le a völgybe.
• Hogyan lett ebből versenysport?
• 1957 októberében igazolt le a Vasas, azóta sem váltottam egyesületet. Már abban az évben elindulhattam egy nemzetközi versenyen Zakopanéban, egy sérült sportoló helyett. Bevallom, nem emlékszem az eredményre, de az biztos, hogy végigmentem a pályán. Így kezdődött a versenyzői pályafutásom.
• Már az elején tehetségesnek tartották?
• Sovány, alultáplált gyerek voltam, talán ezért sem figyeltek fel rám az edzők. Ráadásul, mint mondtam, akkoriban sokan voltunk. Rengeteget küzdöttem azért, hogy a legjobb négybe kerüljek a korosztályomban, és onnan is előbbre lépjek. A Toldy Ferenc Gimnáziumba jártam, és amikor 22. helyet szereztem a serdülő magyar bajnokságon, az osztálytársaim már ehhez is gratuláltak. Jó érzés volt, hogy legalább ők elismernek, ez motivált. A kérdésére visszatérve, a Kékestetőn az idősebbek között negyedik lettem egy ifjúsági versenyen, Beták Imre akkor emelt ki, és kezdett el külön foglalkozni velem. 1961 körül aztán juniorként csatlakozhattam a Vasas felnőttcsapatához, 30 kilométeren a harmadik legjobb voltam, így lettem csapatban magyar bajnok. Később is inkább a hosszú távokon jeleskedtem, mert ezeknél a kitartás és a szorgalom jobban számít, mint a tehetség.
• Hamar a magyar válogatott tagja lett?
• 1963-ban kerültem be a magyar síválogatottba, onnantól már komolyan kellett edzeni, nem volt mese! A második legjobb magyar sífutóként jutottam ki az 1968-as olimpiára. Versenyzőként ez csak egyszer sikerült, edzőként viszont még három részvétel adatott meg. 1968 után az olimpia szempontjából valójában lemondott a szövetség a sífutókról, mert azokra fókuszált, akik pontot hozhattak az országnak. De nincs miért bánkódnom, így is sok világversenyen indulhattam, és ebben igencsak nagy szerepe van a sírollernek. Ez a sífutás felkészítési sportágának indult, aztán önállósodott. Eleinte felfújható kerekű, csuklós rollerrel versenyeztünk, később NDK-s aluminimumeszközökkel, és attól kezdve rengeteg versenyt rendeztünk, nemcsak hazait, hanem Eb-t, vb-t is.
• Meddig versenyzett?
• Ne beszéljünk múlt időben, mert még nincs vége! Megtörtént, hogy edzőként megvertem egy versenyen a csapatomat, tavaly márciusban pedig 25 kilométeren győztem a 80 évesek között.
• Mi az oka, hogy manapság kevesebb a sífutó?
• Sokan azt mondják, hogy a kevesebb hó miatt. Ez is igaz, de inkább arról van szó, hogy az állam szép lassan „kiszállt” a sísportból és a sífutásból. Régen megkaptuk a teljes felszerelést, ha versenyre mentünk, még zsebpénz is járt. Engem a Vasas tulajdonképpen felruházott. A sífutás és a biatlon megszűnt az Újpestben, a Honvédban, általában a nagy egyesületekben, így most nem igazán van hová menni.
• Mi a helyzet a Vasassal?
• Az állami támogatást a bajnoki címek alapján számolták, a Vasas síszakosztálya pedig sok pontot „szállított”, ezért megmaradhattunk. Legalább kétezer magyar bajnokságot szereztek a vasasos sízők! 1974-ben kaptuk meg a mostani síház elődjét az Anna-rét mögött, ami egy faház volt, betonalapon, és nyugodtan mondhatom, hogy azóta is a magyar síélet egyik központja. Mi még valamennyire meg tudjuk mozgatni a gyerekeket, rajtunk kívül ezt csak a gyöngyösi Zalka HSE képes megtenni. Ennek fényében még büszkébb vagyok arra, hogy a 2002-es Salt Lake City-i olimpiára 5 vasasos versenyzőt vittünk Rosivall Zoltánnal és Fazakas Mónikával. Velük ’85-től dolgoztam együtt egészen az utóbbi időkig. A kezem alól húsz sífutó lett olimpikon, erre is szívesen gondolok, s persze minden egyes versenyzőmre és az eredményeikre.
• Akkor azért akad utánpótlás?
• Akad! 1985-ben vettem át a vezetőedzői pozíciót a Vasas síszakosztályában, az idén januárban adtam át a stafétabotot, és utánpótlásért felelős szakmai igazgatóként maradtam. Most éppen negyvenen vagyunk, de nehéz verseny nélkül fenntartani a kedvet, a motivációt. Az idei szezonban egy viadalt tudtunk szervezni. Sokat köszönhetünk a Normafa Parknak, az intézmény biztosítja a technikai havat, ez elengedhetetlen az életben maradáshoz. Galyatetőn nem lehetett síelni, mi viszont a Normafánál negyven napot tudtuk gyakorolni a sífutást, havon edzettünk a gyerekekkel. Tavaly március 15-én például még sídiákolimpiát, sífutóversenyt, magyar bajnokságot rendeztünk, ami óriási dolog! A síroller pedig, mondhatni, megmenti a sífutást. Már a tizedik sírollerkupát hirdettük meg, magyar bajnokságokat is rendeztünk itt.
• A Holló család az utánpótlásban is példát mutat...
• Büszke vagyok, hogy a fiam, Holló Mátyás sífutóként indult olimpián. Sírollerben váltóban és csapatban is negyedik lett világbajnokságon. Az unokám az idén az ifjúsági olimpián járt Dél-Koreában, és biatlon-világbajnokságon is szerepelt.
• Mit kíván maguknak a következő szezonra?
• Először is legyenek hideg hónapok, mert mínusz két fok kell ahhoz, hogy havat tudjunk gyártani és megtartani! Jó dolog, hogy rendszeresen eljutunk a világ- és Európa-bajnokságokra, de még fontosabb lenne, hogy a sportolóim teljesítsék az olimpiai kvalifikációs szintet. Ehhez hóra van szükség, hogy eleget tudjunk edzeni. Szeretném, ha minél több hegyvidéki csatlakozna hozzánk, nekünk ők az elsődleges bázisunk. Az eredményességtől függetlenül sífutásban a legjobb fiú és lány alanyi jogon kikerül az olimpiára – ez talán elég motiváció lehet a fiatalok számára.

sm.