A budapesti ostrom napjai 1944–45 (1.) - Fekete István vészterhes karácsonya
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944 karácsonyán Budapest lakói nem békére ébredtek. A háború elérte a fővárost, a budai hegyek lankáitól a belvárosig mindenütt félelem és rettegés uralkodott. A szovjet csapatok térnyerése, a város körülzárása, a németek és a magyarok harca, a nyilasok vérengzése és garázdálkodása, az emberek túlélésért folytatott mindennapi küzdelme történelmünk egyik legtragikusabb, legsötétebb fejezete. A karácsony, a szeretet és az összetartozás ünnepe fájdalommal, vérrel, halállal egy lapon említve került be a históriás könyvekbe. Most kezdődő cikksorozatunk naplók, személyes beszámolók, korabeli dokumentumok és Ungváry Krisztián Budapest ostroma című kötete segítségével idézi fel az 1944 decembere és 1945 februárja közötti eseményeket. Az első részben Fekete István, a Sashegyen élő író naplótöredékeit és írásait adjuk közre, amelyek megrázó hitelességgel, mégis gyönyörű irodalmi köntösben örökítik meg a budapesti ostrom halálos szorításában töltött utolsó decemberi napokat.
A budapestiek 1944 decemberében már súlyos nélkülözésben éltek. A napi kenyéradag 15 dekára csökkent, karácsonykor pedig mindössze 12 deka húsadagot lehetett vásárolni. A háborús viszonyok miatt karácsonyfa helyett sokan csupán gallyakat vagy otthon található növényeket díszítettek fel, gyakran az angolszász repülők által ledobott sztaniolcsíkokkal.
A szovjet csapatok december 23-án éjjel Nagytéténynél átkeltek a Dunán, megkezdve a budai oldal védelmének felőrlését keletről. Másnap, 24-én reggel a budakeszi csendőrőrs telefonon jelentette a magyar hadtestparancsnokságnak – amely a Notre Dame de Sion-zárdában (a mai Sashegyi Arany János iskola épületében) működött –, hogy Budakeszi határában megjelentek az első szovjet páncélosok. Néhány órával később már a Szépjuhásznénál jártak, miközben a szovjet gyalogság is előrenyomult. Egy része a Budakeszi úton haladt, más egységek Makkosmárián és Budakeszi-erdőn keresztül a Sváb-hegy irányába tartottak.
Késő délelőtt gyalogsági támadás érte a Csillebércen állomásozó nyolc légvédelmi ágyús üteget. Szovjet jelentések szerint a János-hegy térségében a 6. gárda-gépesítettdandár, Zugligetnél a 37. gárda-harckocsidandár, míg Lipótmezőnél a 30. gárda-nehézharckocsiezred vívott heves harcokat.
A 81-es villamos zugligeti végállomásáról egy beszkártos hívta fel a Meredek utcai Sion-zárdában tartózkodó hadtestparancsnokot: „Tudják-e, hogy itt vannak az oroszok? Itt vannak a villamos-végállomásnál, gúlába rakták a puskákat, élelmet osztanak ki. Mit csináljak?” Az ott szolgálatot teljesítő Kovács X. Ferenc vezérkari századostól mindössze ezt a választ kapta: „Semmit, lehetőleg igyekezzen nem feltűnni, nehogy baja legyen. Mást nem tudok csinálni, köszönöm a bejelentést.”
A nehézségek miatt az egyházi hatóságok délutánra, sőt sok helyen délelőttre hozták előre az éjféli miséket. Az ünnepi látogatásokat a biztonságosabb telefonhívások váltották fel. A legtöbb budapesti ekkor még nem tudta, mit jelent egy főváros ostroma.
A Meredek úton, az említett Notre Dame de Sion-apácakolostorral szemben lakott Fekete István író, aki az 1947-es Tíz szál gyertya és az 1973-as Tarka rét című munkáiban írt a háborúról. Ezekből adunk közre most részleteket.
Fekete István: Naplótöredékek / Karácsony 1944.
„1944. december 25.
Karácsony első napja… Soha ilyen karácsonyt! Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák és a harcok állítólag már a hűvösvölgyi hadapródiskolánál folynak. Állítólag! Azt hiszem nem volt kor, amelyben ennyi »állítólag«, ennyi »ha« és ennyi hazugság született volna.
Budapesten, mely – szintén állítólag – az ország szíve. Jaj, de beteg ez a szív! Talán romlott is… A fák némán és csendben állnak az ablakom alatt, és a téli dermedtségben unottan hallgatják, miként marcangolják egymást az emberek. Karácsony napja van. »Békesség a földön a jóakaratú embereknek.« Jóakaratú ember? Van ilyen is? Hiszen jót akar ez mind – önmagának… A tereken a fenyők derékba vannak vágva, a szent ünnep, a vallásos kultúra, az emberiség és szeretet nevében: elvitték őket karácsonyfának…
Reszket az ablaküveg. A gellérthegyi üteg valami repülőgépre lő, és az úton egy kiskutya futkos tanácstalanul. Talán azt hiszi, zivatar van… Hát igen. Zivatar. Talán új világ, a Béke világa születik, a Béke örök, szent ünnepén. Egy nyúl motoszkál nagy nyugalommal itt az ablakom alatt a kis erdőben. Néha billegeti fülét. Túl nagy a lárma, nem gondolhat arra, hogy körvadászat van. Az emberek most egymásra vadásznak, és nagyobb állatról lévén szó, nagyobb kaliberű fegyvereket is használnak.
A telefon még jó. Csodálatos. Délelőtt a rádió misét közvetített, és miközben lágyan hullámzott a harangszó, és szállt a karácsonyi ének, tankok dübörögtek a budaörsi úton, és hujjogtak a gránátok a házunk felett.
Szén még pár napra van. Talán három napig még fűtünk. Szerencsére hősugárzót kaptam ajándékba. Ha megszűnik a villany, ennek is vége. Aztán jön a bunda, aztán a személyes kalória. És aztán?
Most egy kis csend van. Csend alatt azt kell érteni, hogy az ágyúzástól nem potyognak ki az ablakok. A madarak eltűntek a környékről. Az előbb egy rigó igyekezett inaszakadtából át a Sashegyen. Elkésett a kisöreg, és most nagyon szaporán szárnyal hazafelé. Meg vannak ezek őrülve? – gondolhatta, és talán még most is csóválja a fejét valahol az erdő sűrűjében békésen és bántatlanul, ahol pedig csak »vadak« élnek. Esteledik. Mint máskor. A szomszéd szobában homály hullt már a karácsonyfára, csak a csillogó díszek szikráznak még, ha egy-egy rakéta végig száll a pusztulásra ítélt város felett, és a fenyő bús gyantaszaga leng át hozzám, mint valami puha bizakodás.
A fa alatt ott vannak még az ajándékok. Nem nyúltunk hozzájuk, mintha semmi értelme se lenne elrakosgatni őket, megbontani a fát és tervezgetni, hogy a kesztyűt majd vadászaton hordom, a vastag harisnyát is, és a nyakkendőt a szürke ruhámhoz… Szürke ruhámhoz? Hát lesz még tavasz? »Lesz!« – mondta bennem valami, és újra a fa alá néztem, és megpillantottam Mackót, és ő vidám cipőgombszemével visszanézett rám. Mackó mindent tud, csak beszélni nem, de szeméből régi, boldog karácsonyok néznek rám. Este van már. 1944 karácsonya, a béke ünnepe. Újra szólnak az ágyúk, és a visszhang, mint mennydörgés hörög a budai dombok felett.
1944. december 26.
István napja, nevem napja. Nagyon rosszul aludtunk. Persze csak úgy felöltözve, a gyerekek levetkőztek. – Hát nem mindegy? – mondták. Reggel felmentem Töreyékhez egy kenyérért. Ők sütöttek. Amíg ott vagyok, légiriadó. Hát nem mindegy? – gondoltam, pedig nem egészen volt mindegy, mert házunk felett zajlott le az egész parádé. Jól zajlott. Feleségem még akkor is reszketett, amikor hazaértem.
A harc már a Farkasréti temetőnél folyik. A telefon még mindig jó. Beszélni ugyan nem mindenhova lehet, de egy-két szám felel, s ez még a kultúrát jelenti. Vajon igazán kultúra volt az, ami ilyen könnyen összedűlt? Mert hogy összedűlt, az nem kétséges. Házunkkal szemben zárda van. Fél század sorakozik az udvaron. Kemény vezényszavak – a századost ismerem –, a tömeg áll a félhomályban, és egy kis, öreg apáca kosárba gyűjtött, száraz avart visz a kerítés mellé. A katonák elmennek, s az apáca a hullott avart hordja, hordja. Csak a tél csendje jár az utakon s az éjszakába vesző szürkület.
Egy ház ég messze alattunk a kőbánya mellett. Ég a ház. Nem látom, hogy oltják-e, nem szól a sziréna, és fürge tűzoltók nem mászkálnak a létrákon. Ég egy ház, Istenem – hát ég! És ha a mienk lenne? Hát csak a magunkénál kezdődik a fájdalom? És az emberszeretet? És a más otthonáért való aggódás, a bibliai közösségi érzés? Nem értem! – Mi ez? – Csőd, uram, csőd!… Most csend van. Besötétedett. A tüzérek most számítják ki a lőelemeket. Ide lövünk, oda lövünk. Jobbra-balra pár száz méter nem számít. Az a tüzér civilben szintén – civil. Könyvelő vagy nyomdász vagy pék. De most tüzér, katona, harcos. Talán saját otthonát lövi.
1944. december 27.
Nem tudtam az éjjel se aludni. Valami csikorgó tank felébresztett, aztán már csak a tanácstalan sötétséget nézegettem. Aztán gyertyát gyújtottam.
Békésen lobog a gyertya, és gyerekkorom éjszakáit idézi. Szeretek gyertya mellett írni – de most, most nem szeretem a gyertyát, mert embertelenséget, félelmet és kilátástalan másnapokat jelent. Mégis reménykedem, hogy nem lobban el teljesen, és imbolygó, puha fénye távoli naptárakra és boldogabb emberekre világít.
A gránátok közben repkednek. Lehet, hogy nem is gránátok, hanem aknák, de ez nem fontos. Az anyaföld testében itt-ott kárt tesznek. Lyukat vágnak, tölcsért robbantanak, vagy barázdát hasítanak. Nem sajnálom a földet, majd begyógyul, elég erős, de a fákról levert zúzmarát sajnálom. Olyan finom, olyan könnyű, olyan fehér, mint a mennyasszonyi koszorú. Érintetlen és csillogó.
Egyébként leköltöztünk az alagsorba, mert a hang és fényviszonyok kezdtek már az idegeinkre menni. Most egy idegen íróasztalnál írok. És hideg van. Fújom a körmöm. Hideg az egész világ… de ez nem igaz! Érzem, hogy gyertyám kis lángja szemrehányóan néz rám, és melegít.
Kicsi ez a meleg, de most ebből élek. Lágy lobogása a szeretet el nem múló melegét sugározza, a viaszba öntött kegyeletet, a mindenszenteki esték meg nem született könnyeit, az emlékezés hétköznapi gyaloglását az ünnepek felé, a misegyertyákat, az ünnepi gyertyákat, a bábosok gyertyáinak eljövendő hitét, a nyári búcsúk aranyporát, a sátrak szakadt vásznát, a hetykeség fiatal lángolását, a szűzi titkok vágyait – és annyi jóságot sugároz, hogy azt sem leírni, sem érezni egyszerre nem lehet. Ég a gyertya asztalomon, és emlékeztet. Sírásokra, melyek hidegen hulltak a szívemre, ma mégis melegem van tőlük, éjszakákra, amikor a láz forró keze markolászta a szívemet, és éjszakákra, amikor gyertyafény hívogatott valahova, ahol szerettek. Meleg, meleg, sok melegség van ebben a kis gyertyában, az élet és jövő melege.
1944. december 28.
Mennek a napok. Jaj, de lassan! A fákon vastagodik a zúzmara, élesebb a hideg és lassan eltávolodik a város. Hajnal felé megint felébresztett az ágyúszó. Nehéz megszokni az ilyesmit, hála Isten, elég ritkaság, hogy éles gránátok röpködjenek a város felett…
A gránátok valahol lehulltak és belemartak a házakba, az otthonokba, a téglákba, melyeket a béke rakott habarcsba, emelt fallá családok köré. A falak lehulltak, az emberek föld alá bújtak, az ajtók kiszakadtak helyükből s a régi nyarak vidám munkáját az enyészet kezébe adta ez a kegyetlen tél.
Bámultam ki az ablakon, aztán meguntam és hanyatt feküdtem Bederics-gyártotta rekamiémon. S ezt nagyon okosan tettem, mert egy golyó úgy bevágott az ablakon, hogy »öröm volt nézni«. Kicsi lyuk az ablakon, kicsi a függönyön s éppen ekkora lett volna rajtam is, ha ott maradok. Azt hiszem, orvosért már nem is kellett volna menni… de meg nincs is orvos a környéken.
Az íróasztalom por és törmelék. Nézem. Ezen az asztalomon írtam a »Csí«-t, a »Badány«-t és a többieket. A Békéről írtam akkor. Távoli időkről és elfeledett gondolatokról. A szépségről és jóságról írtam, az örök emberi humánumról. Milyen sokan megértették és milyen sokan – nem.
Szólnak az ágyúk, reszketnek az ablakok, golyó vágja az üvegtörmeléket békés, polgári íróasztalomra, de mindez semmi. Felettünk a halál ólálkodik, a csontkezű pecér kötegbe szedi áldozatait, de mindez semmi.
1944. december 29.
Nehezen kezdem ma az írást, mert nyugtalan éjszakánk volt. Éjféltájon – ha a lelkek órája ver – újra lehurcolkodtunk az alagsorba, és négy óráig néztük egymást. Akkor felmentünk a lakásba, és nyolcig többé-kevésbé aludtunk. Persze csak úgy fél szemmel, mint a nyúl, az álom és ébrenlét mezsgyéjén, a remény és az aggodalom hintáján. Nyolc óra tájban mégis felkeltünk, és törődötten, álmosan megkezdtük a napot. Feleségem takarít, és hiába mondom, hogy ez most nem fontos. Ő takarít. Ma reggelre egyébként újabb meglepetés ért bennünket. Nincs víz. A vízvezeték csak gargalizál, hörög, szuszog, de nem ad semmit. Két kád vizünk van még, pár üveg bor, sör, aztán… Erre az aztánra kétségbeesve gondolok.
Az ágyúzás kétségbeejtő. A kisebbfajta pattogás, durrogás, csattanás már fel se tűnik, de a robbanások bolondító hangorkánná folynak össze, és remeg az egész környék. A kapunk egyik oszlopát már ellőtték, és az emelet sarkát is elvitte egy akna. A lövedék szárnyalása sose tudni, hol ér véget, és ha az ablakra nézek, arra gondolok, hogy a légnyomás mikor vág ezer szilánkot a szemembe.
Estefelé – szünetelt egy kicsit a lövöldözés – kiszaladtam az udvarra körülnézni, de ahogy kiértem, meglassúdtam. Hullott a hó, és régi karácsonyok gyantás illata szállt a kesernyés, füstös levegőben. Milyen nagy bűn volt akkor egy emberölés, milyen szenzáció, milyen rettenet! És ma? Ma semmi. Nem is tudja, aki öl, nem tudják a rokonok, az ismerősök. Nincs gyászrovat, nincs koszorú. Nem tudják a barátok, és nem tudják az ellenségek se. De az elhunyt azért tudja. Esik a hó (egy akna idevágott, majd a toll esett ki a kezemből), és puhán, párásan, égi békével simogatja a bűnös földet. Égi békével? Hát van még Ég? Ha meghalok is, ha ebek harmincadjára vetnek is ezek a veszett idők, van! Van!
Késő este van. Ül a család és hallgat. Mire gondolnak?... Az előbb kinéztem: üszkös, véres, hamvas körben úszik a város. A távolságok még nőttek, az emberek idegenek lettek, s a csillagok láthatatlanok. Vetkőzöm – ó, nem a valóságban – csak a jelen verejtékes ingét vetem le és elmegyek a múltba párnáért, meleg szobáért.
Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert.
De az aztán Ember legyen!”
(Folytatjuk)
F. G.