A játék kardtól az olimpiai dobogó tetejéig

• Milyen gyerek volt?
• Rossz! Két öcsém van, a nagyobbal sokat veszekedtünk, voltak balhék rendesen, a szüleimet jó néhányszor sikerült kiakasztani. Ráadásul a tanulás sem különösebben érdekelt, akkor kezdtem teperni, amikor már égett a ház. Lámpával melegítettem a homlokomat, hogy lázat színleljek, mert ki akartam hagyni az iskolát – persze nem jött be, de azért próbálkoztam. A magatartásommal is voltak bajok, általában hármast kaptam az év végén, egyszer becsúszott egy kettes, mert az ellenőrzőmben átírtam a matekjegyemet egyesről négyesre. Nyilván lebuktam, és annyit mondhatok, anyukámék nem veregették meg a vállamat…
• Ezek szerint nincsenek jó élményei.
• Dehogyis, remekül éreztem magam, talán túl jól is! A játék, a szórakozás, az edzés, a vívás mindig fontosabb volt, mint bármi más. Csak az érdekelt, amit szerettem, az viszont nagyon. Csináltam hülyeségeket, ennek ellenére nem változtatnám meg magam. Akaratos voltam, ragaszkodtam a döntéseimhez, sohasem hallgattam senkire, a saját káromból viszont rengeteget tanultam.
• Mire gondol?
• Leginkább evidens dolgokra, amik annak idején nekem mégsem tűntek annak. Például hogy nem érdemes a betonon egymás hátán átugrálni, mert az ember könnyen a földbe haraphat közben, ahogyan én is tettem. Ennek a nyomát viselem a fogamon, szóval egy életre megtanultam, hogy körültekintőnek kell lenni, vigyázni magamra. Évek óta ezért nem síelek, pedig nagyon szerettem. De fontosabb, hogy ne sérüljek meg.
• Hogyan teltek az iskolás évek?
• A Németvölgyből költöztünk a Budakeszi útra, édesanyám a Zalai úti óvodában dolgozott, és a Budenz volt a legközelebb, így ott kezdtem az általános iskolát. Nem éreztem jól magam, ezért átmentem a Virányosba. Remekül kijöttem a többiekkel, viszont sokan hatosztályos gimnáziumra váltottak, ezért szétment az osztály. A Csík Ferenc iskolába kerültem, ami bár sportiskola, nekem nem jött be. Annál inkább a Diana utcai TF Gyakorló Sportiskolai Általános Iskola és Gimnázium, ott rengeteget segítettek, fantasztikus volt oda járni!
• Általában nem a vásott kölykök mennek vívónak, vagy tévedek?
• Tényleg nem, viszont a kivétel erősíti a szabályt. Egyébként focista akartam lenni, a Vasasban játszottam, a csapatjáték azonban nem nekem való. Egyéni sportágat kerestünk; mivel a tenisz sem jött be, anyukám javasolta a vívást. Azt mondta, kis koromban annyira lelkesen forgattam a játék kardot, és ez talán nem véletlen. Tőrvívással kezdtem. Ez egy meglehetősen szubjektív sportág, sokszor a bírókon múlik a tus. Nemegyszer hittem azt, hogy enyém a pont, aztán mégsem, és ezt nehezen viseltem. Ilyenkor megfordult a fejemben, hogy biztos csalnak ellenem – ami nyilván nem így volt. Úgyhogy egy idő után elegem lett az egészből, lógtam az edzésekről, aztán egyszer csak megszereztem az első érmemet. Közben megszűnt a tőrvívás a Vasasban, ezért átmentem párbajtőrözni. Nagy Dáviddal, akivel csapatban olimpiai bajnokok lettünk, vívtam egy asszót, ő akkoriban verhetetlen volt, és azt mondta, hogy hú, te valamit nagyon tudsz. Mindjárt az első versenyen érmes lettem.
• Attól kezdve jöttek a sikerek?
• A kadet korosztályban a második évben megnyertük az Európa-bajnokságot, Andrásfi Tibivel és Nagy Dáviddal már akkor egy csapatban szerepeltünk. Juniorban kétszer lettünk elsők világbajnokságon, és még voltak szép sikereink, Eb-arany, vb-bronz. Kopogtattunk a felnőttválogatottság kapuján, de eleinte nem engedtek be. 2019-ben aztán elindulhattam juniorként a felnőtt-vb-n. És megint a saját káromon tanultam: jó eredményre számítottam, erre kaptam egy nagy pofont. Még abban az évben bronzérmet szereztünk a csapattal az Eb-n, ez azért kárpótolt.
• Akkor már tudta, hogy a vívásra teszi fel a jövőjét?
• Ahogy már mondtam, önfejű gyerek voltam. Hatodikosként eldöntöttem, hogy a vívásból fogok megélni. Pedig az edzőm és a szüleim is győzködtek, hogy ilyen nincs, de nem tudtak mit csinálni velem. Szóval mindent egy lapra tettem fel, és nem bántam meg. Voltak nehéz időszakok, a vívásban rengeteg a hullámvölgy, sokszor egyetlen tuson múlik az életed. És van, amikor állandóan a tőr rossz oldalán állsz. Ugyanakkor a bukások is kellenek ahhoz, hogy aztán nagyot alkosson az ember.
• Az olimpiai bajnoki címmel ez már biztosan sikerült, de azért van még hiányérzete?
• Ha az egyéni eredményeimet nézem, igen. Hiába vagyok világbajnok, azért mégiscsak az olimpiai címért küzd mindenki. Az olimpián az első asszót rögtön elvesztettem, teljes blokk volt a részemről. Ez is egy tanulság, hogy ilyen többet ne legyen. Biztos vagyok abban, hogy legközelebb nem az első asszóban fogok „kicsekkolni”. Így lesz, mert megtanultam a leckét, ahogyan az egész eddigi életemben.
• Hamarosan itt a karácsony. Milyen emlékeket őriz a családi ünnepekről?
• Talán az elmondottak után nem árulok el nagy titkot, hogy Mikuláskor mindig ott volt a cipőnkben a virgács... Annyira azért ez nem érdekelt minket, mert egyébként mindent megkaptunk a szüleinktől. Karácsonykor két családi szokásunk volt, az egyik, hogy „testületileg” elmentünk biliárdozni. A másik, és ez ma is így van, hogy mi, gyerekek, este elbújtunk a másik szobában, és izgatottan vártuk a csengőszót, amikor átmehettünk megnézni az ajándékokat. Régen ilyenkor a kisebb öcsémet előszeretettel húztam azzal, hogy úgysem kap semmit. A zrika már elmúlt, viszont az elbújás megmaradt, mint ahogy a csengő is megvan. Mi pedig ugyanolyan örömmel várjuk, hogy megszólaljon.

sm.