„Mindenkinek meg kell főznöm a karácsonyi kedvencét”

•  „Az igazi újságíró a nap és éj minden órájában tud tejeskávét inni” – idézi Molnár Ferencet az Itt kávéztak ők kötetben. Ön is így van vele?
• Amikor ezt Molnár Ferenc írta, a legtöbb író napilapokba is írt, ráadásul ez egy félig-meddig éjszakai életforma volt. Én nem járok ilyen gyakran kávéházba, de tej nélküli kávét tudok akár éjszaka is inni. Az egyetlen igazi káros szenvedélyem a kávé, de ez a könyv kevésbé a kávéról, mint a kávéházról szól, ami az egész magyar művészeti élet – ideértve az irodalmi életet is – szempontjából nagyon fontos helyszín, agora volt. A 18–19. század fordulójától egészen a 20. század végéig valamilyen formában működött, de ezen belül is inkább az a száz év a meghatározó, ami Petőfiéktől Radnóti Miklósék generációjáig tartott. A kávéházak ma is fontos szerepet játszanak a kulturális életben, de a funkciójuk nem ugyanaz. Annak idején sok szempontból jó helyszín volt a kávéház, egyrészt egymással tudtak találkozni a művészek, a legfontosabb folyóiratokat ott szerkesztették, információforrás is volt – a korabeli Facebook. Nem véletlen, hogy a Pilvaxból indult el az 1848-as forradalom. Jó logisztikájú hely volt, nem messze a gőzhajóállomás, a postakocsi-állomás, a városháza, a megyeháza – aki oda bement, pontosan tudta, mi volt nyolc órája Bécsben, hat órája Pozsonyban, vagy mit fog tárgyalni a városi képviselő-testület. Ez később is így volt. Feljegyezték, hogy a Fiume kávéház főpincére tudta meg először 1914-ben, hogy Szarajevóban lelőtték a trónörököst... De a kávéházak legnagyobb titka az volt, hogy nagyon különböző emberek tudtak találkozni egymással, a gondolatok szabad áramlásának helye volt. Nem véletlen, hogy minden egymást váltó rezsim gyanakodva nézte a kávéházakat, a bécsi kamarillától a különböző korszakok rendőrhatóságain át egészen a kommunistákig, akik meg is szüntették ezeket. Később, ahogy enyhült a rendszer, egyet-kettőt újranyitottak, és akkor oda rögtön vissza is költözött a kávéházi élet. Ilyen volt a New Yorkból lett Hungária, vagy a Luxor, a mai Szent István körúton, a Kieselbach Galéria helyén.
• Molnár Ferenchez visszatérve: nemrég tudtam meg, hogy a vígszínházbeli Üvegcipőben 1978-ban gyerekként játszott. Hogy került oda?
• Édesanyám ismert valakit a színházból, kerestek gyereket, és mondták, olyan cuki gyereked van! – így kerültem oda. Emlékeim szerint nagyon szerettem. Olyan nevekkel ment a darab, mint Bilicsi Tivadar – egy mellékszerepet játszott – meg Benkő Gyula, aki egyszer rám ragasztott egy álbajuszt, és az nekem nagyon tetszett öt-hat éves kisfiúként. Szerettek a színházban, mint minden kisgyereket, de nem tartott egy évig, mert nyáron túl nagyot nőttem. Az egészből keveset érzékeltem, de ez volt Pap Vera berobbanása, akkor mutatták be az Angi Vera című filmet is, amiben debütált – és egyszer csak ott volt az ország előtt egy igazi nagy színésznő! Ennek részese lenni, így utólag, nagyon szép emlék és felemelő dolog. Egyébként nemrég léptem másodjára a Vígszínház színpadára, a Kaláka együttes ötvenöt éves születésnapjára rendezett műsorban. Ugyanis néhány éve készítettünk egy előadást a Városmajori Szabadtéri Színpadra, velük és négy színésszel – Nagy-Kálózy Eszterrel, Rudolf Péterrel, Gryllus Dorkával és Simon Kornéllal –, az Így szerettek ők című könyvem alapján, én voltam a mesélő, és most, a jubileumi est második felében ennek egy részét újra előadtuk. Meg is fogadtam: ha törik, ha szakad, minden ötven évben egyszer fellépek a Vígszínházban!
• Azt írja a Wikipédia, hogy ötéves kora óta olvas és könyvek közelében él.
• Ez így van. Anyukám nem akarta, hogy idő előtt megtanuljak olvasni, merthogy akkor rosszalkodni fogok az iskolában. Ebben igaza lett, mert én valahogy mégis megtanultam, azóta az olvasás életformám. Életem nagyobb szakaszában végül is abból éltem, hogy tudok olvasni. Ma is ez történik, könyvkiadó vagyok, könyveket írok, könyvekkel foglalkozom. Kicsit olyan, mint szakácsnak a főzés, nem feltétlenül azt olvasom, amire éppen vágyom, ami egyáltalán nem baj, de én is ugyanúgy vagyok, mint a legtöbb ember, nyáron vagy a két téli ünnep között veszek a kezembe kedvtelésből könyvet. Egyébként tapasztaljuk, hogy a magyar felnőtt-társadalom nagy része azért nem olvas, mert nagyon sokat olvas. Hány tízezer betűt fogyaszt el egyetlen nap alatt csak e-mailek olvasásával, internetes oldalak böngészésével, sms-ek, Messenger-üzenetek nézegetésével? Ezért érzik úgy a legtöbben már este, hogy nem tudnak könyvet venni a kezükbe, de nekik is azt tanácsolom, hogy akkor is próbálják meg, mert teljesen más egy könyvet fókuszáltan, elmélyülten olvasni.
• Legújabb munkáját tanárai emlékének ajánlja. Szentesre járt, a drámatagozatos gimnáziumba…
• A televízióban láttam, hogy van ez a gimnázium, nagyon megtetszett, fel is vettek, és nagyon jó négy évet töltöttem az irodalmi-drámai osztályban. Általában az ott végzett színészeket, előadóművészeket tartják számon, teljes joggal, de közülünk sokan lettek a legkülönbözőbb foglalkozású beszédből élők, nyilván a képzésnek is köszönhetően. Nagyon érdekes a mai napig, hogy ha olyan valakivel találkozom, aki ott végzett, akár utánam vagy előttem, megtaláljuk a közös hangot, mert az egész helynek volt valami speciális kultúrája, levegője, amihez tudunk kapcsolódni. Simon Kornéllal, például, mi a gimnáziumból nem ismertük egymást, de úgy tudunk beszélgetni, mintha legalábbis egy padban ültünk volna. A gimnázium után már nem volt kérdés, hogy ilyesmit tanulok tovább. Szerencsés pillanatban kerültem Pécsre, nagyjából a rendszerváltás idején, amikor olyan istenigazából egyetem lett a pécsi egyetemből, nagyon jó tanárok kerültek oda, és szabadon alakították ki azt a képzést, amiből a magyar és a művészettudomány szak lett. Ilyen értelemben is nekem mindig nagy szerencsém volt az iskoláimmal, és azzal is, hogy a tágan vett rendszerváltás évtizedét – 1986-tól ’95-ig – vidéken töltöttem. Egy pesti gyereknek nem feltétlenül van tapasztalata a vidéki Magyarországról, ebből a szempontból sem bánom, hogy így alakult. Egy darabig maradtam tanársegédként az egyetemen, amikor egyszer csak egy volt kollégám felhívott, nincs-e kedvem a budapesti Városháza sajtóirodáján dolgozni. Így kerültem majdnem húsz évre a kommunikációs szakmába.
• Jó előképzettsége volt hozzá.
• Bizonyos értelemben igen. De ez sem öt évvel korábban, sem öt évvel később nem lett volna így, hogy valakit a semmiből odahívnak. Már talán elindultak a kommunikációs egyetemi képzések, de még nem voltak erre szakemberek, közben már igény lett rá, úgyhogy én ezt csináltam, és aztán 2015-től tértem vissza az irodalomhoz.
• Emlékszem, az Így szerettek ők történeteit először a Facebookon posztolta.
• 2012-ben kezdtem publikálni a Facebookon, és olyan sokan voltak rá kíváncsiak, hogy megkerestek kiadók, legyen ebből könyv; amire azt mondtam, miért vennék meg pénzért, amit elolvasnak ingyen. Aztán kiderült, ez egyáltalán nem így működik, mert a könyv egy tárgy, szeretjük birtokolni, ajándékba adni, úgyhogy lett belőle könyv, majd egy másik, és utána úgy maradtam. Előbb váltam könyvek írójává, minthogy a könyvkiadásban kezdtem volna dolgozni.
• A kreatívigazgatót úgy jellemezte egy interjúban, hogy a könyvek és az olvasók közti kapcsolat javításán mesterkedik.
• Valami ilyesmi. A könyvkiadás a lényegét tekintve elég tradicionális szakma. Gutenberg óta ugyanúgy működik: valaki leírja a gondolatait, egy másik ember megpróbálja megbecsülni, érdemes-e pénzt tenni bele, hogy könyv legyen belőle, mert meg is veszik. Véletlenül a produktum is nagyon hasonlít ahhoz, ahogy ötszázötven éve kinézett, szóval Gutenberg valami igazán tartós technológiát talált ki. Ha a hanglejátszóra, a képek nézegetésére való eszközre gondolunk, a szemünk előtt ötévente teljesen átalakul, a könyv meg ugyanolyan. Igazán tartós, de közben a közvetítő közeg, ami abban segít, hogy megtudjam, melyik könyv szól nekem, nagyon gyorsan megváltozott. A hagyományos, kultúrával foglalkozó média meglehetősen lesoványodott, de lett helyette közösségi média meg egy csomó minden. Valójában én olyan eszközöket keresek, vagy próbálok megvalósítani, amiknek a segítségével az olvasók megtudják, van könyv, ami nekik szól. Ilyen például a Magvető Café, találkozóhely írók és olvasók között, ahol rendezvények, irodalmi estek, felolvasások zajlanak. Vagy ilyen a Buksó könyves podcast, amit a 24.hu-val közösen csinálunk. A műsorban a legkülönbözőbb szerzőkkel beszélgetek, történelmi könyvtől a szakácskönyvig mindenfélét ajánlunk. Ez nekem is nagyon jó, mert így olvashatok olyan könyveket, amikre másként nem lenne időm. És abban is szerencsém van, hogy ugyanannál a könyvkiadói csoportnál vagyok dolgozó, mint ahol szerző, ezért a munkaadóimnak érdeke, hogy tudjak könyveket is írni.
• A nemrég nyílt Széll Kálmán téri Líra boltban is lesznek rendezvények?
• Az egy picike bolt, de például dedikálások prímán elférnek benne. Nemrég én is jártam ott, és nagyon jó volt látni, hogy jönnek be a régi vevők, akiket névről ismernek a boltosok, és tudják, milyen könyveket keresnek. Az emberek a pénztárcájukkal szavaznak a könyvekről – szeretem, hogy a könyvkiadásban a sikert megfogható dolgokban mérik.
• Az ön könyvei sikeresek, mert olyan témát pendítenek meg, olyan megközelítésben, ami érdekli az embereket. Ez a titok?
• Igen, valószínűleg az történt, hogy nemcsak az irodalomtudománnyal foglalkozókat érdekli, milyen volt hús-vér személyként egy író, egy művész, hanem egy szélesebb közönséget is. Az iskolai életrajzok szűkszavúak, szoborszerűek, mindig nálunk kiválóbb emberekről szólnak, akik egész életükben folyamatosan a haza üdvén gondolkodtak, és a magánéletben is rendkívül példaszerűen viselkedtek – miközben ugyanolyan gyarló emberek, mint bárki más. Bizonyos értelemben az én könyveim sikere kellett hozzá, hogy a könyvkiadók lássák, ez érdekli az embereket. Az elmúlt évtizedben sorra jelennek meg írók, költők naplói, levelezések, kiadatlan írások, mert kiderült, sokan kíváncsiak rá.
• Milyen könyveket olvas majd a téli szünetben, ha lesz rá ideje?
• Lesz időm, remélem, sőt az idén egy kicsit meghosszabbítjuk a téli szünetet, a párommal elmegyünk Erdélybe egy hétre. Viszek magammal könyveket, amikhez nem köt munkám, és már várják, hogy szépen lelassultan elolvassam őket. Ilyen Darvasi László háromkötetes regénye, a Neandervölgyiek, Grecsó Krisztián aparegénye. Krimiket is olvasok, és nagyon szeretem a gasztronómiai tárgyú könyveket.
• A karácsony a nagy főzések, evések ideje. Önöknél is?
• Úgy alakult az elmúlt években, hogy én főzök, összegyűlik a család. Nálunk az a fura helyzet van, hogy nem a gyerekek repültek ki a fészekből, hanem én. A két lányom maradt a nagy családi lakásban, és én költöztem el a barátnőmhöz, de most már mindkét lányomnak szintén van barátja. A szentestét szélesebb körben, közösen tartjuk. Mindenkinek meg kell főznöm a karácsonyi kedvencét. Nem maradhat ki előételként, például, a fehérborban párolt rokfortos körte, ez az egyik lányom kedvence, az öcsémé a vörösborban főtt kolbász. Kétféle töltött káposztát kell csinálnom, rendeset meg vegetáriánust, ez utóbbit gombával készítem. Utólag kiderült, hogy Erdélyben főzték böjtös ételnek korábban is, valójában csak ösztönösen rátaláltam egy régebbi verzióra. A főzésbe, sütésbe ma már besegítenek a lányaim. Az elmúlt öt-tíz évben kitaláltuk Lizával, a kisebbik lányommal, hogy ehető ajándékokat készítünk: szószokat, likőrféleségeket, amiket szép üvegekben lehet átadni, meg aszalt gyümölcsöt, házi karamellát.
• Van kedvenc története az Így ettek ők könyvből?
• Kicsit mindegyik a kedvencem, de Karinthy Frigyes az, akinek a gasztronómiai ízlése is közel áll az enyémhez, mert ő is piacon evő ember volt. A Tanár úr kérem egyik fejezetében egy érettségin megbukott fiatalember nem mer hazamenni, és az utcán összevásárol a törökméztől kezdve a heringen át mindent, és megeszi. Karinthy is ilyen volt, én is ilyen vagyok. Bárhová utazom, a piacot sose hagyom ki. Különösen izgalmas Karinthy kedvenc étele, a kolbászos lecsó juhtúrós galuskával, ezt még szeretném kipróbálni. Lecsót minden évben nagy mennyiségben teszek el, csak a juhtúrós galuskát kell hozzá megcsinálnom. Sokat járok író-olvasó találkozókra, és mindenütt megpróbálom felfedezni a gasztronómiai specialitásokat. Jó sok ilyen pontom van az országban, hogy hova megyek kolbászért, paprikáért, paradicsomért, és ez jó, mert valójában az alapanyagon múlik minden. És hát Erdélyben is van juhtúróbeszerző meg pálinkabeszerző helyem is – természetesen.
• Mi lesz a legközelebbi könyvtéma?
• Még nem tudom. Azt például a két ünnep között szoktam kitalálni. Több is van a fejemben, de nem árulom el, mert lehet, hogy nem az lesz.

Szepesi Dóra