Műhely és otthon, közösség és család

• „Biztos nem hiszitek el, de nekem (itt a műhelyben, Veletek) minden este karácsony van, s igazából ilyenkor pihenek (pihenem ki ezt az embertelen sok karácsonyt).” Ezt írta évekkel ezelőtt, egy szenteste a közösségi oldalára. Azóta sem változott a helyzet?
• Igen, ezt szoktam mondani, hogy nekem mindennap karácsony van, de karácsonykor és húsvétkor, amikor be tudok zárni két-három napra, valóban tudok egy kicsit pihenni. Az idén egyébként már december 23-án is zárva akartam lenni, aztán bejelentkezett erre a napra Gerlóczy Zsigmond zongorista-zeneszerző, aki épp most adott koncertet New Yorkban, és nem tudtam neki nemet mondani.
• Gyerekkorában milyenek voltak a karácsonyok?
• Klasszikus karácsonyaim voltak Túrkevén, ahol felnőttem. Akkor még semmi nem mutatott arra, hogy betör az életembe egy másfajta létmód.
• A Nyitott Műhelyben felhalmozott bőrtekercsek félreérthetetlenül utalnak a bőrművesség iránti vonzódására. A szüleinek köszönheti az inspirációt?
• Ez, azt hiszem, eredendő volt, de azért drága édesapámnak is van hozzá köze. Kárpitosmesterként főként fával, rugókkal, textillel és műbőrrel dolgozott, de néha felbukkant nála igazi bőr is. Pontosan emlékszem, ahogy hatéves koromban ráéreztem, micsoda fantasztikus anyag ez.
• Az édesanyja munkájának nem volt hatása?
• Gyerekkoromban nem fogott meg a szakmája. Édesanyám varrónőként kezdett dolgozni, aztán tanította a mesterségét. Túrkevén volt egy tanműhely, ahová sokszor bementem iskola után. Ott a csajok teljesen elkényeztettek, mert a műhelyben csak lányok tanultak, és hát imádtak, meg én is imádtam őket. Szép időszak volt. Az édesanyámtól ellesett tudásnak huszonéves koromban vettem hasznát, amikor elkezdtem magamnak varrni mindenfélét, inget, nadrágot, cipőt. Volt jó tíz év, amikor csak saját készítésű cuccokban jártam.
• Hogyan került el Túrkevéről?
• Tizennégy éves koromban a szolnoki vegyipari szakközépiskolába felvételiztem, mert szerelmes voltam a kémiatanárnőbe. Viszont egy év alatt rájöttem, hogy engem nem igazán érdekelnek a reál tantárgyak, a humán tárgyak azonban annál inkább. Teljesen elvetemültem, önszántamból kezdtem verseket tanulni. Sosem felejtem el, hogy amikor arra kérte az osztályt a magyartanárnő, mindenki mondjon el egy költeményt, amit nem az órán tanult, a többieknek csak egyszerű gyerekversek jutottak az eszükbe, én viszont felálltam és előadtam az Eszméletet József Attilától. Megdöbbent a tanárnő, és hát az osztály is, de csodálatos élmény volt, mert láttam a szemekben, ahogy figyelnek, és próbálják ezt az egészet megérteni, feldolgozni.
• Érettebb volt a kortársaihoz képest?
• Nem hiszem, hogy érettebb voltam, csak engem annyira benyelt az irodalom, mint mást, mondjuk, a vallás. Igazi irodalomhívő lettem a középiskolában.
• Hogyhogy nem irodalmár lett, vagy magyartanár?
• Azért nem, mert egyre erősebben érvényesült az életemben a bőrművesség. Annyira beledolgoztam magam ebbe a mesterségbe, hogy egy idő után tulajdonképpen el is feledkeztem a magyar szakról, ahová jártam Egerben. Amikor a tanárom megkérdezte, kit választok szakdolgozatom témájaként, nagy örömére nem harmad-negyedrangú figurákat, hanem Parti Nagy Lajost neveztem meg. Sajnos azonban egyetlen mondatot sem tudtam leírni a diplomamunkámhoz, annyira betöltötte az életemet az épp akkor induló Nyitott Műhely. A sors iróniája, hogy 2003-ban volt még egy utolsó nagy bőrműves kiállításom az egykori Matáv-székházban, amit az én drága barátom, Parti Nagy Lajos nyitott meg. Szóval én akartam róla írni, de aztán mégiscsak ő írt rólam.
• Hogyan talált rá a Nyitott Műhely otthonára?
• A Maros utcában a pici, huszonnégy négyzetméteres lakásomban fogadtam éveken keresztül a bőrműves tanítványokat. Minden héten jött hat-hét ember – ennyien fértünk be –, a tizenévesektől a felnőttekig, olyanok voltunk, mint egy család. Együtt vacsoráztunk, Bodor Ádámot olvastam fel nekik, színházba jártunk, és hát dolgoztunk. Mivel hamar kinőttük a kis lakásműhelyt, az egyik tanítványom ötlete alapján egy svájci alapítványtól kamatmentes kölcsönt igényeltünk, hogy kialakíthassunk egy nagyobb teret. Elkezdtem keresni az új helyünket a környéken. Sokszor elmentem a Ráth György utcai épület mellett, és nézegettem, milyen jó lenne nekünk itt ez az utcára nyíló, alagsori tér. Aztán amikor a hajdani Expressz újságban megláttam ennek a hirdetését, már tudtam: ez lesz a mi otthonunk.
• A műhely hozta a közösséget, vagy a barátai, ismerősei közösségét sikerült intézménnyé formálnia?
• Ez hozta a közösséget, persze ismertem már korábbról többeket is az idejárók közül. Zoltán Gábor író jut most az eszembe, aki két jelentős könyvét, az Orgiát és a Szomszédot is itt mutatta be. Gábort, még rádiós szerkesztőként, úgy ismertem meg, hogy eljött hozzám, és rendelt tőlem egy táskát. Nagy öröm volt vele találkozni, mert mindig hallgattam a műsorait a Bartók Rádióban. Egyszer azt kértem tőle, játssza le valamikor a kedvemért Latinovitsnak az utolsó, Fészek klubban tartott előadóestjét. Nem sokkal ezután felhívott, és mondta, már megy is adásba. Szóval akkor nekem szólt a rádió. Sokakat ismerek korábbról, akik aztán idetaláltak a műhelybe, de alapvetően a műhely vonzott be nagyon sok embert. Ennek köszönhetően lényegében mindenkit megismertem, akit korábban könyvei, zenéi és más alkotásai alapján tiszteltem, tisztelek, és ez elmondhatatlan nagy boldogság számomra.
• Az ön ízlése tükröződik a programkínálatban, vagy az egyik program hozza maga után a másikat?
• Összetett dolog ez. Már jó ideje ott tartok, hogy rengeteg program akar itt megvalósulni. Vannak megkeresések, amikre egyszerűen nem is tudok reagálni, mert nincs rá elég időm, energiám. Eddig általában úgy kétszáz levél volt feltorlódva, most nagyjából ezerötszáznál tartok. Amióta megkaptam a díjat, ömlenek a kérések. Nagyon sok a kiállítás – a műhelyben huszonöt év alatt körülbelül ötszáz tárlat nyílt –, hetente legalább két koncertet tartunk, és igen erős az irodalmi szcéna is, minimum három program van minden héten.
• Elég hangsúlyosan van jelen Petri György költő emléke a műhelyben, idézetek, portrék láthatók tőle, róla a falakon. Minek köszönhető ez a kiemelt jelenlét?
• Sok kedvenc költőm van, de három igazi nagy alkotó, Ady Endre, József Attila és Petri állnak a legközelebb a szívemhez. Ezeket a költőket én kívülről megtanultam, mindegyiktől legalább kétórányi verset tudtam kívülről. Mostanra megkopott a tudás, mert karban kell tartani az ilyesmit, és nincs rá időm. Petritől volt egy kazettám, amin ő olvasta fel a verseit – ez egy húsz-huszonöt perces illegális kiadvány, amit ronggyá hallgattam. Egyszer a metrón leszólítottam Petrit, aki nagyon kedves volt, és mondta, hogy a Könyvhétre megjelenik egy verses albuma. Nyitásra odamentem az Írók Boltja melletti zeneműboltba, és a városban valószínűleg elsőként szereztem be a lemezét.
• Esterházy Péter író is fontos ember lehet az életében, ő a támogatója volt a műhelynek.
• Valóban az, drága Péter sokat volt itt. 2010-ben leült ide, és mondta, mostantól nagyon fontos hely lesz a Nyitott Műhely. Haláláig segített, ő volt a legjelentősebb támogatóm. Ugyanakkor kérte, hogy ezt ne tegyem közzé, legyen a kettőnk ügye. Amikor Péter elment, megkérdeztem Gitta asszonyt, mit gondol, a közösség elé tárhatom-e, milyen fontos személy volt a férje a műhely életében, mennyit segített. Ő azt mondta, nyugodtan megtehetem. Miután beszéltem erről másoknak, nagyon sokan álltak Péter helyére, így kvázi a halálában is a segítőm lett. Nagy szeretettel gondolok rá.
• Önre is sokan gondolnak szeretettel, amire a díjazása alkalmából kinyilvánított temérdek gratuláció is utal. Váratlanul érte a fővárosi díj?
• Teljes mértékben. Egyszer csak hívott Nyáry Krisztián, és mondta, hogy az idén a háromból én vagyok az egyik díjazott. Nagyon meglepődtem, mert 2007-ben már megkaptam a Budapestért Díjat. Csodás ünnep volt akkor, itt volt a fél város. Most is eljöttek úgy százötvenen.
• A Nyitott Műhely befogadó légköréhez, otthonosságához minden bizonnyal hozzájárul, hogy a közösségi tér egyben az ön lakása is. Tudják a vendégei, hogy itt él?
• Tudják jó páran, hogy már több mint húsz éve itt élek. Nem csinálok belőle titkot, de hogy ez mennyire köztudott, nem tudom. Talán érezni is, hogy itt lakik valaki. Volt egy üzlettársam, akivel együtt indítottuk el a műhelyt, de egy idő után teljesen mást gondoltunk erről, ezért elváltak az útjaink. Úgy tudtam őt kifizetni, hogy eladtam a lakásomat, emiatt pedig be kellett költöznöm ide.
• Nem volt nehéz hozzászoknia, hogy gyakorlatilag nincs magánszférája?
• Valóban nincs, ugyanakkor csodálatos, hogy a fél város a családom. Annyira szoros kapcsolat alakult ki sokakkal, hogy az már szinte több, mint barátság. Tényleg családi légkörben éljük itt az életünket. Jönnek és itthon érzik magukat az emberek. Hazajönnek. Szóval jó nagy család jött létre, amelynek tagjai a fiaim, lányaim, unokáim lettek, és ez elmondhatatlanul jó érzés.
• A gyerekek nyaranta, a GYIK Műhely alkotótáboraival, csapatostul érkeznek az otthonába. Ez is belefér?
• Természetesen! Nagyon szeretem ezt a tábort, már az ötödik évet toltuk le együtt. Rendkívül kreatívak a gyerekek, csodás, mi mindent lehet kihozni belőlük.
• Foglalkozik még a bőrművességgel?
• Minden reggel úgy kelek fel, hogy nagyon szeretnék, de sosem jut rá időm. Most például szelektálom az irdatlan mennyiségű CD-t és DVD-t, mert úgy néz ki, beköltözik hozzám lemezkereskedőként Bálint Ferenc, az egyik barátom. Örülök, hogy helyet csinálhatok neki, és lesz itt egy remek lemezbolt.
• December 10-e nemcsak az ön születésnapja, hanem a Nyitott Műhelyé is, amely most lett huszonöt éves. Hogyan ünnepelte a hely a negyedszázados jubileumát?
• Ez a nap nemcsak kettős, hanem hármas ünnep: én hatvanegy lettem, a műhely huszonöt, a Képmegnyitás-sorozat pedig tizenhat éves. A sorozat idei kiállítása azért különleges számomra, mert Forgách András barátom Petri György-rajzait mutathattuk be. A képekhez az irodalmi élet egy-egy kiváló alakja írt szöveget, ezeket fel is olvasták élőben a szerzők.

K. D.