„Saját magunk számára kialakítottuk a varázslatot”

Furcsa véletleneket produkál az élet. Elkezdtem olvasni Maros András Két-három dán című regényét, és már jól benne voltam a történetben, amikor érkezett a felkérés, készítsek interjút az íróval. Boldogan mondtam azonnal igent, mert nagyon kíváncsi voltam arra, hogy aki ilyen vicces regényt tud írni – akkor még a vidám résznél tartottam... –, vajon milyen ember lehet. (Spoiler: nagyon jó fej!)

• Nem szomorú, hogy egy tízkötetes írónak, drámaírónak, forgatókönyvírónak dolgoznia kell ahhoz, hogy megéljen? Úgy értem, nem az írás a fő munkája.
• Attól függ, mit kell csinálnia. Sokáig dolgoztam reklámügynökségeknél, abból elég volt, az idén abbahagytam, nem vágyom vissza. Na de akkor mi mást lehetne, mi mást kellene csinálni? Mondjuk, tenni valamit az emberekért, a kultúráért... Erre gondoltam. És amit most csinálok, az pont ez: a Hegyvidéki Kulturális Szalonban dolgozom, programszervező vagyok. Egy hónapja kezdtem. Óriási felismerés, hogy nemcsak reklámokkal lehet foglalkozni, ha az ember épp nem ír. Nem is értem, miért nem jutott eszembe ez korábban. Nagyon kedves kis csapat fogadott, türelmesen segítenek a beilleszkedésben, jól érzem magam köztük, velük. Visszatérve arra, miért kell dolgozni... A regényeimből, színdarabjaimból, forgatókönyveimből, cikkeimből nem tudok megélni, soha nem is kergettem ábrándokat, hogy ez sikerülhet. Na jó, ez nem igaz, mert próbálkoztam, dolgoztam szabadúszó íróként, de csak rövid ideig. Túl nagy teher volt, hogy nem válogathatok, mit írok, mit nem, muszáj volt minden szembejövő lehetőséget elvállalni. Szóval egyáltalán nem vagyok az ellen, hogy az írónak legyen valamilyen civil foglalkozása – mellesleg itt, ebben a kicsi országban, úgy, hogy ezen a kevesek által beszélt nyelven ír az ember, nincs is nagyon más választás.
• És lehet munka mellett írni? Van idő és energia erre a napi nyolc, sőt akár többórás elfoglaltság után? Hiszen maga az írás is kemény munka. Sok író elmondta, hogy beosztott napirendje van, akkor is az asztalhoz ül, ha épp nincs ihlete, mert másképp ez nem megy.
• Ez attól függ, min dolgozom. Regényt írni csak így lehet, ahogy mondta: fegyelmezetten, időbeosztással. A nagyobb terjedelmű könyveimet ezért mindig „elvonulva” írtam, leginkább külföldön, egy-egy ösztöndíjprogram keretében. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha valaki naponta csak egyetlen oldalt ír, márpedig egy oldalt bárki tud írni, arra bárki tud időt szakítani, akkor egy év alatt összejön egy háromszázhatvanöt oldalas regény. A folyamatosság a lényeg, a rendszeresség, „a történetben maradás”. Ami a kisebb terjedelmű szövegeket illeti, vagy akár a drámákat – amelyekkel rövid, intenzív szakaszokban, „sprintekben” is lehet haladni –, azokkal munka után, éjszaka is tudok foglalkozni.
• Honnan jön az ihlet? És amikor jön, azonnal le kell ülni írni?
• A próza és a dráma nem feltétlenül ihletből születik, az inkább a vers, amely műfajjal – mindenki nagy szerencséjére – nem próbálkozom. Jegyzetfüzeteket használok, jegyzetfüzetőrült vagyok, ragaszkodom a kézzel írt feljegyzésekhez, a digitális rögzítési lehetőségekkel csak ritkán élek. Ha a villamoson elcsípek egy jól hangzó félmondatot, vagy eszembe jut egy motívum, ami előregörgetheti az aktuális szöveget, amin dolgozom, előkapom a jegyzetfüzetet, felírom. Hogy aztán fel is használom-e, jó kérdés – leginkább nem... A regények, vagy az egész estés drámák esetében mindig olyan ötletből lesz mű, ami hosszan velem marad, amely ötlet beköltözik a fejembe, és ott marad. A regény- és drámaírás hosszú folyamat, rá kell szánni fél évet, egy évet, akár többet is, fontos tehát, hogy ezt az időt olyan témával töltse az ember, ami valóban nem hagyja nyugodni. Mindez kevésbé igaz az „ötletalapú” írásokra, novellákra, tárcákra, kabaréjelenetekre.
• Nehéz volt íróvá válni? Ezt úgy értem, hogy nyilván az író akkor lesz író, ha mások is elolvassák, amit ír. Tehát hogy nem az első mű megszületése, hanem annak a világra kerülése volt-e nehéz.
• Nekem szerencsésen indult. A 90-es évek közepe-vége felé beiratkoztam a József Attila Kör egyik nyári írótáborába, prózaíró-szemináriumra, Háy János tartotta, ő szintén kerületi, a Hegyvidék díszpolgára. Ígéretesnek találta az írásaimat, és arra biztatott, hogy ha a szövegeimből összegyűlik egy kötetre való, keressem meg. Akkor a Palatinus Kiadónak volt a főszerkesztője. Szaván fogtam, megkerestem, megjelent az első novelláskötetem, ő szerkesztette. Harmincévesen lettem első könyves író. Aztán megjelent a második novellagyűjteményem, és onnantól beindultak a dolgok. Viszonylag későn jött, hogy komolyan írni kezdjek, bár az írás mindig jelen volt az életemben: költözések során találtam történetekkel teleírt kockás füzeteket. Aztán mégis másfelé indultam el, sportkarrier, közgazdász végzettség, bár bevallom, nem gondoltam komolyan, hogy kezdjek valaha valamit a közgazdász diplomámmal... A húszas éveim közepétől vad útkeresésben voltam, millió dologba belefogtam.
• Mindig van miről írni? Nincs olyan, hogy elfárad benne az ember?
• Fáradságot – azt hiszem – írástól még sosem éreztem, de olyat igen, hogy nincs kedvem hozzá. Voltak évek, hogy alig írtam. És mivel nem „megélhetési író” vagyok, megengedhettem magamnak az aligírást. Ez nyilván nem lenne lehetséges, ha ebből élnék.
• Egy hónapja programszervező a szalonban, két éve a Hegyvidéken él. Belakták már?
• Régóta szemeztünk a kerülettel, kinéztük magunknak a Böszörményi utat és környékét. A második kerületből jöttünk. Ez itt egy kis falu a városban, csodás a hangulata. Most már a munkahelyeink is itt vannak, a feleségemé is, neki család- és párterápiás praxisa működik a közelben. A kisebbik gyerekünknek aránylag közel van az iskolája, a nagyobb pedig már elég nagy ahhoz, hogy mindegy legyen neki, hol a suli.
• Akkor egy újabb karácsony köszönt be nemsokára a hegyvidéki otthonukba. Én azt hiszem, háromféle karácsony van. Az első, amikor az ember még gyerek, a második, amikor felnőtté válik, a harmadik pedig, amikor már neki vannak gyerekei. Ez három különböző ünnep.
• Ez pontosan így van! Mi már abban a szakaszban vagyunk, amikor a gyerekeket figyeljük, és élvezzük, mennyire intenzíven élik meg ezeket a napokat. Emlékszem, gyerekkoromban a családunk sokáig fenntartott egy szokást, amelyhez még akkor is ragaszkodtunk, amikor gyerekként már úgy éreztük a testvéremmel, hogy lehullott a „mágikus lepel”, a szüleim is tudták, hogy tudjuk, mégis mindannyian eljátszottuk, hogy valóban megtörténik a csoda. Ezt a családomban is továbbvisszük, és a feleségem családi hagyományait is „becsatornázzuk”, tulajdonképpen a kettőből áll össze a mi sajátunk. Nem számít, ha a gyereknek az óvodában megsúgja valaki, hogy nincs Jézuska... Egyrészt lehet, hogy nem hiszi el, hogy nincs, másrészt ha elhiszi, akkor is szívesen vesz részt a játékban, hogy van. Mi – hogy úgy mondjam – saját magunk számára kialakítottuk a varázslatot, és fenntartjuk, amíg lehet, pedig a nagyobb lányunk már tizenhat, a kisebbik kilenc... Bár szerintem kár életkorokról beszélni, a varázslat felnőttként is varázslat.
• Abszolút. Én például hiszek a Télapóban.
• Merthogy van! Finn állampolgár. Az északi sarkkörön lakik, Rovaniemiben.
• Ugye?!
• Családi házban él, hatalmas garázsa van. Most, hogy erről beszélünk, eszembe jutnak további részletek a gyerekkorom karácsonyairól... Nálunk úgy volt, hogy amíg a Jézuska a fát díszítette, és elrendezgette alatta az ajándékokat, apám, a nővérem és én elmentünk a környékre sétálni: meglestük, hol járt már eddig, számoltuk, hány karácsonyfa látható az utcáról, az ablakokon benézve. Anyukánk nem tartott velünk, „főzött”. Mire hazaértünk, már nálunk is járt a Jézuska; lágyan csilingelni kezdett a csengettyűjével, jelezve, hogy ki szabad nyitni a nappali ajtaját, be lehet menni... Majd eltűnt. Ez volt az állandó koreográfia. Emlékszem, a nővéremmel minden karácsonykor ránk tört valamiféle esztrádműsor-szolgáltatási kényszer. Vers, próza, zene – hegedű, furulya –, valami félnémet-félhalandzsa dal is rémlik, amit kánonban adtunk elő, se a hallgatóság, se mi, előadók, nem értettünk belőle semmit. Ezek az emlékek megmaradtak, akárcsak az illatok, az ízek, a röhögések. Szerencsére a gyerekeinknek is vannak már hasonló élményeik, vagyis lesznek emlékeik, amiket majd ők vihetnek tovább, és építhetnek be saját családjuk karácsonyaiba.

KA.