„Ezt a fiút úgyse tudjátok megállítani!”

• Mit szól ahhoz, hogy Füles Mesternek hívják a kollégák?
• A reneszánszban Leonardót hívták úgy: „a mester”. Nem hasonlítom magamat Vincihez, de jó érzés, hogy odáig jutottam egy szakmában, hogy a kollégák elismernek.
• Munkásságát számtalan díjjal jutalmazták. Hogyan fogadta a hegyvidéki díszpolgári címet?
• Soha nem vágytam kitüntetésekre. Nem akartam elhinni, amikor kaptam az értesítést. Erre a díjra is valakik felterjesztettek, valakiknek az eszébe kellett, hogy jussak. Természetesen nagyon örültem. De ettől az ember se visszafelé, se előre nem változik meg. Jó érzéssel veszem tudomásul, hogy észrevették, amit csináltam.
• Jól jellemzi önt a „Bohóc voltam, maradok, és leszek” szlogenje.
• Nálam ez alap, már az iskolában is mindig bohóckodtam.
• Sokan vannak így, de később kinövik, vagy nem tudják kreativitásba átforgatni…
• Én nem nőttem ki. Játéknak fogtam fel, amit egész életemben csináltam. Nem használom például azt a szót, hogy fotóművész. Én fényképész vagyok – ez a szakmám –, és abból áll, amit a szó nagyon jól kifejez: „fény, kép és ész”. Tudniillik nem abból áll, hogy kattintgatok, hanem hogy gondolkodom, tehát van fény, és van ész! Fényképezés közben legjobban a fényképezőgép zavar – ez is egy mondásom, mert amikor megnyomom a gombot, az már a folyamat legvége.
• Szóval: fény, kép és ész – de az észnek valamivel fel kell töltekeznie, nem?
• Így van, minden attól függ, mit akarok lefényképezni. Talán furcsa, hogy nyolcvannégy év alatt az én szűkebb baráti körömben nem volt sok fotós. Engem mindig az érdekelt, hogy a mérnök, az orvos, a közgazdász, a tanár hogyan vélekedik bizonyos dolgokról. Azért születhetett meg például a középkori magyar templomos könyvem, mert zseniális barátom, Sperlágh Sándor kirándulásokon megmutatta Magyarország összes középkori templomát. Utazásokon sohasem fényképezek, csak nézelődöm, de amikor feltöltődtem a templomokkal, nekiálltam, lefényképeztem az összes ilyet, Sperlágh megírta a szöveget, megjelent a könyv, elfogyott egy szálig. Az ország műemlék hídjairól, zsinagógáiról és Budapest rejtett szépségeiről jelentek meg könyveim Podonyi Hedvig kiváló írásaival.
• Reklámjaival vált egy csapásra híressé. Hogyan kezdődött?
• A hetvenes évek hiánygazdaságában nem volt szükség reklámra, viccből azt szoktam mondani, azért csináltunk plakátokat, hogy ne legyenek üresek a hirdetőoszlopok. A legismertebb a Tehéntúró-plakátom. Lehetőséget kaptam, hogy kitaláljak valamit, de nem volt tétje, úgynevezett indirekt reklám volt, ma elképzelhetetlen, hogy ne legyen rajta az áru. A megrendelőim nem hiányolták, mert poén volt benne, humor, amit mindig is a legfontosabbnak tartottam. Nem újdonság ez, elég csak megnézni Karinthyék korának felszabadult reklámplakátjait. Az 1970-es évektől aztán jött egy időszak, amikor úgy csináltunk, mintha reklámozni kellett volna. Ennek lettem én a nyerője, és ebbe a lehetőségbe belekapaszkodtam.
• Hogyan lett fotós?
• Véletlenül kerültem az MTI Fotóba ipari tanulónak. Jogra jelentkeztem – „nagy dumád van, lesz belőled ügyvéd”, mondták a szüleim. De nem vettek fel, mert rossz pontot jelentett, hogy apám vendéglős volt. Nem is bántam, mert igazából nem tudtam, mi akarok lenni. Az MTI-ben a legnagyobb fotósokkal találkoztam, például Vadas Ernővel, vagy mesteremmel, Németh Józseffel, akik ha kimentek volna külföldre, legalább olyan híresek lennének, mint André Kertész, Robert Capa. A műteremben megláttam, hogy a kor egyik jeles fényképésze, Járai Rudolf villanykörtéket rakosgat, létrehoz valamit, majd lefényképezi – azonnal megragadott, fel sem merült bennem, hogy riporter legyek. Az MTI-től vállalatok rendeltek úgynevezett reklámképeket, áruismertetőket. Az ügyfelek, az „impexek” munkatársai nagyrészt 35-40 éves hölgyek voltak, unták a hagyományos reklámfotókat. Az én agyamban pedig valami ki volt tekerve. Mindig jókedvűnek láttak – és hát a duma! Fontosnak tartottam, hogy a megrendelő benne legyen az előkészítésben; leültem velük, elmondtam, körülbelül mi az elképzelésem, le is rajzoltam – mázli, hogy tetszett nekik! A Videotonnak nagyon sok plakátot készítettem. Agyon voltam ajnározva az MTI-ben. A főnökömnek, Horvát Tamásnak köszönhetem azt is, hogy reklámfotósként bekerültem a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Teljesen odavolt, amikor 1970-ben eljöttem.
• Miért jött el?
• Lépnem kellett, a rovatnál nem változott semmi. A Művészeti Alap tagja lettem, így kerültem el a közveszélyes munkakerülő státuszt. Egy mosókonyhában rendezkedtem be, két lámpám volt összesen, ott találtam ki, oldottam meg mindent, egyedül, amihez ma egy húszfős stáb kellene, de én nem éreztem fáradtságot, mert imádtam! A túrós plakátom után megrendelők tömege jött, ömlött hozzám a meló.
• Megnyerte vele az Év legjobb kereskedelmi plakátja pályázatot 1972-ben, a Magyar Nemzeti Galériában rendezték a kiállítást.
• Ez egy fantasztikus sztori! Addig ugyanis a reklámplakátokat grafikusok tervezték, a fotót lenézték. A zsűriben is csak grafikusok ültek, és nem tudtak elmenni fölötte, de fúrták rendesen… Később tudtam meg, hogy az áldott emlékű Töreky Ferenc, a zseniális grafikus, a zsűri elnöke, aki nem ismert engem, azt mondta: ne csináljátok ezt, mert ezt a fiút úgyse tudjátok megállítani! Így kénytelenek voltak első díjjal jutalmazni a plakátomat. Ezután közel háromszáz plakátot csináltam, de amikor a piacgazdasággal beáramlott a külföldi áru, és hozták magukkal a reklámjaikat, percek alatt kiderült, másfajta gondolkodásra van szükség. Nem sértődtem meg, hanem rögtön elkezdtem könyvekkel foglalkozni. Legfőbb tanulság: az embernek tudni kell váltani, de csak akkor tud, ha valami van a fejében, ha van valamiféle mondanivalója...
• Az egyik riportban nyilatkozta, hogy például Picasso, Arcimboldo is ott voltak a háttérben.
• Abszolút! Nagyon fontos a képzőművészet ismerete! Arcimboldo ötszáz évvel ezelőtt élt, közismert a gyümölcsökből összerakott emberi fejet ábrázoló festménye. Ez a fajta montázstechnika nagyon újszerű volt, de én előtte ismertem Arcimboldót. Picassót is ő inspirálta, amikor a kerékpárnyerget feltette a falra, fölé rakta a kormányt, a kettő úgy néz ki, mint egy muflon trófeája. A lényeg az elvonatkoztatás, az absztraháló képesség. A papírporzsák-elefántos plakátomat is ennek tudatában készítettem: mivel az elefánt szív, csináltam egy elefántot a porzsákból, az ormány a porszívó vége volt.
• Mostanában is alkot?
• Vannak ötleteim, amikkel kacérkodom. A Galéria 12 csoportos kiállításaira mindig vadonatúj képet viszek. Egyrészt, mert az egy alkalom, hogy még valamit csináljak, másrészt találkozom a barátaimmal. Kitalálom a képet, a digitális megvalósításban pedig Pálffy Gyuri kollégám segít. A nyári kiállításon látható búváros képemhez Szamos Iván kiváló kollégám, barátom még halakat is montírozott, így lett ez hármunk közös műve. „Egyedül nem megy!” – szintén alapszlogenem. Van is egy könyvem azokról a kollégákról, akik nem fényképészek, de nagyon sokat tettek újságíróként, retusőrként, laboránsként a szakmámhoz – a fotószakmához, amiben én mindig jól éreztem magam.

Szepesi Dóra