A fizika sokszor a költészet nyelvén fejezi ki magát

• Kérem, meséljen először a hegyvidéki kötődéseiről!
• Az első kerületben nőttem fel, az is szinte a Hegyvidékhez tartozik, de már gyerekként is jártunk a Böszörményi útra. A Váltóáram című kötetemet, a Simon Péter című regényemet és új könyvemet, a Fóbiát is gyakorlatilag a tizenkettedik kerületben írtam. Az egyik törzshelyem a Tik-Tak – híres kávézó-kocsma, sokféle ember megfordul ott. A kerület otthonos, bensőséges; a hegyek, a természetközelség különösen fontos számomra az alkotáshoz. A koronavírus-időszakot is a Hegyvidéken vészeltem át, gyakorlatilag a felnőtt életem felét itt töltöttem.
• Írókkal is összejárt, például Térey Jánossal.
• Igen. Az Asztalizene című drámáját a Joliot Curie térre képzelte – ez ma a Királyhágó tér. János nagy örömmel fogadta, amikor meghívtam a lakásomba, azt mondta, milyen jó nekem, hogy itt lakhatok, és ebben is igaza volt. Szívszerelme volt a Hegyvidék, a Költő utcába költözött, ott is hunyt el 2019-ben. Sok író kötődik a kerülethez. Takács Zsuzsa a Németvölgyi úton él, nála többször is jártam, Kiss Benedek a Királyhágó téren lakik, Háy János, Csaplár Vilmos szintén kerületi, és ha jól tudom, Nádas Péter is kötődött a környékhez, mint sokan mások. Inspiratív, nyugalmas hely ez. A kiegyensúlyozottság, a sok zöld szerintem fontos egy író számára. Budát ezért szeretem, lassabb, átgondolhatóbb létet biztosít.
• Több művészi tevékenységet folytat. Mi volt előbb, a fotózás vagy az írás?
• Az írás. Tizennyolc éves koromtól írok. Az első két kötetem verseskötet, 2010-ben jelent meg az Aktív kórterem, 2011-ben az Állapotok. Az egyetem idején kezdtem el foglalkozni fotózással, autodidakta módon fejlesztettem magam, és voltak, vannak fotós barátaim, akik inspiráltak, segítettek. Egyre több ilyen jellegű munkám lett, célokat tűztem ki magam elé, ösztöndíjat, díjakat nyertem; projekteket csináltam itthon, Kárpátalján, Erdélyben, Oroszországban, amelyek nagyban elősegítették a fejlődésemet. Mindig próbáltam meghaladni a korlátaimat, fontos számomra, hogy – szellemi, technikai és szociális értelemben is – fejlődni tudjak.
• Hogyan hat egymásra ez a két tevékenység?
• Az írás és a fotózás számomra egyértelműen összefügg. Egyrészt szövegeket írok a képeimhez, másrészt a fotós látásmód segít az írásban, a történet- és karakterépítésben. A Budapest Katalógus projekt kapcsán több mint hétszáz emberről készítettem portrét, és beszélgettem velük itt, Budapesten; ez nagyban segített-segít a különböző beszédmódok megtalálásában.
• A Fóbia főszereplője egy fiatal fizikusnő. Nagyon tetszett a regény. Bár önállóan is megállja a helyét, tudható, hogy lesz folytatása. Érdekes a női szemszög, a fizikus lét és a cím.
• Az eddigi prózai munkáimnak férfi elbeszélői voltak. Kihívásnak, izgalmas feladatnak tartottam, hogy tudományos területtel foglalkozó valaki legyen az új elbeszélőm, ráadásul nő. A huszadik–huszonegyedik században jó néhány kiemelkedő tudósnő élt és él, elég csak Karikó Katalinra gondolni, aki ugyan nem fizikus, ám a legmagasabb szinten foglalkozik tudománnyal, aminek több szempontból is meglett az eredménye. Huszadik századi tudós Lise Meitner is, aki elsőként adott elméleti magyarázatot a maghasadásra. Izgalmasnak tűnt, hogy egy hozzájuk hasonló, a témájával komolyan és magas szinten foglalkozó nő legyen az elbeszélőm, másrészt fontos a történetben – és ezt a Fóbia cím is jelzi –, hogy a főszereplőnek mentális problémái vannak. Érdekes téma, hogy egy ilyen bizonyos tekintetben elvont és komoly területtel foglalkozó valakit mennyire terhel a környezete és az, amivel foglalkozik, mennyire terhelt a család, ahonnan érkezik. A főszereplőm folyamatos hajtásban, frusztrációban él; erre rakódik rá a regényben egy járványhelyzet – ez akár lehetne a COVID is, de nincs konkretizálva a könyvben. És hát, milyen érdekes, a Fóbia akár lehetne egy női név is, és ez nem csak szójáték, itt komoly félelmekről, traumákról van szó. A címről annyit még elárulhatok, hogy a fóbia inkább a következő részben válik hangsúlyossá, az első rész történései megágyaznak annak, ami majd a második részben következik.
• A regényben hangsúlyos, hogy minden szituációhoz, emberhez egy kicsit másképp kell viszonyulnunk. Ahogy mondta a könyvbemutatón, az emberek közti dinamika a párbeszédben nyilvánul meg.
• Igen. A dialógusokban lehet véleményeket, nézőpontokat, személyiségeket ütköztetni. Nyilván nem mindegy az sem, hogy ki beszél kivel, ahogyan az sem, hogy milyen a viszony köztük; a különbségeket, a játszmákat, a kiszolgáltatottságot, a pozícióharcot szerettem volna erősen láttatni a szövegen keresztül.
• A történetben állandó a szorongás, de mindig valahogy feloldódik.
• Örülök, hogy így látja, mert ez nem egy – mai szóval élve – „lehúzós” könyv. Vannak kiutak, választási lehetőségek, döntéshelyzetek. Az már más kérdés, hogy hogyan dönt, mondjuk, a főszereplő. Ez nem egy determinált világ, van választási lehetősége az embernek, még akkor is, ha keretek, szabályok közé van szorítva, akárcsak a fizikában, vagy a jogrendszerben. A járványhelyzetben is kérdés, mi az, amit még megtehetek, ki segít, ki tud szövetségesem lenni. Felelősségvállalás, következetesség, magamhoz és a világhoz való viszony, a világ viszonya hozzám egy sarkos szituációban – fontos témák.
• Az is előkerül a regényben, hogy a fizika sokszor a költészet nyelvén fejezi ki magát. Ezért tetszik önnek a fizika?
• Biztos, hogy ez is közrejátszik, hiszen olvastam olyan szerzőket, akik rájöttek, ez a kettő erős kapcsolatban áll egymással. Olyan nincs, hogy csak matematikai egyenletek léteznek, és soha nem beszélünk a fizikáról, a folyamatokról, hiszen ezek az emberek előadásokat tartanak, tanítanak, ami minden esetben a nyelven keresztül nyilvánul meg, azaz metaforikus. Vannak ráadásul olyan igazán fontos, domináns témák a fizikában, amik csak elméleti szinten léteznek, kísérletekkel egyelőre nem tudják igazolni őket. Ilyen volt a hatvanas–hetvenes években a fekete lyukak kutatása. Matematikai egyenletekből látszott, hogy létezhet ilyen objektum az űrben, de nem tudták bizonyítani, megfigyelni, ezért is nevezték el fekete lyuknak, ami eleve egy költői indíttatású megfogalmazás. A nyolcvanas–kilencvenes évek kutatásaiból az is kiderült, hogy mégsem teljesen fekete, hiszen sugároz, bizonyos részecskék elhagyják, és egy idő után – több milliárd év alatt – ezért történhet meg, hogy felszívódik, és teljes egészében eltűnik. Nem tudjuk pontosan, hogy egyszerűen csak kisugározza azokat a dolgokat, amiket elnyelt, vagy mindannak a nagy része átkerül az univerzum egy olyan tartományába, amit nem tudunk megközelíteni, megfigyelni. Hiszen ha beküldenénk egy szondát a fekete lyukba, az azonnal atomjaira szakadna, sőt, az atomok is megsemmisülnének.
• Roppant érdekes, de félelmetes is…
• Igen, ezt a félelmetességet is akartam pedzegetni a regényben. Ezzel a nehezen megfogható és nehezen definiálható dologgal ráadásul egy nő foglalkozik, és éppen ez az, ami kiszabadítja őt bizonyos értelemben a szorongásból, szorongattatásból. Sokan rettegnek, ha felnéznek a csillagos égre, ha érzékelik annak mélységét, de vannak, akiket éppen hogy motivál az ismeretlennek, a bejárhatatlannak a kutatása.
• Ha nem is a csillagokba készül, de utazás előtt áll. Mik a tervei?
• Indonéziába indulunk két hónapra a párommal. Én már voltam ott kétszer, 2019-ben és tavaly is; elkezdtem egy fotós munkát odakint, és tervezek írni is a kint szerzett élményeimről, tapasztalataimról. Szeretnék egy átfogó fotósorozatot készíteni – már amennyire lehetséges ez egy tizenhétezer szigetből álló helyen. Indonézia hatalmas, kontinensnyi ország, nagyon különböző vidékekkel, kultúrákkal; például Sumbán, vagy Pápuán, ahová tervezek menni, még kőkori, megalitikus kultúrák is léteznek. A ratenggaróiak például nincsenek kapcsolatban a mai, modern világgal. Pápuán élnek olyan törzsek, amelyek soha nem jártak a földjükön kívül, sőt azt hiszik, hogy Pápua „a” világ, nincsenek más helyek. Sajnos őket is nagy veszély fenyegeti, az erdőirtás, a globalizáció, a szennyezés; félő, hogy a dzsungel, az otthonuk idővel odavész.
• Nekik vajon van fóbiájuk?
• Feltehetőleg van, még ha egészen más jellegű is, mint a miénk. Egyebek közt azért megyek oda, hogy ezt kiderítsem.

Szepesi Dóra