Nevelni, tanítani „az Üveghegyen is túl”

• Az szokták mondani, hogy a pedagógusi pálya nem szakmai út, hanem hivatás. Egyetért ezzel?
• Teljes mértékben egyetértek! Úgy vélem, aki a pedagógus pályát választja, annak elkötelezett, és komoly hivatástudattal kell élnie. A latin közmondás szerint: „Quem dii odere, paedagogum fecere.” Jelentése: „Akit az istenek gyűlölnek, pedagógussá tesznek." A pedagógus nem volt a legvonzóbb mesterség az ókorban, feladata a gyerekek kísérete volt, nem oktatott és nevelt. Manapság a gyerekek életük nagy részét a közoktatásban töltik, és nem mindegy, hogy ott milyen csomagot raknak a hátizsákjukba.
• Mikor érezte, hogy megvan önben ez a hivatástudat?
• Másodikos koromban az Olvasókönyvemben volt egy kérdés: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Gyöngybetűkkel írtam oda: „Óvó néni”. Hozzáteszem, nem jártam óvodába, mert anyukám a háztartást vezette, és hiába szerettem volna, nem lehetett. Az óvodások gyakran kérdezik tőlem, mi volt a jelem az oviban, és miután elmesélem, hogy nekem olyan nem volt, jót nevetnek. Azonban a nyár elején egy nagycsoportos kisfiú mégis adott nekem egy jelet: a Holdat. Úgy gondolta, ez illene hozzám a legjobban. Nagyon tetszik!
• Ez azt is jelenti, hogy tudatosan készült a pályára?
• Nem voltam tudatos, hiszen hétévesen a fejembe vettem, hogy zongorázni szeretnék. Vidéken nőttem fel, a családunkban senki sem muzsikált, nem is értették, miért akarok zongorázni. Fischer Annie-t láttam a fekete-fehér tévében játszani, és teljesen elvarázsolt. Tíz évig zongoráztam, több versenyen, hangversenyen vettem részt. Apukám imádta a verseket, versenyeztünk, ki tanulja meg hamarább a kiválasztott költeményt, sok-sok latin közmondást tanultunk. Iskolásként szavalóversenyekre jártam, és fantasztikus rajztanáraim voltak, akik segítették a fejlődésemet, így számtalan rajzversenyt nyertem. Később autodidakta módon gitározni kezdtem. Az életem úgy alakult, hogy érettségi után látszerésznek tanultam, és dolgoztam is ebben a szakmában. A második gyermekem születése után azonban édesapám meggyőzött, hogy képes vagyok megvalósítani az álmaimat.
• Milyen iskolákon keresztül vezetett az útja?
• Harmincöt éves voltam, amikor jelentkeztem a Soproni Egyetem – Benedek Elek Pedagógiai Kar óvodapedagógus-képzés levelező tagozatára. Az első év után átjelentkeztem az ELTE óvodapedagógus karára, esti tagozatra, majd 2005-ben végre megkaptam a diplomámat. 2013-ban elvégeztem a BME Műszaki Pedagógiai Tanszék közoktatás-vezetői szakát. Közben igyekeztem minél több hasznos továbbképzésen részt venni, ami segítheti a szakmai életemet.
• Hogyan került a Hegyvidékre?
• Egy ismerős hívott 2007-ben, hogy nagy szükség lenne egy óvodapedagógusra a Zugliget Óvodában. A pályázatom sikeres volt. Augusztus 17-én kezdtem el dolgozni óvodapedagógusként a Hegyvidéken.
• Mikor lesz valaki igazi pedagógus: amikor lediplomázik, vagy kell még hozzá egy kis idő?
• Elengedhetetlen a képzés, szükséges a módszertan, ismerni kell a gyerekek pszichés fejlődését és sok minden mást is. Ugyanakkor a szakmai tapasztalat erősíti az embert, a helyükre kerülnek a megtanult ismeretek. Nem tudom kijelenteni, hogy egy-két éves szakmai gyakorlat elég arra, hogy igazi pedagógus legyen valakiből. Egy pedagógus folyton tanul, nemcsak a szakirodalomból, de a hibáiból, erényeiből is.
• Kisgyerekekkel foglalkozni talán az egyik legjobb dolog a világon, biztos, hogy nehéz röviden megfogalmazni a szépségeit.
• Megismerni egy gyermeket, elnyerni a bizalmát, az káprázatos dolog. Elvarázsolni a világ megannyi csodájával – még elképesztőbb kihívás. S ha sikerül, akkor az ember lelke mosolyog. Ha nem, akkor próbálkozik tovább, hiszen annyi jó módszer van arra, hogy ráébredjünk: „A gyerek is ember, csak könnyebb a súlya, Bár néha zokniját fordítva húzza. Ugyanúgy bánkódik, ugyanúgy örül, Mint százból százan a felnőttek közül.” (Papp Róbert: A gyerek is ember, 2017.)
• Sokszor elhangzik óvodapedagógusoktól, hogy valamennyi óvodása kicsit a „gyereke". Ön is így gondolja ezt?
• Teljes mértékben! Kiscsoportos gyerekekkel kezdtem a Zugliget Óvodában 2007-ben, ők már húszévesek, felnőttek. Hihetetlenül büszke vagyok, amikor írnak, találkozunk, vagy a közösségi médiában látom, hogy orvosnak, táncosnak, mérnöknek készülnek, csodálatos sporteredményeket érnek el. Talán egy kicsit nekem is köszönhető mindez.
• Ha már itt tartunk: voltak, vannak kedvencei?
• Csoda lenne, ha mindenkit egyformán szeretnénk, emberek vagyunk. Ám nekünk az egyik legfontosabb feladatunk, hogy megtaláljuk a gyerekben azt a legapróbb pontot, amitől ő más, amitől jobb, amitől szerethető. Mint kincskeresés közben lemerülni a tenger mélyére, és felkutatni azt a pici kis gyöngyöt. Megtalálni az értéket, és ha tudjuk, a jó irányba terelni őt.
• Több évtizede dolgozik a szakmájában, ez idő alatt mennyit változtak a gyerekek, a szülők?
• Folyamatosan változnak a gyerekek, mondhatnánk, a „generációk harca” zajlik. A pedagógusoknak is követni kell ezt a változást, nemcsak a gyerekek, de a szülők tekintetében is. Én X-generációsként loholok, hogy valamilyen szinten utolérjem a kor gyermekeit – ha csak a technikára gondolok –, ugyanakkor vallom, hogy kizárólag akkor tudunk lépést tartani az új nemzedék tagjaival, ha megismerjük őket, és nem kezdjük el az elcsépelt szólamot: „Bezzeg az én időmben!” Mert bizonyára mi is teljesen mások voltunk, mint az elődjeink.
• Ha röviden kellene kedvet adnia a hivatásához, mit mondana a mai fiataloknak?
• Szívesen elhívnám a pályaválasztás előtt álló ifjakat, hogy látogassanak el az óvodánkba, beszippantani az illatot, megtapasztalni, miért jó ovisnak lenni, együtt játszani, együtt alkotni a gyerekekkel. Milyen érzés, amikor „a szádból mesélsz”, és nem könyvből, s milyen csoda, amikor megfogja a kezünket egy kisgyerek. Ezt érezni kell – elmondani lehet, de nem biztos, hogy megérti az, aki nem nyitott erre az őszinte tekintetre. Nincs gyönyörűbb dolog, mint belenézni egy gyermek tiszta szemébe, megtölteni azt értelemmel, érzelemmel. Látni, hogy nap mint nap tanul valami újat, és ehhez én is hozzájárulok.
• Mire gondolt legelőször, amikor megtudta, hogy ön is kiérdemelte a Bárczy István-díjat?
• Nagyon meglepődtem, nem volt még részem ilyen díjazásban. Úgy gondolom, a szüleim, a családom, a kollégáim is hozzájárultak ehhez az elismeréshez. Még inkább kötelez arra, hogy mindent megtegyek a gyerekekért a Zugliget Óvodában és még „az Üveghegyen is túl”.

sm.