Gyerekcipőben jár, de jó úton halad a hegyvidéki kézilabda

• Talán nem sértünk meg senkit, ha azt mondjuk, hogy a Hegyvidéken korábban nem volt túl pezsgő a kézilabdaélet. Mekkora bátorság kellett éppen ezt a sportágat „behozni” a kerületbe?
• Nem gondolom, hogy ez bátor döntés lett volna. A Hegyvidéki Sportközpontban adott volt a szervezeti háttér, a szivacskézilabdázáshoz alkalmas terem, és ott voltam én mint edző. Megvolt minden, csak meg kellett tenni az első lépéseket. Továbbá szükség volt egy koncepcióra, hogy mit szeretnénk elérni, mikor és hogyan. Ez pedig 2018 nyarára állt össze.
• Hogyan született az ötlet, és milyen sportvezetői tapasztalatokkal vágott neki a munkának?
• Sportszervezőként kezdtem dolgozni a Hegyvidéki Sportközpontban, így napi kapcsolatban álltam a testnevelőtanárokkal, a szülőkkel. Sokan kérdezték, van-e nálunk lehetőség a kézilabdázásra, és ha nem, mit tudunk ajánlani. Megelégeltem, hogy Dél-Budára, vagy éppen Pestre kell irányítanom a gyerekeket, és előálltam az ötlettel Móczán Mónika ügyvezetőnél. Ő rábólintott, hát elkezdtem. Összeállítottam a koncepciót, teremidőt foglaltunk, meghirdettük, és 2018 februárjában le is zajlottak az első edzések.
• Mik voltak a célok?
• Két fő célt tűztem ki magam elé. Olyan csapatokat szeretnék, ahol azok a gyerekek is jól érzik magukat, akik nem annyira ügyesek. A tehetségesekben nem egyszerű kialakítani a motivációt, de megoldható. Azzal megszerettetni és abban az akaratot lángra lobbantani, aki nem annyira ügyes a labdával, na, az a kemény dió! Ehhez nem elég az edző, kell a gyerek és a szülő hozzáállása is. Fontos, hogy mindhárom fél megértse: a sport és így a kézilabdázás is sokkal többről szól, mint hogy felnőttként az ember sikeres játékos lesz-e. Mindennap keményen edzeni, küzdeni úgy, hogy látod, vannak nálad sokkal jobbak, és ha megfeszülsz, akkor sem éred őket utol – ez megsüvegelendő teljesítmény egy tíz-tizenhárom éves gyerektől. Ahogyan az is, ha tehetséges, jó játékosként nem felvág a képességeivel, hanem segíti a többieket, biztatja, dicséri. Az edző feladata, hogy olyan közeget teremtsen, amiben ez megtörténhet. Ehhez kapcsolódik a másik fő célom: szeresse meg mindenki a sportágat, ez eddig rendben van, de aki ügyes, tehetséges, és van akarata magasabb szintre jutni, az kapja is meg azt a képzést, amire szüksége lesz a későbbiekben! Olyan gyerekeket, sportolókat szeretnék kiengedni a kezeim közül tizennégy-tizenöt évesen – merthogy itt, a Hegyvidéken eddig foglalkozunk velük –, akik a későbbiekben bármelyik csapatba könnyedén beilleszkednek. Az alapképességek fejlesztése mellett ehhez az kell, hogy amennyire ennyi idősen lehet, értsék a játékot, és tizedmásodperc alatt átlássanak helyzeteket a pályán. Ahogy a való életben, úgy a kézilabdapályán is az lesz igazán kiemelkedő, aki nemcsak csinálja, de érti is, hogy mit és miért csinál. Nemcsak a mérkőzés alatt, hanem az edzésen is.
• Az első pillanattól kezdve érezte, hogy „van értelme”?
• Szép is lett volna, de nem így történt! Szerintem egy évbe is beletelt, amíg az egyik edzés után az öltözőből nem elviharzottak a gyerekek, hanem úgy kellett őket „kirugdosni” onnan, mert a szülők már kint vártak, mentek volna haza. A fiúk viszont bent beszélgettek, elvoltak. Csapatként kezdtek működni. Nem egy nagy dolog, de akkor éreztem először, hogy ez az, ezért csinálom. Aztán persze az első mérkőzések után megint nem volt egyszerű. Időnként eszembe jutott, hogy atyaég, hát ez így értelmetlen... De hat év távlatából már látom, hogy csak türelmetlen voltam. Az elsőkkel. Az új csapatoknál már tudom, hogy az elsővel is nehezen indult, idővel azok is beérnek majd.
• Kikkel dolgozik?
• Jelenleg ketten foglalkozunk hatvan gyermekkel, négy csapatban. Egy fiatal kolléganőm, Orosz Ágota dolgozik velem 2021 óta. Mi vagyunk az edzők, a technikai vezetők, a csapatorvosok, a lelki segélyszolgálatosok, a mindenesek.
• Voltak azért nehézségek?
• Hú, de még mennyi! És nem is az edzéseken, a gyerekekkel. Ott tudtam, mi a cél, mi a terv, végül is ez a szakmám. De a back office-ban minden új volt. Mi szükséges ahhoz, hogy tagok legyünk az MKSZ-ben? Mi kell az igazolásokhoz, a nevezéshez? Hogyan lehet támogatást igényelni? Mérkőzésekre sportorvost keresni, mezeket rendelni, feliratozni... Minden évben minden korosztálynál állandóan változtak a szabályok, és egyre több gyerek lett, egyre több korosztályban. Más és más határidőkkel. Ez így egyedül sok volt, főleg akkor, amikor közben a gyerekekkel is problémák adódtak. Mert bármennyire is nem az eredmény számít az utánpótlás-korosztályban, azért sokszor veszíteni nem a legjobb érzés. Elveszik a motiváció. És valljuk be, az elején nem sokszor nyertek a fiúk…
• Előbb kérdeztem a célokról, mi volt az első, ami megvalósult?
• Az U15-ös fiúk, akikkel az elején kezdtem, csapattá értek, a gyerekek pedig sportolók lettek. Ez volt a kezdeti cél, és ezt sikerült is elérni. Egy mérkőzésünkön a budapesti szövetség egyik versenybírója azt mondta: ezek a gyerekek mindent tudnak a labdával, modern kézilabdát játszanak. A munkánk eredménye pedig a Pünkösdi Kupán látszott meg igazán. Fantasztikus játékkal hét csapat között ezüstérmesek lettünk, úgy, hogy másodosztályúként két első osztályú ellenfelet is legyőztünk. Óriási élmény volt nemcsak a fiúknak, hanem nekem is, hiszen eredetileg a negyedik helyet tűztük ki célul, azaz hogy a velünk „egy szinten” lévő másodosztályú riválisokat megelőzzük.
• Mi a következő lépés?
• Az U15-ösök kiöregedtek, velük elvégeztük azt a munkát, amit lehetett. A Körte SE-vel tárgyalunk egy lehetőségről, úgy néz ki, az egész csapat ott folytatja, edzőként pedig követem őket. A Hegyvidéki Sportnál pedig már kopogtat az új generáció, több mint ötven gyermekünk van. Velük ugyanazt a munkát kell elvégezni, mint a nagyokkal, és akkor ugyanilyen sikeresek lehetnek.
• Azt szokták mondani, evés közben jön meg az étvágy. Így van ez a hegyvidéki kézilabdával is?
• Nem álmodunk túl nagyot. Kis egyesület maradnánk. Családias, ragaszkodva a koncepciónkhoz és a gyerekek szeretetéhez. Szeretném ismerni az összes nálunk pallérozódó fiatalt. Azt csak úgy lehet, ha nem növünk ennél nagyobbra. A minőségben akarunk javulni, nem a méreteinkben.

sm.