A nyelv által megteremtett kultúra tart össze minket

• Önnek az irodalom számos alakja személyes ismerőse. Arany Jánossal nem találkozhattak, egy esszéjében mégis „járt” önnél a Nagysalló utcában, és elbeszélgettek. Írásai nyomán úgy érzem, az olvasó is közelebb kerül az irodalomhoz.
• Csak akkor van értelme az irodalomnak, ha személyes közünk van hozzá. Én gyerekkorom óta rajongok Arany Jánosért, de sorolhatnám tovább a neveket – nagyon nagy költészetünk van.
• Az Arany János a Nagysalló utcában című esszét 2017-ben, az Arany-bicentenáriumra írta. Komoly kérdéseket feszeget benne az oktatással kapcsolatban.
• Arról írok, hogy igenis kell memoriter. Nem állandóan és nem sok, de néhány verset azért meg kell tanítani. Ne magoltassunk, mondja a modern pedagógia, a gyerek ízlése majd magától kialakul, a memoriter poroszos. Én meg ebben a kis írásban azt mondom, fontosak a közös irodalmi szavak, az irodalmi emlékké váló közös szavak. Mindenki tudja, hogyan bólogat az eperfa lombja – feketén –; az ilyen közös szavak, mondatok tartanak össze bennünket, a nemzeti összetartozás a nyelv által megteremtett kultúrán jön létre. Mindez kimarad, ha nem kellett egyszer kívülről megtanulni a leghíresebb verseket. A dolog lényegéhez az is hozzátartozik, hogy sokféleképpen lehet egy nyelvi szöveget interpretálni, az iskolának azt is meg kellene tanítania, hogy toleránsnak kell lenni a másik gondolatával szemben. A legegyszerűbb beszélgetés mondatait szintén lehet különbözőképpen értelmezni. Ha valaki másképpen értelmez valamit, azt mondják rá, „kiforgatja” – ez egy buta idióma a magyarban! Ha ezt mondom, feltételezem, hogy én vagyok a jelentés birtokában, te pedig kiforgatod, tehát ellenséges vagy. Szabad másképpen értelmezni, de meg kell tudni indokolni. A magyartanításnak része kellene legyen, hogy tulajdonképpen nem létezik egyetlen értelmezése valaminek. Lehet, hogy egy az Isten, de az igazság sokféle, a részeknek külön igazságaik vannak, különböző dimenziókban lehet vitatkozni, ellenvéleményt mondani, és az irodalom erre külön alkalmas is.
• Hogyan lett irodalomtörténész?
• Bölcsész családba születtem, apám, anyám bölcsész volt. Apám bent is maradt az egyetemen tanársegédként, aztán az Egyetemi Nyomdában a Diárium című irodalmi folyóirat szerkesztője volt 1936-tól ’48-ig. Dinamikus irodalmi életben nőttem fel, ez adott volt. Meg a könyvek!
• Folytatódik családjában ez a hagyomány?
• Van két fiunk, az idősebb bölcsész lett, anglista. Én is magyar–angol szakos voltam, az első írásom Burnsről szólt; kevesen vannak a szakmában, akiknek ilyen fiatalon megjelent volna írásuk irodalomtörténeti tudományos folyóiratban, mint nekem. Aztán úgy adódott, hogy magyar irodalommal kapcsolatos feladatokat kaptam, és a huszadik század első fele, azon belül is inkább a Nyugat köre lett a szakterületem. Erről a folyóiratról, a szellemiségéről, írói köréről írtam a legtöbb tanulmányomat. Ez foglalkoztat még most is, 85 éves koromban, és erről fogok írni, amíg lesz erőm rá.
• Ez a környék, a lakása különösen alkalmas az elmélyült munkához.
• Nagyon csendes, jó környék. Én egyébként budai fiú vagyok, a XI. kerületben születtem, a Szabolcska Mihály utcában, a Móricz Zsigmond körtér mellett. A körteret akkor úgy hívták, Horthy Miklós körtér, a Bartók Béla utat Horthy Miklós útnak. Lakónegyedünk házai a Bauhaus hatására épültek az akkori értelmiségi középosztálynak. Gyerekkoromban a környék még nem épült be, el lehetett látni a Petőfi hídig. Harmadik emeleti ablakunkból láttuk Csepelen az égő olajfinomítót, amit az angolok lebombáztak. A Váli utcai általános iskola, az a nagy monstrum épület már megvolt, oda jártam elemibe. Csak hazaszaladtam, ha otthon hagytam a tolltartómat. A közeli saroképület a Katolikus Tanárok Szövetségének kollégiumi épülete volt, műegyetemisták lakták. Apám szklerózis multiplexben szenvedett, az egy könyörtelen betegség, elvállalta az igazgatói állást, átköltöztünk. Én voltam az igazgató úr kisfia, úgy is bántak velem. Aztán jött a NÉKOSZ, majd államosították az épületet, egyelőre békén hagytak minket, majd elkezdtek leveleket írogatni, hogy költözzünk ki. Nem tudtunk kiköltözni, mert hova, és akkor lekapcsolták a fűtésünket. Úgy nőttem fel, hogy egyetlen szobában tudtunk fűteni, vaskályhával. 1962-ben már végzős egyetemista lettem, amikor a Baranyai utcába költöztünk édesanyámmal. Emlékszem, egyszer feljött hozzánk egy angol fiú, és elcsodálkozott, hogy csak két szobánk van. Amikor megnősültem, a Sövény utcában építkeztünk. A feleségem szintén bölcsész, magyar–angol–olasz szakos, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban tanított, és ennyi évtized után még mindig visszajárnak hozzá a tanítványai. A Sövény utcai tüneményes lakás volt, közel a Pasaréti térhez, ott született a két fiam. A Pasaréti úton lett egy nagyobb otthonunk, ráláttunk a budai hegyekre, de az is kicsi volt. Évekig kerestünk lakást, amikor rátaláltunk a mostanira. Volt, hogy nyolcan laktunk benne, két unokánk született ide a négy közül. Mára ketten maradtunk a feleségemmel, belaktuk. 1932-ben épült a ház, szépen megtervezte valaki. A fák megnőttek, az erkélyről szinte egy „erdőre” látni, a környék gyönyörű, nagyon szeretjük.
• Adyról, Weöres Sándorról külön tanulmánykötete jelent meg. Weöreshez személyes kapcsolat fűzte. Hogyan kezdődött az ismeretségük?
• A Medúza című, első igazán komoly kötete 1944-ben jelent meg Weöresnek, apám adta ki, és Hamvas Bélát kérte fel, hogy írjon róla. Így jöttek ők össze, édesapám révén. Hamvasnak életében egyetlen tanulmánykötete jelent meg nyilvánosan, azt is az édesapám adta ki. Weöres Sanyival igazán jóban voltunk, sokszor jártam náluk. Amikor először látogattak hozzánk feleségével, Károlyi Amyval, a kisfiam elé szaladt az előszobába, mert az óvodában tanulta a verseit. Sanyi hozzám fordulva azt kérdezte: mit olvas a gyerek? Mondom neki, Sanyikám, még csak hároméves! Na jó, de mit olvas...? Neki, aki négyévesen már németül is olvasott, természete volt ez a kérdés. Zseni volt, és semmi nagyképűség nem volt benne. A könyvemben arról írok, hogy Weöresben a jóságnak az a fajtája volt meg, amit Dosztojevszkij félkegyelműnek nevezett. Összejártunk Juhász Ferenccel is. Nagyon nagy költő volt, kialakult körülötte egy kritikusi, irodalomtörténészi társaság, és évtizedekig voltunk együtt. Sajnos ma már csak én vagyok meg ebből a baráti körből.
• Hogyan telnek ma a hegyvidéki hétköznapjai?
• A Hegyvidékhez a kutyasétáltatáson keresztül kapcsolódunk leginkább. Kis tacskónkat Hankának hívják, szinte mindenki ismeri a nevét a környéken. Vannak megszokott útjaink; lemegyünk az Apor Vilmos térre, feljövünk a meredek Lejtő úton, egészen a Hegyalja útig, és néhányszor még tovább, a Hegytető utcán, a páratlan kilátást nyújtó Fátra térig. Reggeli sétánkon sokszor találkozunk szülőkkel, nagyszülőkkel, viszik a gyerekeket a közeli Táltos Óvodába. A déli sétákon pedig gyakran jön szembe kedves volt évfolyamtársnőm, Takács Zsuzsa, a kitűnő költő.
• Milyen az új kötet fogadtatása?
• Nemrégiben Kőszegen jártam, óriási élményben volt részem. Cser Kovács Ágnes hívott meg – hallgatóm volt az egyetemen, a regényéről írtam egy kritikát. Programunkhoz egy másik esemény is kapcsolódott, Kristóf Ágota emlékszobáját avattam fel az Írottkő szállodában. Ő 1956-ban, húszévesen, a családjával hagyta el az országot, a jó szerencse Svájcba vitte. Franciául írt, 1986-ban megjelent A nagy füzet című regénye, ami világsiker lett. Minden lexikonban franciául író svájci íróként szerepel, legfeljebb azt jegyzik meg, hogy magyar származású, de egyetlen magyar irodalomtörténet névmutatójában sincs benne a neve, mert nem magyarul írt. Kőszeg egy igazi európai magyar kisváros, ilyennek kellene lennie az országnak! Egyébként Ottlik városa, ott játszódik az Iskola a határon című regénye. Az iskola hajdani épületét gyönyörűen rendben tartják, páratlan arborétum veszi körül.
• Mit tervez a közeljövőben?
• A nyarakat már vagy ötven éve a Dunakanyarban töltjük. Surányban van egy kis nyaralónk, és már pakolászunk a nyári kiköltözésre.

Szepesi Dóra