„Életcél, ami motivál és inspirál”

• Az ember azt gondolná, hogy a XII. kerületben, amely Magyarország egyik leggazdagabb települése, nincs szükség családsegítőre. Ehhez képest mi a valóság?
• Egy családsegítő munkájára anyagi és társadalmi helyzettől függetlenül mindig szükség van. A kerület társadalmi összetétele nem homogén, mindenféle csoport megtalálható itt: fogyatékos gyereket nevelő egyedülálló anya, egy demens idős szülővel élő középkorú családtag, egy mentális érintettséggel élő család vagy egy anorexiás gyerek a családban. Ezeket a problématípusokat nem a család anyagi helyzete határozza meg. Igaz, a minőségi ellátáshoz való eljutás már sokszor valóban pénz kérdése. Alapgondolatunk, hogy ami az egyes embernek segít, az a családjának is javára válik, és ez fordítva is így van. Így megsokszorozódhat a család ereje, és lehet, hogy már nem lesz benne „rászoruló”, nincs szükség külső segítségre. Intézményünk működésének alapfilozófiája, hogy segítségnyújtásunk középpontjában nem a „probléma”, hanem az ember áll; még pontosabban a családjában élő ember.
• Hogyan és mikor került a Hegyvidéki Családsegítő és Gyermekjóléti Központhoz?
• Az egyetem befejezése után egy másik kerületi családsegítőben dolgoztam, és tudatosan figyeltem, hogy mikor lesz álláspályázat a tizenkettedik kerületben, mert nagyon jó híre volt az itteni intézménynek a szociális szakmában. Emlékszem, mennyire izgultam, amikor 2014-ben ide jelentkeztem; teljesen más hangulatú volt már a felvételi elbeszélgetés is, mint a korábbi helyen, hiszen nemcsak a leendő csoportvezetőmmel találkoztam, hanem az egész családsegítős teammel. Szembesültem azzal, hogy a kiválasztás nem egy emberen múlik majd, és ez megerősített abban, hogy itt szeretnék dolgozni. Nagyon jól összeszokott csoportba kerültem, ahol akkor is és szerencsére most is alacsony a fluktuáció.
• Vannak kerületi kötődései?
• A nagyszüleim is tizenkettedik kerületiek voltak, édesapám is itt nőtt fel, gyerekként és fiatal felnőttként is laktam a kerületben. A mai napig nosztalgia fog el, ha végigsétálok a Böszörményi úton.
• Ez a kötődés a hivatására is igaz?
• Igen! A családomban többen dolgoztak segítői munkakörben, hivatásszerűen és laikus segítőként. Az inspirációt mégsem ez adta, hanem egy barátnőm, aki elvégezte az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon az akkor még általános szociális munkás szakot, ahová én is jelentkeztem. A főiskola után az ELTE Társadalomtudományi Karán a szociálpolitika egyetemi szakra jártam, és azóta is folyamatosan képzem magam. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy a hivatás szót használta, mert a miénk több, mint egyszerű munka: életcél, ami motivál és inspirál.
• Folytassuk a kerülettel! Hogyan változtak az ügytípusok, a megoldásra váró problémák, amióta itt dolgozik?
• A rászorultságot kiváltó nehézségek igen szerteágazók, az anyagi gondoktól, foglalkoztatási vagy egészségügyi problémáktól kezdve a családi, kapcsolati, gyermeknevelési problémákon keresztül a legbensőbb személyes, lelki problémákig. Ha egyet kellene kiemelnem, akkor azt mondanám, hogy a családi-kapcsolati konfliktusok mellett a pszichés és mentális problémákkal érintettek aránya nőtt meg az elmúlt években, korosztálytól függetlenül.
• Csoportvezetőként pontosan mi a feladata?
• A család- és gyermekjóléti csoport vezetője vagyok, tizennégyen dolgozunk itt. Valahol olvastam egy mondást, ami fontossá vált számomra: „A dolgozó egy szervezethez szegődik el, de végül a főnökeit hagyja ott.” Ezért is az egyik fő célom, hogy a családsegítő folyamatos visszajelzést kapjon, tapasztalnia kell a segítői munka fontosságát és hasznosságát, mert ez is segít a kiégés elkerülésében.
• A segítségre szorulók keresik önöket, vagy inkább más irányból kapnak jelzéseket, hogy gond van?
• Mindkettő előfordul. Intézményünk ügyeleti idejében egy családsegítő fogadja a segítségkérőt, közösen kialakítanak egy célt, és ehhez kapcsolódva, ha szükséges, együttműködési megállapodás kötnek. A jelzőrendszer résztvevőitől – óvodától, iskolától, orvostól, védőnőktől, rendőrségtől, és így tovább – szintén gyakran kapunk jelzést, amiben leírják az általuk tapasztalt problémát, és elküldik nekünk. Mi felvesszük a kapcsolatot a jelzett személlyel vagy családdal, és megpróbálunk segíteni. Ha gyerekről van szó, előfordul, hogy a gyámhivatalt is be kell vonni. Sajnos azt kell mondjam, korosztálytól függetlenül évről évre egyre szaporodik a jelzések száma, amelyekkel foglalkoznunk kell.
• Vannak emlékezetes esetek, amiket sikerült megoldani?
• Számos eset marad emlékezetes, nem emelnék ki egyet sem, nagyon sok egyedi problémával szembesülünk. Inkább a hozzánk forduló személye marad meg bennünk, hiszen elsősorban az emberre fókuszálunk. Sokszor nem feltétlenül az jelenti a támogatást a segítségkérőnek, ha az adott probléma gyorsan megoldódik, hanem az, hogy átbeszélheti valakivel a lehetőségeket – és így láthatóvá válik a kiút. Az egyéni segítségnyújtás mellett mindig jellemző volt a munkánkra, hogy tematikus csoportokat, programokat tartunk klienseinknek, ezek hírére sokan keresnek fel minket. A bizalmi kapcsolat kialakulása révén lehetőségünk nyílhat segítséget nyújtani a résztvevőknek.
• Mit érzett, amikor megtudta, hogy a Hegyvidék közössége díjjal is elismeri a munkáját?
• Nagyon örültem neki, de nem is igazán akkor, amikor megtudtam, hanem miután átvehettem, és publikus lett. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Olyan jelenlegi és volt kollégáimtól, tanáraimtól, akikkel korábban munkakapcsolatban voltam, és megerősítették, hogy szeretnek velem együtt dolgozni.
• Ha újrakezdhetné, ismét ezt a hivatást választaná?
• Valószínű, hogy igen, de néha elgondolkodom azon is, mi lenne, ha valamelyik hobbimmal kapcsolatos munkát végeznék. Például dolgozhatnék baristaként – de ahogy magamat ismerem, az a hely is egy beszélgetős, közösségépítő kávézó lenne.

sm.