Klubból teremt otthont az „időssuttogó”

• Időssuttogó – így emlegetik önt a kollégái a háta mögött. Mit gondol, mivel érdemelte ki ezt a vicces, egyben tiszteletteljes jelzőt?
• Valószínűleg azzal, hogy jól tudok kommunikálni az idősekkel, közvetlen viszonyt tudok kialakítani velük. Ezzel együtt nem érzem azt, hogy nekem bármilyen különleges képességem lenne.
• Mégiscsak előnyös tulajdonság az a szakmájában, hogy könnyen szót tud érteni az idős emberekkel. Ennek köszönhető, hogy az idősgondozást választotta hivatásául?
• Amikor azt kérdezték tőlem gyerekként, mi szeretnék lenni, mindig azt válaszoltam, hogy nyugdíjas, mert közöttük – de különösen a nagymamám mellett, akivel elég sok időt töltöttem – nagyon jól éreztem magam. Középiskolás koromban dolgoztam először idősekkel; nyári munka keretében egy olyan kórházi osztályra kerültem, ahol sok idős beteget ápoltak. Ezután Németországba mentem egy évre, hogy ott önkéntes szolgálatot végezzek egy idősotthonban. Innen visszatérve Budapesten, szintén egy idősek otthonában kezdtem dolgozni, majd Kispesten egy nyugdíjasház idősklubja lett a munkahelyem. Miután megszületett a gyermekem, pár évet otthon töltöttem vele, 2012-ben aztán a tizenkettedik kerületben, a Németvölgy Gondozási Központban lettem klubvezető. Innen kerültem át 2020-ban a svábhegyi klubba.
• A Normafa Gondozási Központ 2022 óta demenciával élőket is fogad. Miben változott a munkája ezáltal?
• A szakvizsgám révén már megvolt az elméleti tudásom a demenciával élő időskorúak gondozására, de valódi gyakorlatot itt szereztem. Esetükben is az az együttműködés alapja, hogy megismerjük őket, bizalmi kapcsolatot alakítunk ki velük – már csak amiatt is, mert így lehet megtudni, mire képesek. A programjainkat mindig úgy állítjuk össze, hogy a demenciával élők meglévő képességeire is építsenek a tevékenységeink.
• Jelenleg hányan vannak az ön által vezetett klubban?
• Pillanatnyilag hetvennyolc klubtaggal van megállapodásunk, de napi szinten, programtól függően, harmincan-harmincöten szoktak itt lenni, köztük öten-hatan érintettek a demencia által. Rajtam kívül egy pszichológus, valamint két gondozónő foglalkozik a klubtagokkal – utóbbiak nemcsak a klubban dolgoznak, hanem kijárnak az idősekhez –, továbbá egy technikai dolgozó segíti a mindennapi munkánkat.
• Melyek a legnépszerűbb programjaik?
• Nagyon népszerű a gyógytorna, azon kifejezetten sokan vagyunk. A klubtagok által tartott programok, például az irodalmi előadások, a kvízjátékok és a kézműves foglalkozások is kedveltek, ezek jól összekovácsolják a közösséget. Sokak által várt események a havonta egyszer közösen megünnepelt születésnapok, névnapok is – ilyenkor köszöntőkkel, versekkel lepik meg egymást az idősek. Havonta egyszer külsős programjaink is vannak, leggyakrabban múzeumba megyünk – legközelebb a Munkácsy-kiállítást nézzük meg –, valamint kisebb kirándulásokat is szoktunk szervezni.
• Szoktak arról beszélni önnek az idősek, hogyan érzik magukat a klubban?
• Hogyne! Van, aki mindennap elmondja, hogy nagyon szeret itt lenni, és örül, hogy ránk talált. Sokaktól hallom azt, hogy a klub a második otthonukká vált, ami talán jobb is, mint az első, mert nálunk nincsenek egyedül. A nyugalom szigeteként is szokták aposztrofálni a klubunkat. Jó kis csapat alakult ki itt, a tagok mindenkit befogadnak, az újakat is rögtön elfogadják.
• Hogyan tud megbirkózni azzal a lelki teherrel, hogy évről évre újabb és újabb tagoktól kell végső búcsút vennie?
• Amikor valaki távozik a közösségből, azt nemcsak nekem és a kollégáimnak, hanem a klubtagoknak is nehéz feldolgozni. Én senkinek sem akarom egyből kizárni az emlékét. A szépre, jóra emlékezem – a többiekkel együtt meg szoktuk nézni a képeket arról, aki eltávozott közülünk, beszélünk róla, emlegetjük őt. Leginkább az idő segít a veszteség feldolgozásában. Akárhány éve dolgozom is a szakmában, az emberek elvesztéséhez nem lehet hozzászokni. A szociális munkát, az egész ittlétünket sem lehet csak munkaként kezelni. Én az életem részének tekintem a klub vezetését, a szabadidőmben sem tudok teljesen megfeledkezni a közösségről. De ez nem teher, hanem jó érzés számomra. A klubunk nem gondozókról és gondozottakról szól, hanem arról, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy család, egymás partnerei, és mindenki mindenről beszélhet a másikkal, négyszemközt és csoportosan is.

ko.