Barátság a legnehezebb időkben is (2.)

Polcz Alaine: Történet négyünkről

„Mindig is úgy gondoltam, Ágnes: olyan jó visszaemlékezni ezekre a nehéz és gyönyörű napokra. Mert, ugye, a világháború gyötrelmes volt, a forradalom ugyanúgy, de gyönyörű is. Gyönyörű és gyötrelmes. Azonkívül kíváncsi vagyok a »négyesünkre«: amit együtt éltünk át, melyikünk mire emlékszik? […]

Mindenekelőtt azt a legfontosabb és nehéz napot szeretném elmondani – egyiket a nehéz napoknak –, amit Ágnesékkel együtt töltöttünk. […]

Akkor aznap – melyik nap? – késő délután Ágneséknél voltunk. (Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs a Kék Golyó – akkoriban: Kékgolyó – utca 2/a alatt laktak – a szerk.) Nem tudom, hogy hányadikán. Ott akartunk aludni náluk, abban az időben ez természetes volt. Sokat voltunk együtt, és szorosan összetartoztunk. Ez olyan négyes volt, hogy mindenki mindeniket szerette. Ritkaság két házaspárnak ilyen meleg barátsága. Balázzsal mi voltunk a szolidak, az engedékenyek, és Ágnes, Miklós a tigrisek, a nemes vadak, akiket mi néha borzadozva néztünk és próbáltunk szelídíteni, lágyítani, kisebb-nagyobb eredménnyel. Persze azért sok-sok szeretet volt bennük. Ebből az időből származik, hogy Ágnessel játékosan csúfolkodni szoktam, idézve egyik gyermekverssorát: »Jaj, de kedves az oroszlán, szeme sárga, szép borostyán.«

Szóval fölmentünk a lakásukba, amelyik a Kékgolyó utca Vérmezőre néző sarokházában volt, harmadik vagy negyedik emeleten, végig üvegablakok, mindkét oldalra. Nagy üvegtáblák. És erkély. Először a Kékgolyó utcára néző szobában ültünk. Itt megint elfogott a borzalom, a Balázs fejét láttam, egy csonttalan koponyacsontot, bőr nélkül. Mondtam, hogy rossz előérzetem van, azt nem, hogy halálfélelmem, méghozzá nem is magamra, hanem mindnyájunkra vonatkozó, inkább elkentem a kérdést. Valamelyikünknek a három közül annyit mondtam, hogy halálfélelmem van, talán Miklósnak. De ezt csak magamra vonatkoztattam. Nem akartam kimondani, hogy mindnyájunkért, és főként hogy értük erősebb.

Amikor arra kértem Miklóst, hogy aznap már ne menjen ki a házból, megint nagyon kedvetlen lett, de megígérte.

Később azt láttuk, hogy barikádot építenek, elzárva a Krisztina felé vezető utat. A saroknál, ahol nagyobb a tér, egy vasúti vagy egy villamoskocsit állítottak keresztbe. Azt is csodálkozva néztük – fiatal fiúk voltak –, hogyan szerelik ki a világítást az egyik nagy utcai lámpából. Alul kinyitnak egy kicsi ajtót, belenyúlnak, és megszűnik a világítás. Leszóltunk nekik, és beszéltünk velük egy pár szót. Miklós kérdezte, hogy nem éhesek-e. Ledobott nekik egy fél kenyeret. Ágnes adta. Mikor beléptünk a lakásba az erkélyről, akkor olyan tökéletes reménytelenségérzés fogott el, hogy hiába félek, hiába nem megyünk ki a házból, valahogy nem lehet segíteni a dolgokon. Aminek jönnie kell, bekövetkezik.

Aztán egy-két békés perc vagy félóra után, már nem tudom, az idő összekeveredik, de a kép élesen előttem van: jön egy szovjet tank. (Akkor még nem is álmodtuk, hogy házakra is lőhetnek a tankok.) Kíváncsiak voltunk, hogy mit csinál, ezt néztük az egyik nagy üvegablak előtt, Miklós az ablak jobb oldali sarkánál guggolva nézett ki. Ágnes és Balázs a díványon ültek elöl, én leghátul a díványon föltérdeltem, hol a tankot néztem, hol hármukat, és szorongtam. Egy óriási dörrenést hallottam, és megdöbbenésemre a kénszaggal együtt, amit a robbanó lövedék árasztott, kinyílt az utca előttünk, és a gomolygó esti októberi ködös levegő az arcomba csapott. Úgy emlékszem, hogy Miklós még azt kiáltotta: »Hasra!« Azt már nem tudom, hogy Ágnes és Balázs hasra buktak-e vagy nem. Döbbenten úgy maradtam, ahogy a bávák (ti. bámészkodók – a szerk.) szoktak.

A lövés után gyorsan körülnéztem, és láttam, hogy Ágnes és Balázs kúszva menekülnek hátrafelé, mert a következő pillanatban géppuskával kezdték lőni a házat. És Miklós frissen, élénken szólt, ő is menekült hátra. Akkor egyszerre nagy boldogság és megkönnyebbülés fogott el, hogy ez volt az, megúsztuk.

Még kilenc belövés érte a házat, és végigverték géppuskasorozattal. Kúszva menekültünk hátrafelé, már nem féltem: pedig úgy tűnt, hogy ebben az üvegfalú házban (bár csak nagy üvegablakok voltak sorban) sehol sincs menedék. A szobát, ahova belőttek, azt is üvegajtó választotta el a halltól. Nem volt más menedék, mint a WC. Odakúsztunk, és sorban egymásra estünk, egymásra dobtuk magunkat a szűk térben. Valaki kiáltotta, hogy menjünk le a pincébe, az óvóhelyre. Arra még emlékszem, hogy a lépcsőkön szaladtunk lefelé. Mérhetetlenül soknak tűnt a lépcső, miközben lőtték a házat. (Boldog és megkönnyebbedett voltam.) A pincére már nem emlékszem. Az égvilágon semmire, hogy ott mit csináltunk, mi történt. Még csak arra sem, hogy leérkeztünk. Pedig ott voltunk.

Az éjszakát nem tudom, hogy hol töltöttük, mert hiszen már megkezdődött a kijárási tilalom. Valószínűleg valahol kucorogtunk a lakásban. Annál is inkább, mert másnap reggelre emlékszem: döbbenten néztük, hogy a függönyrúd függönyöstül hátracsapódott a szoba felső részébe, és ott a falon megállt. Akkora üvegdarabok, üvegszilánkok fúródtak a padlóba, élükkel felfelé, hogy harapófogóval kellett kiszedni, mert a nagy táblaüvegek vastagok voltak.

Üvegablak nem maradt épen a hatemeletes házon, kinn az utcán magasan álltak a szilánkok, mint a kristályhó lepte el a járdát. A ház összes ablaka betört, úgy kellett söpörni és söpörni. A fűtés nem működött, mert megsérült a fűtőtest is. Evidens volt, hogy ez a lakás lakhatatlan. Ezért Ágnesékkel átmentünk hozzánk. Vittük az albérlőjüket, az albérlőjük szerelmét is, egy fiatal, kissé kövérkés nőt, és egy macskát is. Kié volt a macska? Azt természetesen tekintettük, hogy mindannyian hozzánk jönnek, hiszen a lakásban nem lehetett maradni.

Most is még sokszor nézem a házat. Egyszer, ha arra jártok, nézzétek meg, a kővel bontott falakon az a sok kis fehér kocka, az mind a golyóknak és a szilánkoknak a nyoma, illetőleg a javítások. (A mai napig láthatók az épületen a fehér foltok és javítások, miként az a fotónkon is megfigyelhető – a szerk.) Én úgy tudom, azt magyarázták, hogy a lövedék az ablak párkányán robbant, és hozzánk a szilánkok jöttek a szobába, a hátsó falba fúródtak, ezek okozták a nagy kárt. Az ablakok természetesen a légnyomástól is kitörtek.

A csodálatos az volt, hogy mindannyian épen megúsztuk. Ezt a mai napig nem értem. Mert egy következő lövedék a parkettet is alulról kilyukasztotta, és a mennyezetre dobta föl a repeszdarabokat. Ott, ahol Miklós guggolt, ahol a homlokát az ablaküvegnek támasztotta, egy tenyérnyi rész megmaradt. Kérdeztem egy mérnöktől, azt mondta, az lehetetlen, hogy a homloka tartotta volna meg az üveget. Én ezt ma is csodának tekintem. Azt, hogy mindannyian megúsztuk. Hogy a csodán mit értek? Nem tudom, és nem is akarom megmagyarázni. Illetőleg nem tudom pontosan, csak azt, hogy nekünk négyünknek, akkor életben kellett maradni. Persze a realitás kedvéért azt is hozzá kell fűznöm, hogy sokszor nézem döbbenten: roncskocsiból hogy húznak ki embereket kisebb sérülésekkel. A fordítottját is sokszor tapasztalom, milyen apróságokba lehet belehalni, hiszen voltam baleseti sebészeten. […]

Ágnesék tehát átjöttek hozzánk, és megkezdődött az élet a Városmajor utcában. (Polcz Alaine és Mészöly Miklós lakása a Városmajor utca 48. alatt volt – a szerk.) Egypár nap múlva albérlőjük elköltözött, úgy emlékszem, hogy a lányon egy kicsit csodálkoztam, fura teremtés volt. Nem tudom, hogyan osztottuk el akkor a lakást alvásra. […] Úgy emlékszem, hogy aztán Németh Laci is hozzánk jött. Nem Baschhoz, vagy legalábbis rengeteget volt fenn nálunk. Nekem különös volt, hogy Ágnes fölmossa a konyhapadlót. Ki akartam venni a kezéből a súrolórongyot, de nem engedte. S azon is elcsodálkoztam, hogy milyen másként mosunk hajat.

Sokszor mentünk át az írók szövetségébe. Nagyon szép séta volt. Meg sem éreztük az utat a Városmajortól a Bajza utcáig. Hiszen nem volt közlekedés. És Miklós, Balázs, Ágnes vitatkoztak néha valamilyen elvi kérdésen. Volt egyszer, hogy Miklós ordított, Ágnes kiabált, és én könyörögtem, hogy: »Kincsem, nem beszélhetsz így vele, hiszen a vendégünk. Ha te így kiabálsz, akkor el kell menniük a háztól, és nincs hova menniük, nincs lakásuk.« A nagy kiabálás után csendesen megbékéltek. […]

Emlékszem, hogy november 4-én hajnalban ott állunk a kicsi szoba ablakánál Miklóssal, meglátom a zöld lövedékeket. Azt mondja Miklós: nyomjelzők. Most indul a szovjet támadás. Vasárnap hajnal volt. Halottak napján, négyen kint voltunk a temetőben, a Farkasréti temetőnek az elején volt egy kör alakú grupp (most is ott van, csak elszépítgették, elcsicsásították). Rengeteg virág volt ott. Derékig ért a virág. Sok száz gyertya égett. Hangtalanul gyászolta a tömeg az elesetteket. Ide-oda mentünk, és elhagyatott sírokon akartam gyújtani vagy gyújtottam is gyertyát. Ahogy szoktuk volt gyermekkoromban. […]

A szovjet támadás után valami iszonyatos passzivitás fogott el, csak ültem. Nem jött, hogy mozduljak, s két vagy három napig nem tudtam enni semmit. […] Lehet, hogy az öregek így reagálnak a harcra? De hiszen akkor mi még fiatalok, úgy harmincöt évesek voltunk. Hosszú hajunk volt, a vállunkig ért. Ágnesnek, nekem, Szabó Magdának (jóban volt Ágnesékkel, én akkoriban ismertem meg) Jékely Zsoli mondta mosolyogva, hogy csak lobogjon a hajunk, csak lobogjon! A forradalom végleges leverése után mind a hárman levágattuk a hajunkat, anélkül hogy összebeszéltünk volna. Emlékszem az egybeesés szimbolikus voltára. […]

Egyszer megint Ágneséknál aludtunk, akkor már rendbe hozták a lakást, és arról beszélgettünk, hogy ha mi négyen együtt alszunk, akkor valami mindig történik. És mi lesz most vajon? Letartóztatás – mondta valamelyikünk. Talán én? De ezen jót nevettünk. És utána megbeszéltük, hogy ha bármelyikünket letartóztatják, akkor mit kell mondani. Tudniillik lényeges kérdés volt, hogy forradalom volt-e vagy ellenforradalom? […] Ugye azt mondani: forradalom, egyenlő négy vagy öt év börtönnel. Azt mondani, hogy ellenforradalom, egyenlő azzal, hogy az ember becstelen önmaga és a barátai előtt. Megegyeztünk abban, hogy azt kell mondani: amit én láttam, azok az események, ott az forradalom volt. […] Még osztogattuk egymás között Tamási Áron nagyon szép Gond és hitvallás című tiltakozó kéziratát. Ebből a kiáltványból sok volt Balázsnál, Ágnesnél. Aztán aludtunk, nem aznap volt a letartóztatás, hanem másnap vitték el Balázst. És természetesen éjszaka. Ágnes nagyon ügyesen eltüntette házkutatás közben, miközben minden mozdulatát figyelték, a tiltakozó kéziratokat. […]

Balázs letartóztatása után. Kijárási tilalom volt. Reggel jött Ágnes. Becsöngetett. És azt mondta csodálkozva, hát maga itthon van, Miklós? Tudniillik Miklós rohant mindig oda, ahol lőttek. Hogy miért vitték el Balázst, és miért engedték szabadon, ezt a mai napig sem értem. Hogy Miklós miért úszta meg, azt sem értem. Mi négyen, Ágnes, Balázs, Miklós meg én lehetőleg mindig együtt voltunk az utcán, az Írószövetségben, a lakásunkban, a pincében. Aztán Ágnest magunkhoz vittük. Kértük, hogy aludjon nálunk, mikor Balázst elvitték. Nézett maga elé, nem szólt, de ott maradt. Nem tudom, hány napig volt nálunk. Talán egészen Balázs szabadulásáig? Tény az, hogy egyszer csak megszólalt a telefon nálunk, Ágnest kérik a telefonhoz, és azt mondja egy férfihang: »Asszonyom, két óra múlva a férje otthon lesz.« Döbbenten összenéztünk. Hát ezek tudják, hogy Ágnes most itt van?

Balázs szabadulása, Lakatos István szabadulása, jóval később Zelk Zoltán, Obersovszky, Gáli, Göncz Árpád – ez már más történet.”

*

Polcz Alaine, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs tehát túlélték az 1956-os forradalmat és az utána következő viharos éveket, de sokan nem voltak ilyen szerencsések, a Hegyvidéken sem. Cikkünk tiszteletadás mindazok emléke előtt, akik a szabadságért áldozták fel az életüket.

F. G.