Akinek a halhatatlansága még életében kezdődött

Kodolányi János a Pest megyei Telkin született 1899. március 13-án, egy katolikus köznemesi családban. Gyermekkorában egy évig élt Vajszlón, az ormánsági nagyközségben. Középiskolai tanulmányai idején verseket írt, és a Diák-toll című lapot szerkesztette.

Élete egyik meghatározó korszaka volt, amikor az 1920-as évek elején feleségével Budapestre költözött. Három verseskötete jelent meg 1921-ben. A nehézségek, a nyomor és a megélhetési gondok ellenére kitartóan dolgozott. Korai, nyomasztó életszakaszáról a Süllyedő világ című regényében írt.

Irodalmi karrierje akkor indult be igazán, amikor az akkor már elismert Móricz Zsigmond felfigyelt a Nyugatban megjelenő, Sötétség című elbeszélésére. Móricz végig nagyra becsülte Kodolányi tehetségét, segítette őt a rendszeres publikálásban.

Kodolányi János számos műfajban bizonyította sokoldalú írói tehetségét. Szociológiai írásai mellett különösen népszerűek voltak történelmi regényei. Olyan művekkel ajándékozta meg az olvasókat, mint a Boldog Margit, vagy a Julianus barát (ez utóbbi szolgált alapjául az 1991-es, azonos című filmnek). Híres regénye Az égő csipkebokor, amely szintén a magyar irodalom fontos alkotása.

Számos helyen lakott Budapesten, élete utolsó éveit a Hegyvidéken töltötte, lánya Böszörményi út 26. szám alatti lakásában. Kodolányi Júlia így írt ezekről az időkről az 1988-ban megjelenő, Apám című könyvében:

„A teleket apámék 1960 januárjától (buda)pesti lakásomon töltötték. A lakás négyünknek kicsi volt, de mégis könnyebbséget jelentett, főleg anyámnak, hogy nem kellett a téllel küszködnie Akarattyán, s apám magányát is mozgalmas társasági élet váltotta föl. […] a karácsonyoknak szintén visszatért a régi hangulata. Tíz telet töltött apám velünk Budán. […] Az orvos hetente háromszor nálunk volt, gyógytornász jött egy héten kétszer, és sok-sok látogató. […] Inzulinját évekig anyám adta be neki, később inzulin helyett tablettákat szedett. […] A keze egyre gyengült, az írógép billentyűit sem tudta már leütni. Megkísérelte a diktálást magnetofonra, de szalagra már csak az emlékeit rögzítette, szépirodalmi mű alkotására ez a módszer nem volt alkalmas. Az utolsó emlékezést nagy rábeszélésre a Bajcsy Zsilinszky-emlékkönyv számára diktálta.

Elkövetkezett a tolókocsi ideje. A Református Zsinati Iroda adott egyet használatra élete végéig. Akkoriban még ritkaság volt Magyarországon az a fajta tolókocsi, de szívesebben ült szobájában ágya szélén, a tolókocsit inkább csak közlekedésre használta a lakásban. Jó hatással voltak rá a látogatók, különösen a fiatalok, szerette őket. Sokat foglalkozott Kodolányi Gyula unokaöcsémmel […]

A férjemet elindítottam a munkájába, és következett a napi órarend: én bevásároltam, főztem, apám olvasott, s jöttek az időrendre beosztott barátok, ismerősök, írók, művészek. Haraszti Sándor, a gyerekkori jó barát, iskolatárs, sűrűn jött. […] A budai otthon rendszeres látogatója volt Cseres Tibor. Közelünkben lakott, hetente megfordult nálunk. […] Apám nagyon kedvelte őt, alig várta a látogatásait. Különösen fanyar humorát szerette. Elnevezte Cserfes Tibornak. A fiatal írókat különösen kedvelte, számtalan fiatal járt hozzá, s ő szívesen foglalkozott, beszélgetett velük, de betegsége fokozódásával egyre inkább elhárította a látogatókat.

Finnország ötvenéves szabadságának ünneplése alkalmából kapta apám az Oroszlánrend Aranycsillaga kitüntetést. A finn nagykövet hozta el lakásunkra. Az átadásnál jelen volt a bátyám is, ő egy emlékérmet kapott. A ház tulajdonosai virágcsokorral köszöntötték apámat. Apám születésnapja 1969. március 13-án volt. Az írószövetség és a ház köszöntő virágcsokrát küldönc hozta, az előre bejelentett Darvas József, a hajdani barát váratlanul megbetegedett. Cseres Tibor jött el helyette a hivatalos felköszöntésre. A minisztériumtól egy cigarettás dobozt kapott apám ajándékba. […]

A televízió interjút szeretett volna készíteni vele születésnapja alkalmából. […] Apám nemet mondott; ilyen beteg állapotban már nem akarta, hogy lássák. Az egyórás rádióműsor köszöntő beszédét Béládi Miklós mondta, apám beszédén már nagyon érződött az utolsó agyérgörcs hatása. Élete végén egyre közelebb jutott a katolikus egyházhoz, s 1968. január 8-án, Boldog Margit szentté avatásának napján visszatért eredeti hitére. Halála előtt jutott fel az első ember a Holdra. Apám mindig ezt szerette volna megérni, néhány nappal élte túl a nagy szenzációt, agya még felfogta. […] Ekkor érkezett meg a Suomen Kuvalehti (egy finn lap – a szerk.) újabb száma. Apám első kérdése az volt: – Van benne Hold? Már csak három napja volt hátra.”

Böszörményi úti lakásában kereste fel Kodolányit Szombathelyi Ervin, aki csak az író halála után publikált erről egy hosszabb írást, Utolsó látogatás címmel. Ebben olvashatjuk az alábbiakat:

„Már délutánba hajlott az idő, de a rettentő kánikulai meleg szinte rátelepedett a városra. Mindenki, aki csak tudott, menekült, enyhet adó hűsbe, lehetőleg távol a kőrengetegtől. A már évek óta súlyos betegséggel viaskodó író is ilyen időben akarattyai tanyájára szokott vonulni, hol fák árnyai szelídítik a keményen tűző napsugár erejét. Azon a délutánon mégis téli szállásán kerestem Kodolányi Jánost, a Böszörményi úton. Az akarattyai ház ugyanis rideg elutasítással fogadott. Még a tél vizétől rozsda ette lakat jelezte, hogy a ház gazdája az elmúlt nyár óta nem volt otthon. Erre pedig az elmúlt másfél évtizedben, mióta személyes közelségbe kerültem vele, nem volt példa.

Nem minden aggodalom nélkül csöngettem a budai lakás ajtaján. Leánya, Júlia nyitott ajtót. Az írót és a feleségét a belső kis szobában találtam, hol a Vas fiai, a Juliánus barát, a Boldog Margit, a drámaian sűrű levegőjű ormánsági történetek és más kiemelkedő művek írója két kezére támaszkodva félig ült, félig feküdt. Esztendeje jártam utoljára nála. Az azóta történt változás megdöbbentett. A kíméletlen betegség új jegyeit rótta az arcra, megsápasztva és megkínozva. A szem csillogó keménységét azonban nem tudta megtörni. Szinte külön élt a testben, fürkésző vizsgálódással, mindent befogadó értelemmel. Emlékszem, hogy számtalan találkozásunk során – melyre régi és új könyveinek kiadása adott alkalmat – hányszor gyulladt fel tekintetében a tűz, olykor indulatos lobogással, olykor embert és világot megértő melegséggel. És ahogy az ismeretség évei egyre gyűltek körénk, mind többször tapasztaltam éppen a megértő jó szándékot a nemzet, vagy, ahogy ő mondotta, a magunk dolgait illetően. Lassan, de a tapasztalatok sokasodásával egyre inkább oldódott belőle a bizalmatlanság, melyet nehéz esztendői telepítettek belé. A mostani beszélgetéskor is, miután elhárította a betegségére vonatkozó kérdéseket, melegen emlegette a kiadót, amely műveinek olyan gondos sáfára, s azt az előzékenységet, melyet személyében tapasztal. (Az elmúlt évek alatt sorra jelentek meg korábbi és újabb művei. Az Égő csipkebokor után a Vízözön és a Vízözön után; Fellázadt gépek címmel novelláinak gyűjteménye, a régi és az új baranyai utazásról szóló mű, a Vízválasztó című új regény és végül a Visszapillantó tükör, életrajzi vallomásainak immár záró fejezete.)

Azután másfelé terelődött a beszéd. – Mi van a világban? Az irodalomban? A közéletben? – faggatott, egyre jobban felvillanyozódva. – Most olvastam néhány könyvet, melyek nemrég jelentek meg – mutatott az ágy melletti asztalkán tornyosuló könyv- és folyóirathalomra. – Néhány név ugyan idegenül cseng a számomra, de jó tapasztalni, hogy tehetségesek. Irodalmunknak, amennyire innét meg tudom ítélni, biztató az utánpótlása. Beszéd közben nemcsak szemei élnek, hanem a vonások is átrendeződnek az arcán. A szellemi frissessége von köréje árnyékmentes holdudvart. Nemcsak dicsér, korhol is. Az egyik tehetséges prózaírónk új regényéről szólva, ő bánkódik, hogy félig megmunkált darabot bocsátott ki a keze közül. Ez pedig a szerzőhöz – mondja – méltatlan. Mikor azonban a nagyvilág dolgai kerültek szóba, hangja némiképpen megfátyolosodott. A világban dúló háborúkat emlegette, meg azokat a jelenségeket, melyek az emberek békés mindennapjait fenyegetik. Betegen, fáradtan, testileg megtörve sem szűnt meg a szépért, az igazért, a haladásért lelkesedni. Egyik levele jut az eszembe, melyet 1956 szeptemberében keltezett. Most, amikor utolsó találkozásunkról szólva, emlékét másfél évtized távolából is idézem, hadd írjam ide belőle: »Iszonyodva félek a háborútól... Rettentő volna és jóvátehetetlen, ha megint összedőlne minden!« És amikor mégsem dőlt össze minden, egyre inkább megnyugodott. Hogy mennyire és milyen mértékben, az erről valló akarattyai beszélgetéseket emlékezetem magnószalaga őrzi. Jólesően, hogy egy indulatokban olyan zaklatott, de művekben kiemelkedő pálya vége felé az író visszatalált abba a közösségbe, amelyből fogant és művészete elindult. Amikor elbúcsúztunk – néhány hete ennek – minden baljós előjel ellenére, nem hittem, hogy ez a látogatásom lesz az utolsó. Annál fájdalmasabb rá visszagondolni. Mikor már nem köszönthetem többé, csak a sírjára helyezhetek koszorút. Szombathelyi Ervin” (Magyar Hírlap, 1969. augusztus 17.).

Kodolányi János 1969. augusztus 9-én hunyt el. A történet teljességéhez tartozik, hogy az utolsó napokat egy klinikán töltötte, így a Böszörményi útról még az élő Kodolányi távozott.

A Farkasréti temetőben helyezték őt végső nyugalomra, a szertartást régi barátja, dr. Belon Gellért katolikus püspök vezette. Temetésén Veres Péter író megható gyászbeszédben emlékezett meg róla: „…Író, költő, művész, gondolkodó, politikus, mi a te dolgod? A szolgálat...” – mondta, ezzel is kifejezve Kodolányi elkötelezettségét és szolgálatkészségét a magyar nemzet iránt.

Egykori hegyvidéki lakásánál, a Böszörményi út 26. alatt 1974-ben, Kodolányi születésének 75. évfordulóján emléktáblát helyezett el a Magyar Írók Szövetsége és a XII. kerületi Tanács. A bensőséges megemlékezésen az író özvegyén és családtagjain kívül részt vett dr. Marczali László kulturális miniszterhelyettes, dr. Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke, Simon István Kossuth-díjas író, az írószövetség főtitkárhelyettese, Tóth Gyula, a Kulturális Minisztérium irodalmi osztályának vezetője és László Gyula, az Irodalmi Alap igazgatója. Bata Imre irodalomtörténész Kodolányi János kiemelkedő irodalmi munkásságát méltatta, szavai az Élet és Irodalom című lap másnapi, 1974. augusztus 10-i számában jelentek meg:

„Az élő Kodolányiról teszünk tanúbizonyságot, midőn e ház falán megörökítjük az élettény nyomát: itt, a Böszörményi út és a Beethoven utca sarkán, e ház egyik földszinti lakásában élte testi szenvedésekkel oly terhes utolsó évtizedét Ormánságból eredt nagy epikusunk. […] Kodolányi halhatatlansága még életében kezdődött. Midőn már semmi volt a fizikum, akarata és alkotó képessége életben tartotta. […] Kicsinyeskedés volna ez emléktábla előtt életének sikerét vagy fiaskóját latolgatni. Siker és sikertelenség csak az esendő életelevenségben realitás. Az életen túl, a halhatatlanság bizonyosságában nem az a kérdés, hogy ő, hogy neki, hanem hogy mi, hogy nekünk! A hatvanas években sűrűn megjelent Kodolányi-művek – a Magvető adta ki őket – a mi örömünk, nekünk jelent megnyugvást. Egy évtized irodalmunk történetében, midőn az értékeket kezdtük a helyükön látni. – S ez az emlékeztető tábla is nekünk fontos. Nem Kodolányi halhatatlanságának a jele, mert az faktum, hanem annak a kifejezése, hogy tudjuk ezt a halhatatlanságot.”

Munkássága elismeréseként Kodolányi Jánost 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal, 1999-ben Magyar Örökség díjjal tüntették ki. Nevét ma iskolák, egyetemek, intézmények őrzik, amelyek a jövő nemzedékek számára is továbbadják az író szellemi örökségét.

F. G.