Az építészet elbűvölő világa kísérte végig a pályáját

• Pályafutását a művészetek alapozták meg. A Kokas Klára vezette szombathelyi zenei általános iskola után Pesten a Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba járt, majd építészmérnökként televíziós lett. Miért döntött így?
• Nyilván ez egy folyamat eredménye volt, s hogy miért, annak valószínűleg több oka lehetett. Az egyik a középiskolai négy év – 1964-től ’68-ig –, amely számomra meghatározó. Nagy formátumú, műveltséget, sajátos aurát árasztó művésztanárok tanítottak bennünket. Sok minden érdekelt, végül az építészet mellett döntöttem. A Műegyetem a Török Pál utca légköre után csalódást okozott, azok a meghatározó, híres professzorok, akik hajdan az egyetemet naggyá tették, már nem tanítottak ott. Nem igazán emlékszem olyan jelentős személyiségre, aki a tárgyán túl szemléletet, vonzó és meggyőző hitvallást közvetített volna. Ez az időszak volt a paneles építés fénykora, a tipizálás, az iparosítás került előtérbe, megfeledkezve az építészet kulturális gyökereiről, spirituális hatásáról. Negyedéves építészhallgatóként tettem fel magamnak a kérdést: miért nincs a televízióban építészeti műsor, miért nem foglalkozik senki ezzel az életünk egészét meghatározó, azt jó és rossz értelemben egyaránt befolyásoló tevékenységgel, művészettel? Egyetlen televízióst ismertem, egykori osztálytársam édesanyját, D. Fehér Zsuzsát, aki a képzőművészeti szerkesztőséget vezette. Ő irányított a közművelődési főszerkesztőhöz, Sylvester Andráshoz, aki felvett szerkesztőgyakornoknak. 1973. november 1-jén léptem át a Magyar Televízió kapuját, és „az én időszámításom” ettől a naptól kezdődik. Annak a harmincöt évnek, ameddig a televízió munkatársa voltam, minden percét élveztem, az első pillanattól úgy éreztem, ezt nekem találták ki! Ami nem azt jelenti, hogy nem adódtak nehézségek, konfliktusok, de boldog voltam a munkámban, hiszen hittem abban, amit csinálok, és fantasztikus embereket ismerhettem meg. Azonnal lelkes segítőtársakra találtam, az építészek többsége örömmel fogadta, hogy van valaki, aki nyilvános fórumot teremt e hosszú ideje méltatlanul a perifériára szorított művészeti ágnak. 1973 novemberében lettem televíziós, és fél évvel később, 1974 májusában – immár ötven éve – elkészült az Unokáink is látni fogják című sorozat első darabja. A sorozat az intézmény leghosszabb életű műsorfolyama lett.
• Szívükbe zárták a nézők is, hidat teremtett a szakma és a laikusok között.
• Valószínűleg a kíváncsiságom, a szakma iránti szeretetem irányított. Kezdettől fogva igyekeztem segíteni az embereknek kicsit jobban eligazodni az építészet elbűvölő, olykor lehangoló világában. Az épített világ a mindennapjaink része, életünk egyik legfontosabb kerete, hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat, ha ez nem is tudatosul bennünk. Egy rossz alaprajzú lakás például megmérgezheti a benne élő család életét, egy sivár utca, egy rendezetlen városrész látványa sokakat tesz lehangolttá. Az emberek az építészettel legközvetlenebbül saját házuk, lakásuk építése, berendezése során kerülnek kapcsolatba. Az ízlés fejlesztését, az igényesség felkeltését célozta az 1991-től jelentkező ...az én váram, azaz lakáskultúra mindenkinek sorozat, amely tizenhat éven át havonta jelentkezett a képernyőn. Ebben pár száz családi házat, kis és nagy alapterületű otthont, néha a világ más tájairól valót is láthatott a szép iránt érdeklődő közönség. A legkülönbözőbb stílusok, irányzatok kedvelői megtalálhatták a kedvükre való ötleteket, miliőket.
• Melyik a legemlékezetesebb, a legkedvesebb munkája?
• Nincs leg! Az építészet hihetetlen gazdagsága, a történeti és jelenkori alkotások sokaságának bemutatása kísérte a pályámat. A két nagy sorozat mellett jó néhány egyedi filmet is készítettünk. Az egyik legemlékezetesebb a Corbusier nyomában Indiában című négyrészes alkotás, amely Punjab új fővárosát, a Le Corbusier tervezte Chandigart mutatta be, valamint a többi egyszerre tervezett és épített indiai történeti várost: Jaipurt, Fatehpur Sikrirt és Amritszárt. Izgalmas úton-módon jutottam el Johannesburgba, hogy interjút készíthessünk Albánia első és egyelőre utolsó királynéjával, I. Zog hitvesével, Apponyi Geraldine grófnővel. De bejártuk Róma ezer esztendő alatt létrehozott magyar emlékeit is, és hét részben bemutattuk a magyarországi Világörökség helyszíneit. Fiatalon az ember nem is veszi észre, mennyit dolgozik! Ma már csodálkozom, hogyan fért bele ennyi minden az időmbe. Hálás vagyok a férjemnek (Tokár György Ybl- és Prima díjas építész – a szerk.), hogy közös életünk negyven éve alatt ezt elfogadta, mindenben társam volt és támogatott.
• Antall József miniszterelnökről történelmi fontosságú riportkötetet írt. Mi ennek a története?
• Politikával soha nem foglalkoztam direkt módon, miközben azt gondolom, hogy minden a nyilvánosságnak szánt megnyilvánulásban óhatatlanul valamifajta állásfoglalást fogalmazunk meg. Örültem, hogy megéltem: Magyarország újra szabad ország lett. Éppen ezért nagyon bántott, hogy az első szabad választás után az Antall-kormányt és különösen a miniszterelnököt számomra érthetetlen ellenszenvvel támadták. Úgy éreztem, hogy elvették tőlem a rendszerváltás okozta örömet. Kíváncsi voltam, vajon milyen lehet valójában az ország első embere, akit én felkészültnek, elegánsnak, rokonszenvesnek láttam, ráadásul nagyon tetszett a humora. Volt egy akkori sorozatom, Az én műtárgyam címmel, abban szerettem volna megszólaltatni, de udvariasan elhárította a hivatalos levélben feltett kérést. Akkor előjött belőlem a Kos – ha valamit fontosnak tartok, abba igen sok energiát tudok belefektetni. Végül egy forgatáson személyesen beszélhettem a miniszterelnökkel, aki azt mondta, az eredeti ötletemhez nincs kedve, „de tudja, mit, találjon ki valami mást!” Akkor már mindnyájan tudtuk, hogy nagyon beteg, és az jutott eszembe, hogy nagy valószínűséggel már nem lesz ideje visszaemlékezést írni. Arra gondoltam, egy magnóval rögzítem mindazt, amit fontosnak tart elmondani az utókor számára. Nagy élmény volt őt hallgatni. A könyvből a családja történetén keresztül az elmúlt százötven év magyar történelme rajzolódik ki, egy okos, művelt és szellemes ember által elbeszélve.
• Műsoraival sikerült megakadályozni néhány terv megvalósulását, ilyen volt például a Várkert Bazár ügye.
• Még a rendszerváltás előtt két-három évvel egy Kanadából hazalátogató kedves baráti házaspártól hallottam, hogy egy kanadai cég 250 szobás gyógyszállót építene a királyi palota területén. Igen, volt néhány ilyen ügy, a belvárosi Zeppelin, vagy éppen a sukorói kaszinó. Ilyenkor nagy elánnal indultam csatába, és sokan szövetségeseim lettek. Makovecz Imrére mindig lehetett számítani.
• Mivel foglalkozik mostanában?
• Ami igazán érdekel, hogy ezt a hatalmas mennyiségű anyagot összegyűjtve valahogy kutathatóvá tegyem. Most még túl közel vagyunk a 70-es, 80-as évekhez, de az idő múltával feltehetően ezek a dolgok felértékelődnek. Képzeljük el, milyen fantasztikus lenne Lechner Ödönről csak három perc hangosfilm! Vagy Ybl Miklósról. Alig van olyan építész, akivel ne készítettem volna akár egy rövidebb interjút. Már 1979-ben megjelentette a Minerva Kiadó az Unokáink is látni fogják első adásait. Lévai-Kanyó Judittal, a Terc Kiadó főszerkesztőjével 2007-ben megcsináltuk az Unokáink is látni fogják első portrékötetét az akkor már nem élő „nagy öregek” portréival, majd 2022-ben a folytatást huszonhárom további portréval. Idővel ezek komoly dokumentumok lesznek, és nem csupán építészettörténeti szempontból, hiszen az építészet ezer szállal kötődik a mindenkori politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális környezethez, így árulkodó tanúja a kornak, amely létrehozza. Úgy szeretném magam után hagyni a munkákat, hogy aki majd foglalkozik ezekkel, annak megkönnyítsem a dolgát.

Szepesi Dóra