Barátság a legnehezebb időkben is (1.)

1956 jelentős évszám Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, valamint Mészöly Miklós és Polcz Alaine barátságának történetében. A két házaspár közösen utazott Erdélybe ’56 nyarán, ősszel pedig együtt élték át a forradalom eseményeit Budapesten. Az akkor történteket mind Nemes Nagy Ágnes, mind Polcz Alaine megírta saját visszaemlékezésében.

A két írás a közös traumát, a közvetlen életveszélyt és a csodaszerű túlélést örökíti meg. A forradalom eseményei szorosan összekapcsolódtak a négy író személyes drámáival, és meghatározták életük későbbi alakulását is. A Szorongatott idill című könyv 2022-ben jelent meg, amely a házaspárok levelezéseit tartalmazza, és az együtt eltöltött idők emlékeiről szól.

Nemes Nagy Ágnes írónő egy hónappal a halála előtt, 1991. július 29–30-án írta meg a Négyen – 1956 című visszaemlékezését, Polcz Alaine kérésére. Ez később az Újhold-Évkönyv 1991/2. számában jelent meg. Ebben olvashatjuk, hogy az ’56-os forradalom először a Kék Golyó utca 2. alatti házban érte mindnyájukat, onnan menekültek át Mészölyhöz, a Városmajor utcai lakásba.

Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs 1949 és 1958 között élt a Kék Golyó utca 2. alatt, majd egy utcával arrébb, a Királyhágó utca és a Böszörményi út sarkára költöztek, ahol Nemes Nagy Ágnes az 1991-es haláláig élt. Mindkét helyen tábla őrzi emléküket.

Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezését néhány kisebb kiegészítéssel és rövidítve adjuk közre.

Nemes Nagy Ágnes: Négyen – 1956-ban

„Mivel Ali barátnőm évtizedek óta óhajtja, hogy mi négyen (Mészöly Miklós, Alaine, Lengyel Balázs, én) írjuk le, illetve mondjuk magnóra, amit együtt átéltünk 56-ban, most megpróbálom lefirkálni. Igaza van: lassacskán úgy megöregedtünk, illetve megbetegedtünk, hogy teljesen elhomályosodik bennünk ez a história, most gyorsan, utolsó percben még papírra kell vetni. Nem érdektelen ugyanis: négy olyan történet állhat elő, amelyek bizonyos pontjaikban megegyeznek, máshol meg teljesen eltérnek, ahogy ki-ki személyesen látta, s ahogy megmaradt benne. S végül a történelem egy kicsiny kockája ez is.

1956 októberében – a napra pontosan nem emlékszem, de még november 4-e előtt, a hullámzó harcok során, s amikor még nem alakult ki a kormánnyal való (Nagy Imre) egyetértés, amikor minduntalan bemondták a rádióban, hogy hány óráig kell letenniük a fegyvert a felkelőknek – Ali és Miklós látogatóba jött hozzánk egy este. (Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs a Kék Golyó – akkoriban: Kékgolyó – utca 2/a alatt laktak – a szerk.) Ez azelőtt is gyakran megtörtént, kölcsönösen folyton jártunk egymáshoz, közel is laktunk. (Polcz Alaine és Mészöly Miklós lakása a Városmajor utca 48. alatt volt – a szerk.)

Tehát Aliék feljöttek. Beszélgettünk, rádiót hallgattunk, izgultunk. Egyszer Ali ezt mondja: az az érzésem, hogy ma este még valami történik velünk. Ali megérzései híresek voltak; én magam, személyesen, akkor találkoztam az egyikkel először. Rögtön ráestünk: mi történik? Jó vagy rossz? Ebben Ali tartózkodó volt. Hát… mondta, jó is, rossz is. Közben lövések hallatszottak. Honnan? Nem tudtuk. Úgy rémlett – a lövésektől függetlenül –, éppen a házunk alatt, a Kékgolyó sarkán építenek fiatalok valamiféle barikádot. Ócska díványokból, lécekből, ipari hulladékból. Akkor mindenütt barikádokat építettek, de éppen itt, Budán, a Kékgolyó utcában? Elég szürrealista volt. Miklós kérdezte: van-e kenyerünk. Adtam egy félkilónyi darabot. Miklós az erkélyről, sötétben – mert addigra eloltottuk a villanyt – ledobta a barikádépítőknek. Egyesek szerint ez összefüggésben volt az eljövendőkkel. Szerintem nem. Sokkal hamarabb történt. S honnan tudta volna az orosz tank?

Később megint lövések, már közelebbről. Másnap hallottam, hogy egy magyar tank jött (ment) a Krisztina körúton a Moszkva tér felé, a tér felől viszont egy szovjet tank jött, s azok vívtak valami tűzpárbajfélét. Addigra mi is a sötétben átvonultunk a Jakobinusok terére néző szobába, hogy figyeljük az eseményeket. Hárman: Ali, Balázs, én a díványra ültünk, Miklós az ablak előtt guggolt, ott nézelődött ki. Egyszerre óriási robbanás: egy tankágyúlövedék eltalálta a házat a szovjet tankból (hiszen az volt – bár messzebb – velünk szemben), a ház összes ablaka kitört. Egy lövedékrepesz (vagy teljes golyó? bár ez valószínűtlen) átszakította a falat, alul a padlónál jött be, rézsút átszelte a szobát, és a szemközti falba fent befúródott. Felpattantunk, megnéztük, hogy élünk-e, megsérültünk-e, de legfeljebb karcolások voltak rajtunk a beeső ablaküveg miatt. Emlékszem, én nem pattantam elég gyorsan, Balázs rémülten emelt, mi bajod, mi bajod; Miklós sem sebesült meg, aki pedig legközelebb volt a lövéshez. Lerohantunk a légópincébe, amit 45 óta nem használtak, de nemcsak mi, lerohant az egész ház, anélkül hogy összebeszéltünk volna, mindenkinek ez jutott eszébe. Csak üvegmarta sebülések voltak, szerencsére, pedig a házat gépfegyverrel is végigpásztázták, mint utólag kiderült. Ott ültünk, riadtan, később bejött az óvóhelyre két vasutas a Déli vasútról, menedéket kérve. Az egyik sebesült volt a karján.

Aztán lassan megszűnt a lövöldözés, mi felszivárogtunk a lakásba, az egész ház népe ugyanazt tette. Hogy akkor nálunk aludtak-e Miklósék, arra nem emlékszem. Az ablakok – mondom – mindent kitörtek, hideg volt, ágyúgolyó a falon, minden tele üvegszilánkokkal, október. Másnap (?) átmentünk Aliékhoz, 56 hátralévő részét náluk töltöttük, meghívásukra. Sőt albérlőnket is meghívták, náluk lévő barátnőjével együtt. Akkor ez így ment. […]

Tehát mi négyen életben maradtunk. Aliék befogadtak. A ház Basch Lóránté volt, ő lakott a földszinten (csodaszép, múzeumi lakás), a II. emeleten hihetetlen szerencse folytán Miklósék. Akkor ilyen lakást kapni?! Ők tehát befogadtak. Baschéknál lakott akkor Németh László; állandó járkálás le-föl. Hogy miért lakott ott? Az okra nem emlékszem. Nem volt érdektelen 56-ot Miklósék, Basch, Németh László társaságában tölteni, állandó irodalmi, társadalmi fejtegetések. […]

Nem szabad járnom, izgatnom magam, beszélnem sem – mondta Németh László. – A szívem, a vérnyomásom. Ne is próbáljátok beszélgetni velem. Nem próbáltunk. De ő maga szegte meg mindig önkorlátait. Nem csodálom. Nem kommentálni a dolgokat – akkor? Kis Németh-tanulmány Európáról, a történelemről, a helyzetről, az oroszokról. Ült és beszélt. Hogy képzelitek ezt? Az oroszok nem fognak kiengedni minket a markukból, zsákmányukat. Európa pedig a kisujját sem fogja mozdítani. Gyönyörű ez, de nemzeti tragédia. Csak ürügyet teremt a szélsőségek megtorlására. – Mi, fiatalabbak, másképp gondoltuk. Részünkről lángolás és eufória. Vita erre-arra. […]

Mozaikosan élesednek ki egyes részletek. Például ez. Megyünk az Írószövetségbe. (Mikor? Nem tudom. A forradalom alatt.) Elöl megy Jékely Zsoli, Miklós, Balázs – Ali meg én mögöttük pár lépésnyire. Egyszerre gyors gépfegyvertűz, közelről. A 61-es villamos „alagútjánál” voltunk, közvetlenül a Moszkva tér előtt, ahol a felüljáró alatt kezdődött a domboldal. Szóval gépfegyver. Mi, Ali meg én, a következőket látjuk: Miklós és Balázs fél térdre ereszkedtek, teljesen egyforma mozdulattal, és kúszunk a domboldalnak. Zsoli megáll, mozdulatlanul, az úttest (villamos sín) közepén. Ali meg én, tanácstalanul, kislányos mozdulattal leguggolunk. Gépfegyvertűz megszűnik. Mi volt ez? Mi van? Zsoli, maga milyen vakmerő! Állva maradt középen. Zsoli: vakmerő, én? Mikor hallottam a sorozatot, s mikor láttam, hogy Miklós meg Balázs – akik katonák voltak a világháborúban – szabályosan fedeznek, úgy megijedtem, hogy mozdulni sem tudtam. Na, nekem elég volt. Hazamegyek. Elbúcsúzott, haza is ment Óbudára. (Amikor leütötte a bokszolót a Lukács fürdőben, az máskor volt.)

Mi négyen továbbmentünk. A Moszkva téren látjuk, hogy a domb tetején, a Várfok utcában óriási tömeg tolong. Fölmásztunk. Teherautóról szónokol egy fiatal lány. »Nagy Imre velünk van.« Megtapsolják. A tömeg föltartóztatja az autókat, átkutatja, elengedi. Jön egy mentőautó. Nem áll meg, a tömeg ordít, az álmentőautóból gépfegyvertűz a tömeg közé. Ávosok mentőautó-álcában. Sokan elesünk, sikoltozás. A tömeg nagy része – mi is – átvetjük magunkat a Várfok utca vaskorlátján, és legurulunk a Moszkva téri járdára, járda menti csatornába. Egymás hegyén-hátán gurul a nép lefelé. Ali meg én gyakran átbucskázunk egymáson, másokon. (Én, hülye, közben még visszamásztam egy pillanatra, hogy felkapjam elhagyott retikülömet. Balázs ordít: gyere! Lent a csatornában eszelősen rángatja hátra Miklós övét. Előre akar rohanni, így négykézláb, mint egy veszett vadkutya, tigrisféle, előre, az álmentőautó után, ami legördült a Széna térre. Sikolyok, robbanás. Mint utólag megtudtuk, az álmentő elé egy benzineshordót gurítottak, felrobbant. – Ezt megírtam, kendőzve, az Ekhnáton éjszakájában, ezt a zuhanást, gurulást. A tankokat. Majdnem mindig valóság van a szürreális képeim mögött. Röghöz kötött a fantáziám. Hogy ezután elmentünk-e akkor még az Írószövetségbe? Ahol állandóan történtek a dolgok? Nem tudom. Emlékszem: egyszer eleven tyúkokat osztogattak az íróknak, egy téesz baráti ajándékát. Tyúkketrecekkel volt tele a folyosó. Hogy éppen akkor, a Várfok utcai álmentőautó csatája után mit csináltunk, az eltörlődött bennem. Utolsó biztos képem: Miklós vadul elszánt arca, Balázs karja, amint visszavon, s amint segített Alinak Miklóst hátrahúzni. Elöl – a Moszkva téren magasra csap az égő kocsi lángja.

Mi mindent kéne még elmesélnem! Balázs elfogatása (1957. január 19). A házkutatás. Hajnalban, ahogy átmegyek Miklósékhoz. Óvatosan, hogy ne kompromittáljam őket. […] Rákóczi tér: megcselekedtük, amit / megkövetelt a haza.

Alinak adom ezt az összevissza kéziratot, már elkérte. Hát persze hogy adom, hisz az ő sürgetésére írtam. Szeretettel Ágnes 1991. júl. 30-án.”

F. G.

Következő lapszámunkban Polcz Alaine visszaemlékezését olvashatják.