Liszt Ferenc, a zongorakirály a Városmajorban
Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Erkel Ferenc, Arany János, Bajza József – csak néhány híresség azok közül, akik egykor megfordultak a városmajori Barabás-villában. A 19. század egyik legjelentősebb magyar festőművésze, Barabás Miklós otthona a reformkori vezető értelmiség és művészvilág népszerű találkozóhelye volt. Az említettekkel és másokkal kapcsolatban is sok történetet megosztottunk már lapunkban, de a villa gazdag múltját mutatja, hogy még mindig van miről mesélni. Ezúttal Kánya Emília írónőről és egy általa is megörökített díszvacsoráról lesz szó, amelyet Liszt Ferenc részére rendeztek.
Barabás Miklós 1839-ben vette meg városmajori telkét, és egy évvel később már állt is rajta gyönyörű, klasszicista villája, présházzal, nagy szőlőültetvényekkel. Mindenkit szívesen fogadott az otthonában. Kánya Emíliának (1828–1905), a kor kedvelt írónőjének a családja baráti viszonyban állt a festőművész feleségével, ő még fiatal leányként, 15-16 évesen többször vendégeskedett a házban. A Réges-régi időkről című emlékirataiban néhány történetet is lejegyzett.
„Legkedvesebb embereink közé tartoztak Barabás Miklósék. Sok jó órát töltöttem náluk, akár a Duna-parti városi lakásban, akár a városmajori villában és szőlőben. Barabás kifogyhatatlan jó, vidám kedélyű ember volt, és vendégszerető házánál mindenki a legjobban érezte magát. Már vidám fogadása, tréfás ötletei, jóízű nevetése messze űzte nemcsak az unalmat, hanem a rosszkedvet is. Felesége, Juli néném barátnéja, maga volt a szeretetre méltóság, egyszerű kedvesség. Az ő házuknál találkoztam először angol emberekkel, akik a Lánchíd építéséhez jöttek Angolországból. Barabásné svájci születésű volt ugyan, Bois de Chesne, de anyja halála után, még mint gyermek, egy nagynénjéhez került Angolországba, ott nőtt föl, és az angol nyelv lett anyanyelve, ámbár németül és franciául is gyönyörűen beszélt. Nagy műveltségű nő volt és mindamellett egyszerű és igénytelen, édes, bájos mosolygással megvilágította övéinek életét, és tette nekem is felejthetetlenné az ott töltött órákat. És milyen édesek voltak kicsi gyermekei! Henriette a legidősebb, Ilona a második, és Alice, a szépséges, nagy fekete szemű Alice, a három megtestesült kis grácia! A villa mögötti szőlőben milyen kedélyes, víg szüreteket tartottunk! Nem felejthetem el a 43. és 44-i víg szüreteket, amikor kifáradva a délutáni szőlőszedés, -evés után mindig találkozott zene és a teremben hajnalig eltáncoltunk! De milyen jókedvűek voltunk!”
Kánya Emíliának 1847-ben, mindössze 19 évesen egy kevésbé vidám esemény miatt kellett felkeresnie a városmajori villát. Elszegényedett a családja, és szülei érdekházasságra vették rá, így egy jómódú temesvári kereskedő fiához, Feldinger Gottfriedhez ment feleségül. Az apósa egyik kívánsága az volt, hogy a híres festő, Barabás Miklós fesse meg az ifjú párt. Az utókor nem lehet elég hálás ezért, mivel ez Kánya Emília egyetlen fiatalkori ábrázolása.
„Egypár délelőttet tehát a kedves jó Barabásnál kellett töltenem. Oh, milyen szomorú órák voltak ezek is, mikor ott minden szoba elmúlt kedves órákról mesélt! Sokat sírtam az ülések alatt, úgyhogy szegény Barabás olykor letette az ecsetjét és várt, míg nyugodt arcom lett. Más élő ember nem is látta sűrűén omló könnyeimet. De azért az arckép, mely most is itt van nálam, nem mutat semmi bánatot, csak egy nyugodt, tán kifejezés nélküli fiatal leányt.”
A házasság mindössze tíz évig tartott, majd elváltak. Kánya Emília 1860-ban elindította a Családi Kör című szépirodalmi és divatlapot, amely az Osztrák–Magyar Monarchia első női szerkesztésű lapja volt. 1861-ben feleségül vette őt Szegfi Mór, akinek segítségével létrehozta az országos leányárvaházat és a nőképző egyletet. Élete végén írta meg emlékiratait, ami fontos forrásul szolgál a reformkor társadalmáról.
Barabás Miklós jó barátságban és levelezésben állt Liszt Ferenccel, a zeneszerző egyik leghíresebb portréját is ő készítette, a Magyar Nemzeti Múzeum számára 1847-ben. Amikor Liszt Budapesten járt, Barabás őt és külföldi vendégeit díszvacsorán látta vendégül városmajori villájában. Az 1856. szeptember 4-i eseményről több korabeli beszámoló és későbbi visszaemlékezés is fennmaradt.
Tudósított róla a németül megjelenő Pester Lloyd az 1856. szeptember 6-i számában: „Die Villa Barabas im Stadtmeierhofe war gestern der Mittelpunkt eines heiteren Kreises von Künstlern und Schriftstellern, die sich zu Ehren des gleichfalls anwesenden List in dem gastlichen Hause des beliebten Malers versammelten” – azaz „a Városmajor közepén található Barabás-villa tegnap vidám művészek és írók központja volt, akik Liszt Ferenc tiszteletére gyűltek össze a kedvelt festő vendégszerető házában”.
A Hölgyfutár az 1856. szeptember 9-i lapszámában leginkább Liszt nagyságát domborította ki: „A nap hőse még mindig Liszt Ferenc. Mi ujdondászok [újságírók – a szerk.] még mindig sokat írunk róla, mert az ember örömest emlegeti azt, mire büszke, Lisztre pedig méltán büszkék lehetünk. Egy nagy francia zeneköltő azt mondta egykor rá: »bámulom Thalberg kifejezését, Madame Pleyel költészetét, Dohler, Prudent, De Meyer, Ehrlich, Herz és másokban sok szép tulajdont találok, de minden más nagy zongorászok tehetségeit Lisztben látom egyesítve«. Ezért hívják zongorakirálynak. S ily egyéniség nevét bátran emlegethetjük, a nélkül, hogy unalom okozástól kellene tartanunk. Pár nap előtt Liszt tiszteletére jeles festőnk Barabás adott budai villájában egy szép családi estélyt.”
A Budapesti Hírlap 1856. szeptember 6-i számában részletesen írt az estről, ebből kiderül, hogy Liszten kívül Erkel Ferenc is jelen volt a díszvacsorán: „Folyó sept. 4-n estve Liszt Ferencz tiszteletére Budán Barabás jeles festőnknek a városmajor-utczában lévő csinos villájában egy ugynevezhető s igen szépen rendezett családi estély volt adva, melyet több kitűnő művészek és műbarátok jelenléte díszesített. Az ünnepély hőse társaságában valának, többek közt bécsi híres műitész Zöllner (ilyenre Pesten is lényeges szükség volna), Bruckner – Liszt már dicséretesen ismert tanítványa, Erkel »Hunyadi László« szerzője, Huber a híres gordonkajátszó, Singer Edmund Khail, Brandt, Szupper stb.”
A beszámolóból azt is megtudjuk, hogy a villában volt egy virágokkal feldíszített Liszt-márványszobor, és a zeneszerző aranykoszorúval körülfogott arcképe függött a falon. Az este folyamán majd’ minden zenész játszott Liszt tiszteletére, és természetesen ő maga is odaült a zongorához.
Az estélyt adó Barabás Miklós kislánya, Alice eltáncolta az „El Ole” nevű spanyol táncot, valamint egy lengyel táncot is, amelyet lengyel nemzeti öltözetben adott elő. „...az egész társaságot zajos tetszésre ragadta a szeretetreméltó ritka bájos kis tánczosné, ki Liszt által is különösen kitüntetve lön” – fogalmazott a Budapesti Hírlap.
Az elején említett önéletrajzi írásában Kánya Emília is megemlékezett a jeles eseményről: „Egyszer Barabás Miklóséknál Liszt Ferenc tiszteletére nagy estély volt. Kinn, városmajori villájukban tartották. Gyönyörű egy est volt. A villa körüli kert lampionokkal mutatta a házhoz vezető utat, a szobák fényben úsztak, a társaság előkelő, finom volt, a zenevilág találkozott akkor ott, egypár külföldi notabilitás sem hiányzott.”
Az előadások után az előkelőségeket gazdag vacsora várta, amelynek egy érdekes mozzanatát szintén Kánya Emília jegyezte fel: „Liszt a vacsora előtt zongorázott egy kicsit, leereszkedő, széles nyájassággal. Udvarában többek közt ott settenkedett a híres zenekritikus, Zellner Bécsből. Igen élénk, szellemes embernek találtam Zellnert – érdekes, sokszor csípős megjegyzéseket tett a művészekre, de Lisztnek feltétlen híve és bámulója volt. A hosszan tartó vacsoránál szomszédommá szegődött, és igen jól mulattam az élénk szellemű bécsi bácsival. Egy pici tréfás emlék maradt még emlékemben az estéről. Mikor a teára került a sor, Liszthez egy jókora üveg mixed picles-t [ti. vegyes savanyúságot] is vittek, és a mester sorban elkérte a társaságtól tányérjait, amiket ájtatos bámulattal és imádattal nyújtottak egyenként feléje, és Liszt minden tányérkára egy-két darabkát tett a savanyú produktumból, és mert ő ezt az ecetes, erős, fűszeres holmit nagyon szerette enni a teához, hát meg volt győződve róla, hogy mindenki szereti azt, kivált ha olyan megkülönböztetett helyzetbe jut, hogy a zongorakirály osztja ki neki. Mikor Zellner az én tányéromat is oda akarta nyújtani, odasúgtam neki, ne tegye, mert én nem eszem ezt az erős savanyúságot. Nagyot nézett reám Zellner, Liszt is észrevette, persze csak mosolygott, és aztán szomszédommal jóízűt nevettünk rajta, milyen savanyú-édes arccal élvezték a többiek, kivált hölgyek, ezt a szokatlan csemegét azért, mert azt a nagy Liszt osztogatta nekik.”
A Budapesti Hírlap arról is tájékoztatta olvasóit, hogy Liszt tiszteletére egy nemes nedűvel is koccintott az ünneplő társaság: „A barátságos vacsorán, melynek mint szintén az egész időtöltésnek díszét s fűszerét a köztiszteletben és szeretetben álló, ritka műveltségű neje a házigazdának képezé — több toasztok üríttettek ki, különösen Liszt Ferenczért jelesen dr. Feldinger és a házi ur által, ki 1841-diki kitűnő tokaji aszú szőlő borral – elmés hasonlatosságot használva – üdvözlé az idővel erőben és zamatban gyarapodó zenekirályt.”
Az összes lap úgy vélekedett, hogy Barabás Miklós felesége, Bois de Chesne Zsuzsanna, a „házi úrnő” igazán kitett magáért. A vendégek csak éjfél után indultak haza, mint már idézett számában le is írja a Hölgyfutár: „Általában víg és derült kedv, örömre lelkesítő élvezet s magyar vendégszeretet fűszerezte az abban résztvevők előtt mindig kedves emlékezetben maradó társaságot, mely éjfél után a legvidámabb hangulatban oszlott szét. Dr. Feldinger úr is a borkirályával köszöntött a zenekirályára, s Lisztnek hiányos daguerrotyp-képeire célozva, mondá, hogy habár a nap nem tudja is képmását híven visszaadni, annál inkább visszatükrözi azt saját szellemének napja, s ha jeles Barabásunk mesterónja nem ecsetelte volna is oly élethűséggel a nemzeti múzeumban látható remek festvényén, képmása kitörölhetetlenül élne minden hazafi keblében.”
A díszvacsora óta csaknem 170 év telt el, de szerencsére a Barabás-villa 2003 óta újra a régi pompájában ragyog, így mindenki elképzelheti, ahogy Liszt Ferenc, a zongorakirály a lampionokkal kivilágított kertből besétál a házba azon a bizonyos estén.
F. G.