„Azt tudtam, hogy milyen pedagógus nem szeretnék lenni”

• Miért éppen a tanári pálya vonzotta?
• Szüleim nem szóltak bele a középiskolai pályaválasztásomba, a családunkban én vagyok az első pedagógus. Gyerekkoromban ráadásul inkább fodrász szerettem volna lenni. A hetedikes osztályfőnököm szerint nem voltam elég jó tanuló a gimnáziumhoz, így elmentem egy szakközépiskolába, a Puskásba vezetékes távközléstechnikai műszerésztanulónak. Ott két év után rájöttem, hogy roppant távol áll tőlem a jelfogók, tranzisztorok, ellenállások világa. Tizenhat évesen elgondolkodtam: hogyan tovább? Arra jutottam, hogy imádom a történelmet, és roppant jól elvagyok a gyerekekkel, tehát történelemtanár leszek. Szerencsére fantasztikus osztályfőnököm volt a Puskásban, Giró-Szász Magdi néni, aki magyar–orosz–filozófia szakosként a humán oldalt képviselte. Ő bátorított, hogy menjek el egy egyetemi felvételi előkészítőre. Ott aztán kiderült, hogy a történelemtudásom rendben van, de az akkor felvehető lehetséges tantárgypárokban – magyar vagy földrajz – igen nagyok a hiányosságaim. Amikor ezt elmeséltem neki, csak annyit mondott: „Jó, akkor elmész tanítónak, oda simán felveszik a fiúkat, és majd utána elvégzed a történelem szakot.” Így is lett. Estin végeztem el a történelmet.
• Utána rögtön a Lauderbe került?
• Nem teljesen. Amikor végeztem, egy évre elszegődtem a volt általános iskolámba napközis nevelőnek, de nem ragaszkodtak hozzám, és közben megkerestek a Lauderből, hogy nagy szeretettel várnak tanítóként. Ez harminc éve történt. Az első tizenkét évben az alsó tagozaton tanítottam, majd a történelem szak elvégzése után „felmentem” a középtagozatra és a gimnáziumba. Szerettem kicsikkel dolgozni, de az igazi izgalmat a kamaszokkal való együttműködés hozta el. Fantasztikus, ahogy az ember szeme láttára a diákok a gyermeklétből felnőttekké válnak.
• Amikor végzett, milyen célokat tűzött ki maga elé? Mennyire akart más tanár lenni, mint amilyenekkel diákként találkozott?
• Sajnos a diákéveim alatt kevés jó példával és sok rossz élménnyel gazdagodtam. Inkább azt tudtam, hogy milyen pedagógus nem szeretnék lenni. A legtöbb óvodás már nagyon szeretne írni, olvasni, számolni, próbálkoznak is több-kevesebb sikerrel. Aztán bejutnak végre a csodák birodalmába, az iskolába, és megkapják az első orra koppintásokat: a fekete pontot, piros pontot, zöld boszorkát, arany csillagot, 72%-ot, egyest és hármast, és egy pillanat alatt elillan az a belső kíváncsiság, amivel jöttek. Megmarad az, hogy a jegyekért, a magasabb százalékokért és a bukás elkerüléséért tanulnak.
• Mi lehet erre a megoldás?
• Kutatások százai, a tanárok tapasztalathegyei is bizonyítják, hogy a diákok két hét után a tanult dolgok tizedére sem emlékeznek. És mégis ez megy, megszokásból. Én nem íratok dolgozatokat, nincs értelme. Persze csináltatok esszét a diákjaimmal – ezt várja el az érettségi –, ki is javítom, értékelem, ráírom, hogy mit rontott el, mi volt jó. A naplóba csak a négyes és az ötös kerül be, a többi nem. Jegyet adni muszáj. Gondoljunk bele! Próbálkozik a diák jó esszét írni, valamennyire megy, de nem lesz tökéletes. Hibázik, tapasztal, és legközelebb ezt felhasználja. Ez a tanulás.
• A történelem talán a legizgalmasabb tantárgy, tele fantasztikus történetekkel. Hogyan lehet ezeket átadni a gyerekeknek?
• A gyerekek nagy részét nem igazán érdekli a történelem. A tanterv jó sok lexikális tudást vár el, ami sokakat elriaszt. Végtelen mennyiségű adat, évszám, név. Bevallom, ez engem sem motivál. Az viszont igen, hogy például a tizennegyedik században mit ettek az emberek, milyen ruhákba öltöztek, hogyan választottak párt. Ezek a történelem izgalmas kérdései.
• A jelenlegi, digitális világban megváltoztak a preferenciák.
• Persze, érezhetően új, „digitalizált” nemzedékek nőnek fel egymás után, évről évre. Nem lehet őket negyvenöt percig frontális magyarázattal lekötni. Öt percig sem. Felhasználom azokat a lehetőségeket, amiket a digitális világ nyújt, de ezek nem csodaszerek. Ami fontos manapság, az a csoportban való közös munka képessége, az önálló ismeretszerzés és munkavégzés képessége, a forráskritika, a kreativitás és alkotás, az értelmes, érthető előadás prezentálása. Ezek a feladatok amúgy általában izgalmasak és örömteliek a diákok számára, ezekért szeretnek iskolába járni. Nem mellesleg a későbbi munkaadóik is éppen ezekért képességeikért alkalmazzák majd őket boldogan, magas fizetésért, nem pedig az Aranybulla törvénycikkelyeinek ismeretéért.
• Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy ön is megkapta a Bárczy István-díjat?
• Díjat kapni számomra felemás érzés a mai világban. Egyrészt tudom, milyenek ezek a kitüntetések, kik kapják, miért kapják. Másrészt persze jólesik, hogy van valaki, aki lát valamit a munkámban, amiért felterjesztett. Úgy gondolom, ha már pedagógiai díj, akkor ez nemcsak az enyém, hanem az egész iskolámé, a Lauderé. Az összes kollégámé, akik mindannyian a diákjainkért dolgoznak, az óvodától az érettségiig. Meg persze az iskola minden egyes dolgozójáé. Szóval ezennel gratulálok is nekik. Ezekben a nehéz időkben is olyan iskolát tudnak csinálni, ami minden gyereknek járna az országunkban és az egész világon!
• Mit gondol, lesz olyan tanítványa, aki követi majd a példáját? Ajánlja nekik egyáltalán ezt a hivatást?
• Ha újrakezdhetném az életemet, akkor is tanár lennék. Mert ez a világ egyik legösszetettebb és legsokoldalúbb szakmája – ha jól csinálja az ember. Nem lehet unatkozni, soha nincs pihenés, sosincs vége a munkának. Minden pillanatban, az órákon, a szünetekben, az ebédlőben, a buszon, este kilenckor, hétvégén, éjjel az ágyban is pedagógus vagyok. Ez roppant kimerítő, ha nem vigyázok az egyensúlyra és a töltődésre. A diákjaim pontosan látják ezt, és azt is, hogy az elmúlt években mennyi tiltakozás volt a pedagógusok szabadságáért, megbecsüléséért, minden téren. Szóval úgy érzem, nem nagyon vágynak most erre. És meg is értem őket.

sm.