Szépen fejlődik a hegyvidéki minierdő
A világ egyre több pontján cseperednek a Miyawaki Akira által kidolgozott módszer szerint ültetett növénycsoportok. Különösen a városi parkokban egyre népszerűbbek a szobányi, mégis sokszínű és látványos minierdők, amelyek képviselője a Gesztenyés kertben is gyors növekedésnek indult.
A versengés a kulcsa a Miyawaki Akira japán botanikus és ökológus ötlete alapján kialakított módszernek. A sűrűn elültetett őshonos csemeték az éltető fényért küzdve egyre magasabbra nyúlnak, azaz sokkal gyorsabban növekednek, mint magányosan élő társaik. A lombozat fejlesztésének küzdelmei a föld alatt is folynak, hiszen a sűrű telepítés miatt a tápanyagokra is sok fa gyökere pályázik. Ahogy a lombozat egyre jobban összekapaszkodik, úgy a fák gyökerei is összefonódnak.
Persze a győztesek mellett – különösen a kiserdők peremén – vesztesek is lesznek, amit a koncepció nem tekint veszteségnek, mivel az alulmaradó egyedek is segítik a győztesek fejlődését. Az évente akár méteres növekedést hozó, mozgalmas kezdeti időszak után az erőviszonyok tisztázódnak, és a fák cseperedése lassul.
Az első minierdőket csak bő két évtizeddel ezelőtt telepítették, így ma még az adatgyűjtés fázisában vagyunk, és nem tudhatjuk: a versengés hosszú távon életrevaló növényeket eredményez, vagy legyengülőket? A legtöbb minierdő – mintegy 1500 – Japánban van, de nagy népszerűsége miatt az egész világon napról napra gyarapszik a számuk.
Budapesten három éve ültették az elsőt, a Tabánban, és mára már közel tucatnyi található az országban. Érdekességük mellett a minierdők alkalmasnak látszanak a rossz minőségű talajok tápanyag-ellátottságának javítására, a növénytársulások fajgazdagságának növelésére és települési közterületekre ültetve a városi életminőség javítására is.
A Gesztenyés kertbe tavaly telepített Miyawaki-erdő körülbelül 40 négyzetméternyi alapterületén 180 egyed osztozik. A munkát végző FŐKERT (Budapesti Közművek Nonprofit Zrt. Kertészeti Divízió) szakemberei összesen 135 facsemetét ültettek, ezek közül a legnépesebb csoportot a virágos kőris, a magas kőris és a csertölgy alkotja, a fennmaradó tizenhárom faj között pedig több szilt, juhart és hársat is találunk.
A fák közé helyezett 45 cserje közül a XII. kerületi erdőkben is előforduló fagyal, galagonya, csíkos kecskerágó és vörösgyűrűs som a leggyakoribb. A csemeték ma még alkalmanként gondozást igényelnek, de néhány éven belül megerősödnek, és nemcsak erdőszerű kinézetet öltenek, hanem az erdőlakó állatok számára is valós vonzerővé válnak.
Ha valaki most sétál a Gesztenyés kertben, akkor egy körülkerített bozótost lát, amelyben – mint egy őserdőben – sokféle méret, szín és forma elkülöníthető. Rövid szemlélődés után feltűnhetnek a különböző stratégiák és stílusok is: a juharok egyenes hajtásokkal törnek az ég felé, miközben a tölgyek alig térdmagasságban gyűjtik az erőt. A somok alacsonyan bokrosodnak, míg a kőrisek inkább egy emelettel magasabban fejlesztik jövendő koronájuk vázágait.
Attól igazán izgalmas ez a lassú küzdelem, hogy szinte lehetetlen megmondani a kimenetelét. Amelyik faj most a többi fölé kerül, az elveszi a fényt – de vajon a gyorsan nyúló hajtások elég erősnek bizonyulnak az első nagyobb viharban? Vagy elérkezik a fontolva haladók ideje, és a ma győztesnek tűnők kénytelenek lesznek átadni élőhelyüket a kisebb termetű, ám erősebb példányoknak? Mindenesetre a tempó ellenére is érdekes folyamatoknak lehetnek szemtanúi mindazok, akik évente néhányszor körbesétálják és alaposan megfigyelik a minierdőt.
(Barta)