Hegyvidéki levegő - Maros András: Kisétálni

„Ki lehet sétálni a bánatot.” Ez Frigyes mondata. Nem sokkal azután jutott erre a következtetésre, hogy szakított vele a menyasszonya: kidobta, sms-ben. Frigyes épp Dániában volt, a beteg apja úgymond utolsó kívánságát teljesítette Aarhusban – azt kérte a papa, hogy Frigyes adjon át egy kisebb csomagot régi barátjának, Henning Thygessennek, nyomja a markába, csak így lehet biztos benne, hogy a küldemény célba ér, a postában nem bízik.

A csomag egy kézzel írt naplóból és megfakult, fekete-fehér fényképekből állt. A naplót Frigyes apja és Henning Thygessen közösen vezették, amikor 1975-ben kettesben körbestoppolták Európát; a fotók az út emlékeit örökítették meg. (Amikor Frigyes apja megbízta fiát a feladattal, nem sejtette, hogy legyőzi a halálos betegséget, és találkozik még az életben Henninggel – azóta kétszer jöttek össze: egyszer Aarhusban, egyszer Dörgicsén; kártyáztak, boroztak, sztorizgattak.) Frigyes felkereste tehát az idős férfit, akit korábban sosem látott, valamennyire mégis ismert, mert a családban sokat beszéltek róla. „A titokzatos Henning bácsi.”

Miután átadta a naplót és a fotókat, eltöltött még két napot a dán városban.

Az első napon délelőtt megnézte az Óvárost (Den Gamle By), délután ellátogatott az ARoS múzeumba. Éppen a szállása felé sétált, amikor jött az sms. Ez még nem az volt. Ez a barátjától jött, aki azt írta, hogy látta Frigyes menyasszonyát a főnökével: kézen fogva, kacarászva léptek ki egy budai borkereskedésből. Húsz perccel később jött az az sms. Hogy köszi mindent, de nem, mégsem te vagy az. Azonnal felhívta, de a lány nem vette fel a telefont – harmincszor hívta, harmincszor nem vette fel. A harmincegyedik kísérlettől fogva pedig elutasította a hívásokat, kinyomta a telefont.

Frigyes beült egy kocsmába, a Ris Rasba. Rendelt egy korsó Hancockot (észak-jütlandi, 5,5%-os barna láger). Érzelmi enyhülést várt tőle, de már az első két korty után tudta, nem lesz jobb semmi. Sőt, úgy érezte, az alkohol még elviselhetetlenebbé teszi a fájdalmat. A pultnál ült egy lány, egy gitártokot szorított magához. Frigyes szerint saját tekintetéből olyan mértékben áradt a fájdalom, hogy elért a lányig, sőt hirtelen arra gondolt, hogy az egész története látszik rajta, a homlokára van írva, hogy az imént dobta ki a menyasszonya sms-ben. Emiatt szégyenérzet fogta el. Nem magát szégyellte, hanem az exmenyasszonyát.

Frigyes kifizette az 55 dán koronát, és távozott. Elindult. Nem tudta, hova, de ment, tempósan gyalogolt az ismeretlen város ismeretlen utcáin. Elhagyta a belvárost, tett egy kört a kikötőben, azután észak felé vette az irányt. A kertvárosi övezetbe ért. Egy forgalommentes utcában két kisfiú focizott dán válogatott mezben. A békés, csöndes környezet nem használt Frigyesnek. Több háttéringerre volt szüksége. A kevés zaj, a kevés látnivaló túlságosan magára vonta a figyelmet – a figyelem ugyanis pontosan erre képes: ha nincs elég inger, beleragad abba a kevésbe, ami van. A közepes forgalom zaja, a járókelők jelenléte, az arcok, mozdulatok, kirakatok, járművek észrevétlen sora képes megteremteni azt az egybefüggő ingerréteget, aminek elemeire képtelenség külön odafigyelni, így tehát nem kell, mert nem lehet figyelni. Ezek a körülmények teremtik meg a „semmire figyelés belső terét”, Frigyes szerint.

Két óra és tíz perc múltán konstatálta, hogy két órája és tíz perce sétál. Megpróbálta visszaidézni, mire gondolt az elmúlt fél órában, egy órában... de nem emlékezett. Ami biztos: a harag, a bosszúság, a sértettség sűrű, sötétszürke, nyúlós masszája hígult, oldódott; a feje kiüresedett, mellkasában enyhült a nyomás. A tüdeje kitágult, több hely lett bent a levegőnek, noha a hosszú séta igencsak megterhelte a testét. Nem volt hozzászokva ilyen mértékű igénybevételhez. Szíve gyorsabban vert, mégis könnyebbnek érezte magát. Furcsa ellentmondás.

Minderről, ilyen részletességgel, maga Frigyes számolt be nekem. Ekkor már jól volt, túltette magát a szakításon. Olyannyira, hogy viccelődni is tudott: azt mondta, szívesen tart TED-előadást Hosszú séta, rövid fájdalom: egy megcsalt vőlegény tanácsai címmel, természetesen úgy, hogy közben a színpad egyik végétől a másikig sétál, újra meg újra, végig az előadás alatt, szemléltetve, miről is beszél. Megígértette velem, hogy ha rossz hírt kapok, vagy nem tudok megoldani egy súlyos helyzetet, kipróbálom a hosszú sétát, és beszámolok róla, használt-e. Így lesz, megígértem.

Úgyhogy most elindulok. Megyek, megyek fölfelé a Mártonhegyi úton, dühösen, csalódottan. Más jellegű bántalom ért, mint Frigyest, de az érzelem ereje, hőfoka hasonló ahhoz, mint amit ő érzett a második sms után. Az utcán sehol senki. Nem baj, nem vágyom „háttéringerre”, ebből a szempontból leválok a Frigyes-féle módszerről. Lihegek, feszül a combom, megdolgoztat az emelkedő, én se vagyok hozzászokva a testmozgáshoz. Fáradok, de megyek tovább, próbálom megtalálni a megfelelő tempót. Frigyes nem tért ki rá, mi a helyes gyaloglósebesség, nekem kell kikísérleteznem a sajátomat. Az első ötletem az, hogy ha önmagamnak fizikai fájdalmat okozok, enyhül a lelki szenvedés, hiszen a fókusz átvándorol a testemre. Tévedek, nem így van. Így is fáj, úgy is fáj. Lihegek, visszaveszek a sebességből.

Csak ne lenne ilyen szép, tavaszi idő! Sehol egy felhő, huszonkét fok. Nem jó. Felhős ég, szemerkélő eső, erős szél... az az érzésem, rossz idő kell a „kisétáláshoz”. Olyankor természetesebbnek tűnik a fájdalom. Akkor mintha az időjárás is megértené, mi zajlik bennem. Együttérzését azzal fejezi ki, hogy ő sincs jól.

A Mártonhegyi út közepe táján az egyik kertből orgonaágak hajolnak ki a járda fölé, tele illattal. Megállok, fellépek a kerítést tartó támfalra, benyúlok mélyre a kerítés fölött, letörök egy ágat. A virágfürtöt az arcomba tolom, mélyet szippantok varázslatos illatából. Ha kirohanna a tulaj légpuskával, Hamvas Béla-idézettel védekeznék: azt mondanám, nem én voltam – testileg semmiképp –, hanem a lelkem, mert „a virágot a lélek szedi”, a Babérligetkönyvben írta Hamvas, a Virágszedés lélektana című fejezetben, meg kell hogy értse, és meg is értené, szíve meglágyulna, kezet nyújtana, átölelne, majd berohanna a házba metszőollóért, hogy újabb ágakat vágjon le nekem, a legszebbeket.

Megyek tovább, kezemben az orgonaággal. Próbálok hinni Frigyesnek. Megyek és megyek. Ameddig fáj, addig. Felgyalogolok a Mártonhegyi út tetejére, ha kell, tovább az Eötvös úton, fel a Normafáig, akár azon is túl, be az erdőbe, le Budakesziig, onnan még tovább, Páty, Zsámbék, Gyermely... Megyek, figyelek, várom, hogy elillanjanak a rossz gondolatok, várom, hogy könnyebb legyen. Vagy hogy legalább jöjjön egy nyomorult eső.