Jókai fészekrakása a Svábhegyen

Jókai Mór 1853. augusztus 4-én vette meg Schweitzer József hegedűgyártótól később híressé váló svábhegyi telkét. A két és fél holdnyi földterület ára 2200 forint volt, amit az író több részletben fizetett ki, 1854. július 21-ig. A későbbi feljegyzések szerint a birtok rendbetételére további 2648 forintot fordított, ami jól mutatja, milyen állapotban lehetett a kert: akkor még csupán egy rozzant ház állt ott, valamint néhány galagonya-, bodza- és kökénybokor.A ház mögött egy elhagyott kőbánya ürege, körülötte kő- és agyaghalom, továbbá egy bozótos volt. Így írt erről Jókai 1904-ben: „Vakmerő gondolat volt ebbe a helybe belekapni! Meredek hegyszakadékok, felváltva kivájt üreggel, földi bodzacsalit, galagonyaerdő s aztán egy nagy darab sivány, esőtől kilugozott, füvet nem termő agyagtér, kőpor, piramidok, üszögtől égett, levéltelen fák, három holdnyi területen.” Egyvalami azonban már ekkor is kitűnő volt: a gyönyörű panoráma, amely mindvégig meghatározta a hely megítélését.
A vásárlást követő egy év a birtok rendbetételével telt el. Az ehhez szükséges munkálatokat az 1896-ban kiadott Kertészgazdászati jegyzetek című művében fejtette ki az író. A kert körüli munkálatokat nem csupán a Jókai által felbérelt napszámosok végezték, hanem ő maga is aktívan részt vett ezekben. Így emlékezett vissza minderre 1896-ban: „Napokig eltartott, amíg baltával, fűrésszel utat bírtam magamnak törni a bozóton keresztül, hogy meglássam, mi az, amit fölvásároltam.”
A munkák egy alkalommal feszültséget is okoztak a műveit leközlő Török János, a Pesti Napló főszerkesztője és közte, mivel Jókai jobb keze megsérült. Azért, hogy ne késsen sokat a Kárpáthy Zoltán következő részének a kiadásával, bal kézzel írta meg azt.A kert megfelelő módon történő rendezéséhez az író figyelembe vette, hogy milyen adottságokkal rendelkeznek az általa korábban beszerzett növények, így a birtok teljes területe ennek megfelelően lett kialakítva. A megfelelő terület kiválasztása mellett négy pontot jelölt ki kertje sikeres megújításához: a szél, a föld, a nap és a víz „megfogását”.
Az uralkodó és erős északi szél ellen a lakóház elé a környéken honos nagy lombú fákat – hársat, juhart, szilt, vadgesztenyét és diót – ültetett, ezek később védelmet adtak az udvarnak. A föld megfogásához – mai szóval erózió elleni védelmére – három nagy teraszra osztotta a birtok meredek hegyoldalát, és a kiásott kövekkel támasztotta meg a rézsűt. A kövek azonban nem csupán a földet tartották meg, hanem összegyűjtötték – megfogták – a nap hőjét is, amelyet esténként átadtak az oda elültetett növényeknek.
A víz megfogásához ciszternákat építtetett, amik összegyűjtötték a háza tetejéről lefolyó esővizet, lehetővé téve ezzel a kert öntözését. Emellett vízszivárgást segítő rendszert alakított ki, amely által fái és más növényei mindig megfelelő nedvességhez jutottak. Végezetül pedig föld alatti csatornarendszert hozott létre, hogy az elvezesse a felesleges vizet a növények gyökereihez.
„Én annak az égből jött áldásnak, az esőnek, minden csöppjét megbecsülöm s nem engedem a telkem kerítésén kimenni. Ezt a tudományt nevezem a »víz megfogásának«. A ciszternák fenekén, a vízfogó gödrökben a zápor igen sok iszapot összehord. Ez a legjobb trágya. Ezt én, mikor kiszikkad, puttonyokban fölhordatom a szőlők tövére. Fáradságos munka, de busásan kifizeti magát” – olvasható a már említett munkájában.
Ahogy művei megírásában, úgy kertje rendezésében is nagyon alapos volt Jókai. Zsebében mindig ott lapult a metszőolló és az oltóviasz, botja végén pedig egy kis ásó, amivel azonnal ki tudta szedni a gyomot földből. Előfordult, hogy leteremtette az első feleségét, Laborfalvi Rózát, mert az nem kapált ki minden gyomot a paradicsomok közül a veteményesben.
Jól mutatja a birtok fejlődését Jókai családjának 1854 nyarán tett látogatása, amikor a vásárolt területtel alapvetően kritikus édesanyja teljes mértékben le volt nyűgözve a látottaktól. Jókai unokahúga, Váli Mari ezt írta erről: „A villa bizony nem volt olyan szép, aminőnek elképzelni lehetett otthonról, Komáromból, de nagyban és egészben kellemes látványt nyújtott. […] Látjuk a kis fácskákat, bokrokat, melyeket tavaly hozatott a komáromi szigeti kertből. […] A remek kilátása, mely a tornácról nyilt a Gellértre, a Dunára, a két városra, elragadtatva kiáltott fel az öreg asszony, hogy még olyan szépet sohasem látott: - Bizony jól tettétek édes gyermekeim, hogy megszereztétek magatoknak ezt a fölséges helyet!”Jókai 1858-ban a villaépület bővítésébe fogott, amihez a birtokból termelte ki a szükséges köveket. Ekkor készült egy – a mai napig látható – gazdasági épület a villához, ahol nem csupán a kertészkedéshez és szőlészethez szükséges eszközöket, hanem háziállatokat is tartott. Később e mellé épült még néhány istálló és fészer. Az 1860-as évek végén négy tehén, négy ló, két hízó disznó, két szamár, több baromfi – liba, kacsa, pulyka, gyöngytyúk –, gólya, valamint daru élt a birtokon.
A tejet a saját tehenei adták, telente pedig disznót vágtak. A szőlő érésekor el kellett zárni a máskor a kertben szabadon mozgó baromfikat, mivel félő volt, hogy kárt tesznek a gyümölcsben. Ezt azonban nem szívesen tette Jókai – nevelt lánya, Róza szerint a madarak voltak a kedvenc állatai –, bántotta a gondolat, „hogy Isten szárnyas teremtményei nem turkálhatnak kedvükre”.
A haszonállatokon kívül öt kutya – két kuvasz, két újfundlandi és egy kis öleb –, valamint tizenhét macska volt a svábhegyi birtokon. Jókai kedvence egy Nárcissza nevű fehér cica lett, amelyet meg is örökített Az arany ember című regényében.A háziállatok mellett kártevők is éltek az udvarban. Jókai szerint leginkább a darázs és a dongó volt veszélyes. Így írt róluk jegyzeteiben: „A mint a szőlő érni kezd, ott van nyomban a kis darázs, meg a nagy darázs tolvajbandája, kisérve a fekete és zöld zománczos dongók seregétől. Ezek ellepik az érni kezdő szőlőfürtöjet s úgy ledibézolják, hogy a szőlőfürtnek nem marad ott csak a csutkája meg a héja.”
Kertje számos pontjára légyfogóból átalakított darázsfogó harangokat helyezett, amelyekkel – saját elmondása szerint – egy szüreti évadban közel húszezer darazsat és dongót kapott el. E módszer miatt élénk vita alakult ki Jókai és a méhészek között, mivel utóbbiak úgy vélték, így nem csupán a darazsakat és a dongókat, hanem a hasznos méheket is elfogja. Jókai így védekezett – szintén jegyzeteiben – a vádak ellen: „A méhecskének van becsületérzése: ő nem jár lopni; tisztességesen szedi a mézet a virágok kelyhéből, s bár szomszédomban két méhes létezik, a méhek soha nem jönnek a darázsfogóba.”
A birtok déli részéből az író lekerekített egy félhold alakú területet, ahol a dinnyéit termesztette. Minden dinnyefajtának más nevet adott: Móric, Róza, Tallérosi Zebulon, Kakas Márton, Üstökös.
Ezen a területen kaptak helyet a gyümölcsfái is, amikből kettő volt a kedvence: az édesanyja komáromi kertjéből származó Dáma-alma, valamint a körte, amiből hat-hét fajtát is ültetett. Fügefájának – egyedüli gyümölcsfaként – külön fejezetet szentelt jegyzeteiben: „A fügefa az a gyümölcsfa-fejedelmek között, a mi a velenczei dózse a világi uralkodók között.”
A füge különlegessége abban rejlik, hogy a gyümölcs termesztéséhez alapvetően mediterrán éghajlat szükséges, amit Jókai a nap megfogásával ért el: két méter magas kőfalat épített a fügefák elé, amely a napközben összegyűjtött meleget éjszaka átadta a növényeknek, így biztosítva a megfelelő hőmérsékletet. „És a fügefa dobzódik abban a forróságban, a mitől a hazai gyümölcs lehull a fájáról. Ennek az az életföltétele: a melegség.” Télen minden fát letakart, valamint az ágak közé krumplit és répát rakott, hogy az egerek a fügefa héja helyett azokat rágják meg.
A kert kelet felé eső területére különböző hazai és amerikai szőlőt ültetett, ezek túlélték a Budapestet 1882-ben elérő filoxérajárványt. Módszere fáradságos, ugyanakkor hatékony volt: ősszel, szüret után a szőlőt műtrágyával befedték, majd három napszámos géppel szénkéneget fecskendezett minden egyes szőlőtőkébe.A gyümölcsök és a szőlő mellett a virágokra is nagy figyelmet fordított az író. Egyik legkedvesebb virága a villa terasza előtt álló rózsafa volt, amelynek a leveleiből rózsaecetet készített.
Jókai nem csupán a szabadidejében foglalkozott kertészkedéssel. Több ezzel kapcsolatos fórumon fellépett mint nemes növénynemesítő és pomológus (gyümölcstenyésztő – a szerk.). A Vigadóban 1891 őszén megtartott kertészeti kiállításon szép gyümölcseit kitüntették, valamint a Kertészgazdászati Egylet rendes tagjává választották. Székfoglalója előtt így mutatták be az egylet tagjainak: „Jókai Mór tisztelt szaktársunk, a több nem mindennapi jeles tulajdonai mellett – gyümölcsész is, különösen szenvedélyes dinnyész, mely szakban még az évben fogja bemutatni azon ritka jóságú dinnyefajt, melyet több év óta Széchenyi-hegyi birtokán, a többi dinnyétől elkülönítve tenyészt, s így már állandósított is.”Jókai Mór tehát nemcsak íróként, hanem kertészként is maradandót alkotott a Svábhegyen. A gondosan megmunkált föld, a különleges növények, az állatok iránti szeretete és a természet tisztelete mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a birtok valódi otthonná váljék számára. E rendkívüli hely a nyugalmat és az elvonulás lehetőségét jelentette, amit már a legelső pillanattól keresett.

Tomasits Bence