Hegyvidéki levegő - Tamás Zsuzsa: A kérdés

Elég fura, ha valakinek nem ismerőse a Facebookon a saját ikertestvére. Fura, de éppenséggel előfordulhat. Hivatalosan Ádám és Dávid sem ismerték egymást közel négy éven át, holott öt perc különbséggel jöttek a világra. Előbb Ádám, azután Dávid.
Életük első három évében Ádám, az elsőszülött tűnt erősebbnek, életképesebbnek, Dávid kisebb volt, nyeszlett, ahogy a nagyapjuk találta mondani egyszer, kivívva ezzel anyjuk sírig tartó haragját. Az anyjuk váltig hajtogatta, hogy ugyanúgy szereti őket, de talán az aggodalom, talán a praktikusan több teendő, hogy Dávidból is erős és életképes gyereket faragjon, előbb-utóbb azt az érzetet keltette, hogy Dávidot jobban szereti.
Különben sem „faragta” azt a gyereket, hát épp ez az, hanem anyatejjel táplálta, cseppről cseppre építgette belülről, és óvodáskorára, mindenki meglepetésére, Dávid lett a zömökebb, Ádám pedig sovány, mint egy hivatalnok. Mint egy igazi báty, aki előre sejti, lesznek még olyan idők, amikor neki kell a kisöccsét támogatni, építgetni jó szóval, szeretettel. És az sem lesz elég.
Anyjuk halála után Dávid rendesen zülleni kezdett, az apjuk, akinek az egészsége is megrendült a gyásztól, nem találta a fiával a hangot, Ádámnak kellett vigyáznia mindkettejükre, holott neki is fájt, és ő sem volt több tizenhat évesnél. Dávidnak eszelősen jól állt a rocksztártempó, pont úgy szívta a cigit, ahogy kell, ráadásul tényleg tudott gitározni. Amikor zenekarával fent állt a színpadon – és most mindegy, hogy milyen színpadon: tizenévesen pontosan azok az ócska deszkák jelentették a világot –, és hunyorogva kifújta az utolsó slukkot, mielőtt a húrok közé csapott volna, azt a hunyorgást csak imádni lehetett. Vagy irigyelni.
Ádám hamar túltette magát a kezdeti féltékenységen. Rájött, hogy ez az élet nem neki való, ő nem iszik, nem dohányzik, nem szív, és különben is belehalna, ha ki kéne állnia egy színpadra. Csendesen rajzolgatott, ő abban volt tehetséges. Néha verset is írt. És ha kellett, buli után hazatámogatta az öccsét.
Aztán egy idő után Ádám már nem tudta minden pillanatban támogatni az öccsét, mert iskolába járt, mert dolgozni ment, mert megkérte a barátnője kezét, míg Dávid nem járt iskolába, nem ment dolgozni, és nem kérte meg a barátnője kezét. Harmincöt évesen, egy különösen elborult napon arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen minden szenvedésének Ádám az oka, aki mindig lenézte őt, aki mindig érzékeltette a felsőbbrendűségét, aki képes volt felvágni azzal a vacak öt perccel, amivel, kimondani is röhej, úgymond idősebb. Ezt a következtetését nem volt rest telefonon megosztani Ádámmal, majd még aznap törölte is az ismerősei közül, sőt biztos, ami biztos, le is tiltotta.
Négy évvel később kibékültek, Dávid bocsánatot kért, és beszámolt kijózanodása hosszú és rögös útjáról. Az arcán megjelenő különös pigmentfoltot, ami rendkívül idegenné tette az amúgy jól ismert arcot, Ádám megpróbálta még gondolatban sem káinbélyegnek nevezni. A negyvenedik születésnapjukon óvatosan felköszöntötték egymást.
Mégsem beszéltek sűrűn, és amikor egy szombat délelőtt Ádám észrevette Dávidot az Apor Vilmos téri buszmegállóban, határozottan megijedt, de megfutamodni már nevetséges lett volna. Összepacsiztak, automatikusan, a régi mozdulatokkal.
– Jól nézel ki – mondta Ádám, és úgy is gondolta. Dávid meglepően jól nézett ki. Egészségesnek tűnt, bár Ádám nem tudta nem fürkészni az arcát.
– Mi járatban? – kérdezte Dávid kedvesen, ami azért volt mulatságos, mert Dávid tudta, hogy Ádám ott lakik az Apor Vilmos tértől egy ugrásra, tehát inkább Ádámnak kellett volna feltennie ezt a kérdést.
– Elintézek ezt-azt – mondta Ádám. Aztán elszégyellte magát. – Vásárolni megyek. A MOM-ba. És te?
– Én is elintézek ezt-azt – mondta Dávid. És nem szégyellte el magát.
A nyavalyás, gondolta Ádám, de gyorsan elhessegette a gondolatot.
– Hát jó, akkor majd találkozhatnánk… nem véletlenül is.
– Oké – mondta Dávid.
És ennyiben maradtak.
Hogy Ádám miért érezte szükségét, hogy lekanyarodjon a Törpe utca felé, magától is alig merte megkérdezni. Hevesen vert a szíve, és nem akarta, hogy ő legyen a hosszan távolodó alak, hogy Dávid addig nézze, míg el nem tűnik a szeme elől, valahol a Csörsz utcában.
Meg is lepte, hogy Dávid még aznap este ráírt Messengeren.
„Szia! Bocsánat, hogy zavarok. Kérhetnék egy szívességet?” – szólt az üzenet, mindenféle értelmezhetetlen mellékjelekkel tarkítva.
Ádám rettenetesen érezte magát. Mintha újra tizenhat lenne, vagy kicsit idősebb, és már tudná, hogy Dáviddal baj van, nagy baj, csak még nem akarná bevallani magának. Na jó, de mi ez a „Szia!”?! Nem mintha nem lehetne sziával köszönni, de semmi örülök, hogy láttalak, vagy akkor ahogy megbeszéltük, vagy bármi, ami arra utalna, hogy aznap találkoztak az utcán? És ez a „Bocsánat, hogy zavarok”, így, kijelentő módban, egészen kiborító! Nem zavarsz, túrt a hajába kétségbeesetten Ádám. És mi a fene lehet a szívesség? Pénzt kér? Bajban van, adósságba sodorta magát, tartozik a dílerének, mániás szakaszban vállalkozást indított, inkasszálták a számláját?! Le kell állítanom magam! – figyelmeztette magát Ádám, és némi tépelődés után nem elemezte tovább az összetett kezecskéket és a hamisan vigyorgó szmájlikat, hanem visszakérdezett:
„Persze, miről van szó?”
A válasz szíven ütötte.
„Add meg a számod, és megírom a szavazást!”
Milyen szavazást? És miért nincs meg a számom?! Ádám biztos volt benne, hogy Dávid irtó nagy bajban van, ha nem úgy bajban, hogy már konkrétan benne valami slamasztikában, akkor úgy, hogy megint valami tévképzet rabja.
De nem mert visszakérdezni.
És még napokig nem mert visszakérdezni. A gyomrában érezte, hogy nem meri feltenni ezt a két egyszerű kérdést, mert a végén még olyan választ kap, hogy arról kódul. Mikor harmadik napja nyűglődött, és már olyan rosszul érezte magát, mint közvetlenül anyjuk halála után, egyszer csak erőt vett magán, és visszaírt.
„Milyen szavazást? És miért nincs meg a számom?” De a biztonság kedvéért még odabiggyesztett egy szmájlit.
Napokig várta a választ. Nyirkos lett a tenyere, ha üzenete érkezett, és egyszerre érzett csalódást és megkönnyebbülést, amikor látta, hogy nem Dávid írt.
Aztán egyszer csak észrevette, hogy Dávid posztolt. Arról írt, hogy feltörték a fiókját, és a nevében írtak üzeneteket, és reméli, ez senkinek nem okozott kellemetlenséget.
Huh, gondolta magában Ádám.
Holnap talán megkérdezem, mit keresett az Apor Vilmos téren.