„A működésben van a nyugalom” – József Attila a Hegyvidéken
Százhúsz évvel ezelőtt, 1905. április 11-én született József Attila, akinek a születésnapja 1964 óta a magyar költészet napja is. A 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja több szállal is kötődik a Hegyvidékhez – most levelezései és korabeli források segítségével követjük nyomon ezeket.
József Attila élete utolsó hónapjait a Ráth György utcai Siesta Szanatóriumban töltötte 1937-ben. Onnan november 4-én – nővére kíséretében – Balatonszárszóra utazott, ahol december 3-án tragikus körülmények között vesztette életét, mindössze 32 évesen. A szanatórium előcsarnokában 1980-ban, a költő születésének 75. évfordulójára emléktáblát avattak, amelyen saját szavai is olvashatók: „E falak között – a Siesta szanatórium betegeként – gyógyították József Attilát 1937-ben. »Szurkálnak, óvnak tudós orvosok, írnak is nékem, én hát olvasok. S dolgozni, imhol e papírhalom, a működésben van a nyugalom.«”
Kevésbé köztudott, hogy József Attilát egyéb szálak is kötik a Hegyvidékhez. Korabeli lapokból és visszaemlékezésekből ismert, hogy az 1930-as években többször járt a Városmajorban, sokszor kirándult a Zugligetben, vagy épp a Svábhegyen.
A Friss Ujság 1937. december 18-i számában olvashatunk Erdélyi Ágnes költőtől a két évvel korábbi, 1935 nyarán történt találkozásukról a Svábhegyen: „Nyáron múlt két éve, hogy egy augusztusi estén együtt ültünk egy svábhegyi villa teraszán József Attiláékkal. Több fiatal író és költő volt még ott, a barátai. A mai »Szép Szó«, »Gondolat« munkatársai: József Attila, Tolnai Gábor, Radnóti Miklós, Fejtő Ferenc s Buday György, a fametsző. […] József Attila kedves szarkasztikus modorban tett csak egy-egy megjegyzést, egyébként nem vett részt a vitában. Én ezalatt őt figyeltem, kinek verseit már régen gyűjtöttem akkor, napilapokból is kivágva s akit most ismertem csak meg személyesen. Elnéztem ritkás, felfelé fésült haját, keskeny arcát, fakószőke nagy bajuszát, melyet magyarosan viselt, a kihajtott apacs ingből kinyúló vékony nyakát, a nagy ádámcsutkával. Petőfi – mondtam magamban. Ebben volt is valami igazság. Rangsorban, ahogy a nagy költők követik egymást, kezet fognak az időn át, ezeknek a kiemelkedő szellemiségeknek sorában bizonnyal rögtön Petőfi után lehetett sorozni őt…”
Valószínű, hogy valamelyik svábhegyi kirándulása alkalmával látogathatta meg barátját, Radnóti Miklóst is, aki akkoriban sokat tartózkodott a Diana út 15/b alatti Tündérlakban. Radnóti és Gyarmati Fanni 1935-ös házasságuk után tavasztól őszig fogadták ott barátaikat, költőtársaikat is, többek között Bálint Györgyöt és József Attilát. Sajnos az épület az 1970-es években tönkrement, ma már nem látható.
József Attila egy másik hegyvidéki „állomása” Ignotus Pál lakása volt. Ignotus Pál (1901–1978) író, szerkesztő a városmajori Szamos utca 6. alatti bérházban élt az 1930-as évek közepén, feltételezhetően a ház első lakói közé tartozott, mert 1933-ban adták át az épületet. Ignotus 1956-ban írt József Attila szállásairól, és így fogalmazott: „Nemsokára azonban odébb álltam, elcsábított egy nem sokkal nagyobb méretű, de vonzóbb, kertre néző garzonlakás a Városmajor szélén, a Szamos utca 6. szám alatt. József Attila folyóiratunknak, a Szép Szónak megindulása ideje táján ott lakott nálam néhány hétig…”
József Attila 1937-ben lakhatott Ignotusnál, mert a közeli szanatórium miatt sokszor szóba került a helyszín. A Siesta, amely a mai Országos Onkológiai Intézet helyén működött a két világháború között, többször volt a költő kényszerű „otthona”.
József Attila szegény volt, amit jól mutat a Káplár utcai, szinte föld alatti garzonlakásnak is alig nevezhető bérleménye, így nem lett volna pénze a Siestára, amely akkor luxusszanatóriumnak számított. Barátai fizették be őt; leginkább Hatvany Bertalan (1900–1980) író, fordító, orientalista támogatta anyagilag, és a Siesta költségeit is ő állta.
Élete utolsó évében, 1937-ben József Attila többször is járt a Siestában, először februárban, amikor még viszonylag jól volt, és állapota gyorsan javult. Első levele, amit ott írt, 1937. februári, Szántó Judit a címzettje, aki egy francia fordításhoz kért tőle segítséget: „Drága Judit, itt küldöm a levél kért fordítását és szeretettel üdvözöllek. Attila”. Többen is a Siestába küldték leveleiket, köztük Pásztor Sári, aki 1937. február 22-én írt József Attilának a Tátrából: „Hallom hogy beteg vagy, gyere ide itt meggyógyulsz oly szép a tél levegő isteni.”
Márciustól a leveleket már nem a Siestába, hanem leginkább a Káplár utca 5.-be – akkori lakásába – és a Szép Szó szerkesztőségébe címezték az ismerősei. Júliustól novemberig újból a szanatóriumban feküdt, és a levelezéséből kiderül, hogy a kezelések és a gyógyszerek hatására nagyon maga alatt volt. Kóros depressziója és az öngyilkosság gondolata gyötörte, már nehezen tudta normális mederben tartani a kapcsolatait.
Kozmutza Flórának küldött leveleiből jól látható, hogy feleségül akarta venni a fiatal pszichológusnőt – akit 1937 februárjában ismert meg –, és kóros féltékenységgel gondolt rá. Számos levélváltás zajlott köztük, amíg József Attila a szanatóriumban tartózkodott. Az első hosszabbat 1937. július 20-án írta: „Kedves Flóra! Itt vagyok a Siestában, jól vagyok, sőt nevetek, hogy maga nem is tudja, mi minden történt velem azóta, hogy a táviratot elküldtem. A jövőhét elején lemegyek Tihanyba és valószínűleg - ha maga is úgy akarja - ott maradok egész nyáron át. Bocsásson meg, hogy eddig nem írtam, bár nagyon szerettem volna, de hát büntetlenül nem lehet vért hányni, én pedig azt tettem. Egyébként már teljesen egészséges vagyok - igen nagyon szeretném, ha írna, más nem hiányzik, - persze, jobb szeretném, ha ott lehetnék magával. Megtenné-e, amiről beszéltünk, hogy t.i. keres olcsó szállást? A Siestában péntekig maradok, aztán rendbehozom dolgaimat, és kb. kedden utazom. Alig várom, hogy találkozzunk, addig is sokszor üdvözlöm. A.”
Néhány nappal később, július végén már nem volt ennyire pozitív a hangvétele: „Kedves Flóra, a Siesta szanatóriumban vagyok, szeretném ha meglátogatna. Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy ennek igazán csak akkor van értelme, hogyha magának úgyis dolga akadna Pesten. Egyébként ne fárassza magát, t.i. azzal, hogy ott nekem szállást keressen.” Július 30-i levelében pedig már így fogalmazott: „Kedves Flóra, ismét a Siestában vagyok. Nagyon jó volna, ha írna. Persze csak úgy, ha ráér. Nagyon sokszor üdvözlöm. A.”
Ugyanezen a napon írt Flóra Tihanyból: „Kedves Attila, nagyon aggódom magáért. Nem irta meg, hogy mi baja van. Csak nem valami komolyabb dolog? Sajnálom, hogy nem vagyok Pesten és nem látogathatom meg magát. Mennyi ideig kell megint a Siestában maradnia? Lejön azután Tihanyba? Gyógyuljon meg gyorsan! De addig is írjon, és közölje velem egészen részletesen, hogyan érzi magát. Nagyon sokat gondolok magára és szeretettel üdvözlöm F.”
A következő levelekben József Attila többször szerelmet vallott Flórának, és arról is írt, hogy meg fog halni: „Kedves Flóra! Most is szédülök még - hogy, mi a bajom, azt nem mondják meg. Azt hiszem, kábító, bénító szereket kapok, és aztán ellensúlyozásul - kinint. Most fájnak a manduláim. És azt hiszem, tüdőgyulladásra vagyok gyanús. Sokszor kiver a verejték. Van mellettem éjjel-nappal egy ápolónő - azt mondja, hogy éjjel birkóztam vele és kiabáltam, de erre nem mekszem [!]. Igazán csak arra tudok emlékezni, hogy mély álom fog el arra a gondolatra, hogy nagyon szeretem magát. Most első ízben érzem, hogy meg fogok halni.”
Pár nappal később ismét írt: „Kedves Flóra! Alig tudok mit írni, kábult vagyok, pedig azt mondják, hogy most nem adtak gyógyszert. Közben »idegességemen« kívül volt torokgyulladásom, mandulagyulladásom és most valamilyen seb van a nyelvemen. Délután van, nem szabad fölkelnem, álmosság nyom és nem tudok aludni. Emlékszik, mit mondott, hogy én »minden nőt szeretek«? Talán igaza van, én már semmit sem értek. De nagyon szeretnék magával együtt lenni.”
A költő november 4-én hagyta el a Siesta Szanatóriumot, miután Hatvany Bertalan közölte vele, hogy nem fizeti tovább az ellátás horribilis költségét. Óriási veszekedés tört ki kettőjük között, de miután József Attila a nővéréhez költözött Balatonszárszóra, levélben kibékültek. Onnan írt 1937. november 24-én: „Drága Berci, remélem, nem haragszol már rám - azt sem tudtam a Siestában, hol áll a fejem. Mert hogyha haragszol rám, én nem tudom, hogyan békítselek meg. De nagyon sajnálom a dolgot. Ha becsülsz, megbékülsz. Volna-e kedved meglátogatni itt bennünket? Jó volna megint együtt lenni veletek. Sokat változtam, talán egészen megöregedtem.”
1937. december 3-án egyesek szerint baleset történt, mások szerint öngyilkos lett a labilis hangulatú költő. Írásai és egészségügyi állapota alapján az utóbbi a valószínűbb. Utolsó versében, amit Balatonszárszón írt 1937 novemberében, szinte búcsúzkodik: „Ime, hát megleltem hazámat / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem / ha eltemet, ki eltemet […]”.
József Attila Hegyvidékhez fűződő történetei nemcsak fájdalmas emlékeket, hanem emberi közelséget, barátságokat és megértésre vágyó pillanatokat is őriznek. Bár élete utolsó hónapjai sötét árnyékot vetnek pályájára, versei, levelei és a róla fennmaradó elbeszélések olyan költőt mutatnak számunkra, aki súlyos terhet hordozott, ám fájóan rövid idő alatt is világirodalmi rangú életművet hagyott ránk. Emléke itt él – nem csupán márványtáblákon, hanem a szavakban is, amelyekből életet formált.
F. G.