A budapesti ostrom napjai 1944–45 (4.) - Vérmező, a romtemető
A Budapest nyolcvan évvel ezelőtti ostromáról szóló cikksorozatunk zárásaként – Ungváry Krisztián kutatásai alapján – a drámai események végével és következményeivel foglalkozunk. Emellett részletesen írunk a Vérmezőről is, amely ma csendes, pihenésre hívogató park, ám alatta ott lapulnak történelmünk egy szörnyű időszakának nyomai.
Budapest ostroma a második világháború egyik legsúlyosabb és legtragikusabb városi hadműveleteként vonult be a történelembe. A hosszú hetekig tartó harcok közel 40 ezer polgári személy életét követelték, a város épített öröksége pedig súlyosan megrongálódott, sőt egy része meg is semmisült.
A több mint 39 ezer épület alig 20 százaléka maradt épen; a legnagyobb pusztítást a budai Várhegy, az I., a II. és a XII. kerület, valamint a pesti belváros szenvedte el. A magyar főváros drámája Leningrád, Sztálingrád, Varsó és Berlin sorsáéhoz mérhető – nemcsak teljes városrészek eltűnése, hanem a civil lakosság mérhetetlen gyötrelmei miatt is.
Az ostrom végével azonban nem köszöntött be az azonnali béke és nyugalom. A német megszállók után a szovjet csapatok vették birtokukba Budapestet. Sok kortárs számára a város szovjet kézre kerülése a felszabadulást jelentette a nyilasok és a német hadsereg uralma alól, ám a lakosság megpróbáltatásai folytatódtak.
A „felszabadítók” részéről is súlyos atrocitások érték az embereket, gyilkosságok, tömeges erőszakoskodások, fosztogatások és a civil férfiak „málenkij robotra” hurcolása árnyékolták be ezt az időszakot. Bár már nem volt közvetlen életveszély, a háború „kiszámíthatóságát” a létbizonytalanság és a védtelenség miatti szorongás váltotta fel. A rablások, a nők megbecstelenítése, az elhurcolások és az állandó fenyegetettség hosszú árnyékot vetett a „felszabadulás” örömére. A legsúlyosabb probléma talán a polgári lakosság teljes kiszolgáltatottsága volt: az emberek nem tudtak sem védekezni, sem jogorvoslatot keresni sérelmeikre.
Grősz József püspök így emlékezett vissza ezekre a hetekre: „Amit az ottani állapotokról elmondott, az nem más, mint a földre telepített pokol. A nők 70%-a 12 éves leányoktól 9 hónapos áldott állapotban lévő asszonyokig megbecstelenítve, a férfiak nagy része elhurcolva, minden lakás kifosztva, a város templomaival együtt romokban, éttermekben, üzletekben lovak, az utcán, temetőkben, kifosztott üzletekben temetetlen holtak ezrei, a pincékben kiéhezett, félig megtébolyodott emberek, akik a többnapos elhullt lovakból vagdalnak maguknak húsdarabokat megevésre stb. Ilyen lehetett Jeruzsálemben, amikor Jeremiás próféta elmondta fölötte siralmait.”
A civilek csak akkor kezdtek visszatérni lakásaikba a pincékből, az óvóhelyekről vagy a gettóból, amikor végleg elült a harci zaj. A látvány, ami fogadta őket, sokszor leírhatatlan volt.
A város egyes részei szinte élhetetlenné váltak, a budai vár, a Sashegy, a Gellérthegy, a Svábhegy és a Rózsadomb épületei is rendkívüli módon megsínylették az ostromot. A szétlőtt épületekben a roskadozó falak, a leszakadt mennyezetek és a bedőlt ablakok mögött-alatt német, szovjet és magyar katonák merevre fagyott holttestei hevertek, sokszor hónapok óta érintetlenül. Felismerhetetlenné váló szobák, megroncsolt személyes tárgyak, vérrel szennyezett falak meséltek a háború brutalitásáról. Sokszor még a bútorokból sem lehetett eltüntetni a beléjük ivódott vérfoltokat, egyes háztartási eszközöket egyszerűen ki kellett dobni.
Az elsődleges feladatok közé a tetemek eltüntetése tartozott. A szovjet hatóságok nem válogattak: mindenkit, aki mozogni tudott – köztük tizenéves gyerekeket is –, kihajtottak a romokhoz, hogy elvigyék a holttesteket. Ez sokszor napokat vett igénybe, és komoly egészségügyi kockázatot rejtett.
Miközben a város az élet újraindításán fáradozott, hatalmas kihívást jelentett a túlélők ellátása. Súlyos gondokat okozott az élelmiszerhiány, és a logisztika sem volt egyszerű, a romos utak és az összedőlt hidak miatt a gőzmozdonyok és a villamossíneken közlekedő teherszállítók hozták-vitték a legszükségesebb árukat.
A jegyrendszer bevezetése és a lakosság összeírása 1945. február 25-én kezdődött meg, ami valamelyest segített stabilizálni a helyzetet. A szovjet vezetés beleegyezésével a magyar kormány a szovjetek által lefoglalt készletekhez is hozzáférhetett, és ez enyhítette az élelmezési válságot. Lassan újra működésbe léptek a közüzemek, a Gizella-malom március 27-i megnyitása fontos mérföldkő volt az alapvető ellátás biztosításában.
Budapest ostromának vége tehát nem csupán a harcok befejezését jelentette, hanem egyúttal egy hosszú, fájdalmas helyreállítási folyamat kezdetét is. A romok alá temetett város lassan, de biztosan újjáéledt, a lakosság erejére, kitartására és reményére támaszkodva. A pusztulás után az életnek valahogy mégiscsak folytatódnia kellett.
A Vérmező feltöltése
A Vérmező egyike azoknak a helyeknek a Hegyvidéken, amelyek teljesen megváltoztak Budapest ostroma után. Ma békés, zöld park fogadja a látogatót, de a fák alatt ott rejtőzik a múlt: egy letűnt világ maradványai, amik a háború pusztítása után maradtak.
A Vérmező területe számos funkciót betöltött az évszázadok során. A török hódoltság előtt itt állt Logod falu, amely a harcok idején semmisült meg, nevét a közeli Logodi utca őrzi. Később a vár védelmében üresen hagyták, kaszálónak, katonai gyakorlótérnek használták, majd a Martinovics-összeesküvés leverése utáni kivégzések helyszíne lett – innen ered a Vérmező név. A reformkortól egyfajta felvonulási területnek tartották fenn, a 20. században több bemutató, lovas gyakorlat, verseny zajlott a téren. A két világháború között felvonulások, eskütételek és nagyszabású események helyszíne volt, sőt még a nemzeti stadion ideépítése is felmerült, ám ez végül nem valósult meg.
A második világháborúban stratégiai szerepet kapott a Vérmező. Budapest ostromakor az egyik utolsó olyan terület volt, ahol még le- és felszállhattak kisrepülőgépek, a német és magyar katonák utánpótlását segítve. A harcok azonban pusztítást hoztak, és a környék, különösen a Várnegyed, romhalmazzá vált. A Vérmező területe is tele volt repülők, tankok és más gépek roncsaival.
A háború után hosszú időt vett igénybe Budapest romjainak eltakarítása. A vár területét borító törmelékek elszállítása csak 1946 decemberében kezdődött meg, ezeket a közeli Vérmezőre hordták. Az egyik első hír erről a Közgazdaság 1946. december 8-i számában jelent meg: „Az építés- és közmunkaügyi miniszter a romeltakarítási munkálatoknak a főváros forgalmas útvonalain való örvendetes előrehaladására tekintettel, programszerűen megindította a romoknak a Vár területéről való eltakarítását is. A Vár utcáin kisvasúti síneket fognak végig fektetni és vasúti szerelvényekkel fogják a romokat a Vérmezőre hordani a Bécsi kapu téren és a Várfok utcán keresztül. A felmérés szerint a Vár közterületein 38-49 ezer köbméter rom hever, de igen lényeges rom fekszik az egyes házakon belül. A kisvasúti szállítással átlagosan napi 200 köbméter romanyag elszállítására kerül sor, úgyhogy ezzel a nagyteljesítményű berendezéssel is hónapok kellenek ahhoz, hogy a romok a Várból eltűnjenek. A Vár romtalanítása lehetővé teszi azután, hogy az építkezések, illetőleg az épülethelyreállítások a Vár területén is intenzívebben megindulhassanak.”
A cikkben említett vasúti szállítás december 16-án kezdődött el, amiről így írt a Magyar Nemzet az 1946. december 17-i számában: „Az ünnepélyes perc, amelyet egy újjáéledő városrész történetében a krónikásnak feljegyeznie kell, az úrnak 1946. esztendejében december 16-án déli 12 óra 10 perc, megindul a kisvasút, amely a Vár egyelőre harmincötezer, de valószínűleg százezer köbméter mennyiségű porladékát leszállítja a Vérmezőre, ezzel visszaadva az egykori városrésznek a tisztaságot és az újjáépítés lehetőségét, ugyanakkor pedig megadja a Vérmezőnek a komoly sanszot arra, hogy végre egy százezer köbméter nagyságú, célszerűtlen és unesztétikus gödörből díszes és vonzó térré léphessen elő.”
A cikkben egy másik újságíró az első szerelvény megérkezéséről adott helyzetjelentést: „A vonat indul, a kis mozdony tülköl és a riporter felkapaszkodik az első szerelvényre. Húsz csille indul, tartalma tizenöt köbméter, súlya közel három vagon. Megnyomom a stoppert. A Vár romhalmazának első küldeménye 9 perc és 56 másodperc alatt érkezik el az újjáépítés jegyében új állomáshelyére. A csillében, amelyen állok, egy halom szemét. Por, téglatörmelék, elégett családi otthonok üszke és egy megfeketedett Bergmann-cső, amelyen keresztül talán egy tudósnak vagy művésznek vitte a villanydrót a fényt. A csille megérkezik és pillanatok alatt kidobja tartalmát a Vérmező romokra éhes gödrébe.”
A Vérmező korábban teknőszerűen mély területét közel két méter magasan feltöltötték, majd parkosították. Fákat és bokrokat ültettek, így alakult ki a ma ismert hely, amely alatt azonban megállt az idő. Téglák és betontömbök, háborús harci eszközök roncsai és lőszerek hevernek szerteszét – a történelem e nyomai láthatatlanul is emlékeztetnek minket a város és lakóinak szenvedéseire, valamint az új kezdetre. (Vége)
F. G.