Hegyvidéki levegő

Maros András: Normafa 1 és 2

1

„Normafa lesz ma.”

„Neee!”

„De!”

„Ne Normafa, Árpi bá!”

„De, Normafa.”

„Miért?”

„Azért, mert ma Normafa lesz.”

Bár a párbeszéd itt nem ért véget, értelmetlen leírni a folytatást, innentől ismétlődések következtek. Mellesleg a fenti részlet jól illusztrálja, milyen mértékű betekintést engedett nekünk, tanítványoknak a tréner, amikor az edzésprogram-kialakítási koncepcióját akartuk alaposabban megismerni. Miért ez? Azért, mert ez. „Köszönjük, Árpi bá, hogy partnernek tekint bennünket, nem pedig kísérleti nyúlnak.” Valami ilyesmit fogalmaztunk meg egymás közt, még ha nem is ezekkel a szavakkal.

Két autóval indultunk a Városmajorból, Ladával meg Zastavával, egyik citrom-, másik okkersárga, egy-egy apuka vezette őket. Árpi bácsi a Ladában utazott, az anyósülésen, az ülést hátratolta, és a háttámla dőlésszögén is igazított, a kettő együtt elég volt ahhoz, hogy a mögötte ülő gyerek kényelmetlen pózba kényszerüljön: összegörnyedt, állát a térdére támasztotta. Az edző puszta jelenlététől sűrű, feszült csend állt be, amit a sofőr apuka se viselt jól, bekapcsolta az autórádiót, a Kossuthot. Mindezalatt a Zastavában egymás szavába vágva hőbörögtek a gyerekek, mi a frászért kell hegyen futni, amikor a Városmajorban körözve is megszerezhető a teniszhez szükséges állóképesség.

Mi bajunk volt a Normafával? Az, hogy a Normafa nem a Normafát jelentette... ha azt jelentette volna, nincs gond, futás a parkolótól a Libegő fenti végállomásáig meg vissza, ebből pár kör, csekély szintemelkedés, nem vész; a baj az, hogy amikor Árpi bá Normafát mondott, az említett köröket csupán bemelegítésnek szánta, utána jött a java, felfutás a János-hegyi kilátóhoz, a Libegő fenti végállomásától. Nem egy felfutás, nem kettő. Minimum három, de ha nem bírtunk magunkkal (ritkán bírtunk magunkkal), négyszer is akár.

A normafai edzés kegyetlenebb volt, mint a másik hegyi futás, a „Citadella-futam”. Kétségtelen, hogy a Gellért-hegyi tűnt megterhelőbbnek a folyamatos emelkedő miatt, mégsem lázadtunk ellene, tudniillik a Citadella-futamban Árpád bácsi sosem vett részt. Nem szállt be. Lent várakozott a Czakó utca sarkán. Így, hogy kikerültünk az ellenőrzése alól, mi választhattuk meg a futótempót, sőt az útvonalat is kedvünkre alakíthattuk, lekerekítéseket, lassú sétákat iktathattunk be, melyek során lihegés nélkül, normál beszédhangon tárgyalhattuk meg az élet nagy kérdéseit, például hogy kinek a kije az a csaj, aki a Gólyabál Szépe címet kapta, mert valakinek a valakije volt, az nem kérdés.

A Normafán viszont velünk futott az edző – nem mindig, de gyakran, az utolsó pillanatban döntötte csak el, beáll-e. Állandóan melegítőt viselt, hogy a ruházata ne árulja el, mire számítsunk – szeretett bizonytalanságban tartani minket. Ha jött, mögöttünk futott, hátulról nyomott, tolt. Az élen is futhatott volna, ő volt a leggyorsabb, a legkitartóbb; ha úgy igazán meghúzta volna, egyikünk sem éri utol, nem mintha erre tettünk volna kísérletet. Kit érdekel? Hadd menjen, combosodjon.

Felértünk a Normafához. Kikászálódtunk a Ladából, Zastavából. Velünk futott Árpi bá. Mivel nem bírtunk magunkkal, négy felfutást rendelt el.

„Örüljetek, hogy nem öt!”

Nem örültünk.

 

2

Évtizedekig eszembe sem jutott, hogy a Normafánál fussak. Hogy a gyerekkori küzdelmeim emléke épült-e be, és emiatt, vagy kényelmi szempontokból választottam más pályákat, parkokat, nem tudom, nem elemzem, mindenesetre tény, ha rászántam magam a futásra, a Gesztenyés kertbe vagy a Vérmezőre mentem... ezen a hideg téli napon azonban nem! Irritáló szmog ült a városon, azt gondoltam, talán odafönn, a Normafánál tisztább a levegő.

Ahogy az Istenhegyi úton autóztam fölfelé, azt számolgattam, mennyi idő telt el az utolsó normafai futóedzés óta. Elsőre harminckét év jött ki, másodikra harminchárom.

Reggel hét óra húszra értem a parkolóba. Elvétve láttam csak egy-egy autót. Azt terveztem, hogy elfutok a Libegő végállomásáig, ott gyors emlékpillantást vetek a János-hegyi kilátóra (azóta se jártam ott), majd vissza a parkolóba, és vége, ennyi. Egy kör.

Az ösvény sejtelmesen tekergett és emelkedett előttem. Mesehősnek éreztem magam, akit kora reggel riadóztattak, hogy mentse meg a királylányt. „Sietek, drága!”, mondtam magamnak, siettem is, ahogy tudtam. Hetvenhét évig tartott az út. Erre már nincs előtag, hogy szuper- vagy ultramaraton, talán ha egyberakjuk, szuperultrahiperszupramaraton, befutó az Üveghegyen túl. Menet közben kinyírtam pár sárkányt, az út szélén szurkoló koboldok vizet és energiaitalt toltak elém, közben „Hajrá, gyerünk”-kel biztattak.

Ahhoz, hogy elmém kikapcsoljon, és fantáziám elérje ezt a magas fordulatszámot (minimum a narancssárga zónát), általában fél óra folyamatos futásra van szükségem. Elképesztő helyeken tudok ilyenkor felbukkanni – nem csak mesékben, és nem csak futok. Fönt, a Normafánál viszont már tíz perc után Meseországban találtam magam. Ennyit tesz a tiszta hegyi levegő. Meg a teljes magány meg a néma csend, amit néha megtört a fák közt beszlalomozó szél halk búgása.

Pár száz méterrel később új fejezet nyílt a mesekönyvben: már nem az Üveghegy-távot róttam hetvenhét évig, már egy varázserdőben kocogtam, a fák összezártak, sorfalat alkottak mögöttem, engem néztek, ahogy távolodom tőlük... folyamatosan újabb és újabb sorok jöttek létre, egymást taposták, hogy jó helyük legyen, jól lássanak engem. Egyszer hátranéztem, mintha meg akartam volna győződni, valóban ezt csinálják a fák, ekkor egy villanásra Árpi bácsit képzeltem oda. Mit mondott volna. „Előre nézzél, mert hasra esel. Kezek nem lógnak... kezek test mellett dolgoznak, húznak.”

Nem sokkal a Libegő-végállomás előtt kiáltozást hallottam az erdő mélyéről. Első emberi hang a futóedzés kezdete óta. „Álljon meg, várjon!” Megálltam, körülnéztem, és mire beazonosítottam, honnan kiabáltak, már a kiáltó személy is kirajzolódott: egy pufidzsekis, hatvanas férfi tört előre a fák közül. Megállt előttem, meglóbálta a kezében tartott piros, HILTI feliratú műanyag hordtáskát, és erősen zihálva megkérdezte, nem akarok-e fúrógépet vásárolni. Némán méregettem a férfit, azon gondolkodtam, vajon a mesémben vagyok-e még. Letette a fúrókészletet, kibújt pufidzsekijéből. Fekete bőrkabát volt a dzseki alatt, ezt szintén eladásra kínálta. A kettőre együtt, HILTI fúró és bőrdzseki, vonzó árat adott. A fúrógép hordtáskáját kinyitotta, voilá, zsírúj, a bőrdzsekit körbeszagoltatta velem, voilá, eredeti bőr. Mondtam, jó ajánlat, de nem tudok fizetni. Azt mondta, nem baj, fussak nyugodtan tovább, a parkolóban várjam meg, és leautózunk együtt a fogaskerekűhöz, ott van bankautomata, ki tudom venni a pénzt. Nem, nem, köszönöm, nem. Folytattam a kocogást. Pár lépés után hátranéztem: engem bámult, úgy, ahogy percekkel korábban a fák. Aztán színpadiasan hátat fordított, és elindult arra, amerről jött. Elnyelte az erdő.

A parkolóban, nyújtás közben ráeszméltem, mekkora őrültség volt visszautasítani a vonzó ajánlatot. Pont kellett egy jó fúró! De ez miért nem jutott előbb az eszembe? A bőrdzseki pedig, ahogy a méretét megsaccoltam, jó lett volna az unokaöcsémnek. Megkapta volna a születésnapjára. Elmeséltem volna, hogy a Normafánál vettem egy fúrógéppel együtt.