A pókhálós lepke, a páfrányfenyő és a rejtélyes szöcskeegér
Ma már rengeteg különböző kategóriában választanak év faját Magyarországon, ezek közül csak azok ismertetésére vállalkozunk, amik a XII. kerületben is előfordulnak. Ezúttal az év lepkéjével, gyógynövényével, végül pedig egy bájos kivétellel, a magyar szöcskeegérrel ismerkedhetünk meg.
A pókhálós lepkének (Araschnia levana) ítélte oda az „Év lepkéje” címet az idén a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Lepkevédelmi Szakosztálya a hazánk természeti kincsei és az ezeket fenyegető természetvédelmi problémák bemutatásának szándékával indított programjában. A tarkalepkékhez tartozó, tetszetős faj nem védett hazánkban, hiszen mindenfelé előfordul, nedves erdőszéleken, tisztásokon, üde réteken, árokpartokon. Évente három generáció nő fel a lepkékből, amelyek hernyói a csalán leveleit fogyasztják – zavartalanul.
Furcsamód az egymást követő generációk rajzolata és színezete erősen eltérő, így aztán kiránduló legyen a talpán, aki meghatározza ezeket. Segítségképpen: a kora tavaszi generáció színezete vörösesbarna, rajzolata okkersárga, széles, szaggatott fekete harántsávokból áll. A második generáció példányai sötétbarnák, finom szaggatott mintázattal, míg a harmadik generációról a barna szín teljesen eltűnik, ezek a lepkék szinte feketék.
*
Az „Év gyógynövényét” a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság Gyógynövény Szakosztályának tagjai választják meg. Ezúttal a Kelet-Ázsiából származó páfrányfenyő (Ginkgo biloba) kapta a legtöbb szavazatot.
A növény egyedülálló, legyezőszerű levelei szinte változatlanul vészelték át a földtörténeti korokat, hogy ma kertekben, parkokban és dézsás utcai faként például a Nagyenyed utcában díszelegjenek. Ősszel aranysárgára színeződő lombja különösen szép, a termős példányokat azonban érdemes a kertészetben hagyni, mert a diónyi, ragacsos terméseknek intenzív „macskaszaga” van, ami erősen beárnyékolja a ginkgóval történő zavartalan együttélést.
A páfrányfenyő levelének kivonatát elsősorban az agy vérellátásának serkentésére, ezáltal a memória és a koncentrálóképesség javítására, a demencia tüneteinek enyhítésére ajánlják a szakemberek. Jótékonyan hat a visszértágulatra és az aranyérre, de akár enyhe depresszió ellen is.
*
Egy egészen különleges szerzetet választottak a Vadonleső Program szakemberei az „Év emlősének”: a magyar szöcskeegeret (Sicista trizona). Ez az állat nem él a XII. kerületben, de kis túlzással az országban is épphogy, így aztán nyugodtan akár a magunkénak is érezhetjük, különösen akkor, ha megismerjük nem mindennapi történetét.
A kicsi, kinézetében egérszerű emlős úgy tűnt el a magyar faunából, hogy szinte azt sem tudtuk, a része volt. A szöcskeegér, bár egykor gyakorinak volt mondható, mintegy százötven éve az élőhelyek pusztulása miatt megritkult, majd eltűnt a hétköznapi emberek szeme elől. A kutatók is csak ritkán találkoztak vele, az utolsó példányát kilencven éve fogták be. Azóta senki sem látott élő szöcskeegeret, a létezését csak az bizonyította, hogy a baglyok köpeteiben időről időre felbukkantak a csontjai. Azaz a szinte kizárólag rovarokkal táplálkozó, valódi téli álmot alvó kisemlős még mindig itt él.
Többszöri próbálkozás után végül húsz évvel ezelőtt sikerült újra élő példányt fogni, és ez az egészen szelíd jószág rögtön egy tudományos érdekességgel is szolgált. Kiderült ugyanis, hogy a mi szöcskeegerünk nem azonos a keleti sztyeppék csíkos szöcskeegerével, azaz új fajt kellett leírni, immár magyar szöcskeegér néven.
A Borsodban megtalált törékeny populáció mellett még Kolozsvár térségében él magyar szöcskeegér. Igaz, arról is kiderült, hogy ha nem is külön faj, de külön alfaj – erdélyi szöcskeegér néven. Ha másért nem, ennek a tudománytörténeti érdekességnek a népszerűsítéséért mindenképpen érdemes volt megválasztani a magyar szöcskeegeret az év emlősének.
BI.