A budapesti ostrom napjai 1944–45 (2.) - Fekete István újév-kezdete a Notre Dame de Sionban

Fekete István: Naplótöredékek

„1945. január 2. Új esztendő! Hol kezdjem?

Buda legrosszabb helyén maradtunk. Hogy kinek a hibájából vagy jóvoltából, nem kutatom. Szilveszter délutánján áthurcolkodtunk – soha ezt a húrcolódást el nem feledem –, s azóta itt vagyunk. Igaz, úri hely. Notre-Dame de Sion. A zárdában. A mosókonyhában.

A lakás már tarthatatlan volt. Két találat érte, és se ajtó, se ablak. A gyerekek remekül bírják ezt a disznóságot – hála Isten –, s amikor már a redőnyök is légi útra keltek, kislányom megjegyezte: – Anyuka úgyis szeretett huzatot csinálni, most aztán van »cúg«. – Akarsz egy pofont? – kérdezte feleségem áléltan. Fegyelem azért van.

És naplómat a kápolnában írom. Igen, jobbomon az élő Isten minden szeretetével és jóságával, balról a folyosón apatikus katonák, akik híreket suttognak, röpcédulákat adnak kézről kézre, és babonásan hisznek, hisznek... De én már csak az Istenben hiszek.

Kis gyertyám békésen lángol itt az oltár sarkán, kezemben cigaretta, kint este van már, félelmes éjszakát ígérő este, s én arra gondolok, haragszik-e rám a végtelenség istene, hogy itt cigarettázom. Érzem, hogy nem. A cigaretta csak füst, égés, parázs, s az én szegényes emberi életem úgyis az övé. Neki ajánlottam fel cserébe azokért, akiket szeretek. Itt ülök hát temérdek emberi hitványsággal, bűnnel, örökölt átokkal a szívemben, de a lelkem az Övé, és Hozzá fog visszatérni.

Templomban írok, ahol pár napja estefelé misén voltunk, s ezt a misét el nem felejtem, amíg élek. Hogy összeroskadt mindenki! Hogy lehulltak az álarcok! A halál lehelete ott ólálkodott körülöttünk, és most, most tudom, hogy csak ez emelte fel a lelkeket, mert ezeket a könnyes szemeket s az imának ezt a lángoló tisztaságát soha magamban, sem másban a szagosmisék divatbemutatóján soha nem láttam.

Ó, milyen hatodrangú féreg az ember! És milyen nyugodtan írok! A ház környékét pár száz akna érte – már nem is hallom –, de a gondolataim nyugodtak. Lehet, hogy én vagyok az egyik Lator, de mindig hittem, hogy a Golgotán és a Templomban meghalni nem lehet.

Szóval elindultunk hazulról. Egy tarisznya, két hátizsák, négy nagy bugyor, s ideát voltunk. Leírni persze ezt nem könnyű, a valóság azonban jajkeserves nehéz volt. Az asszonyokat – mások is vannak a házban – úgy kellett áthúzni. Az út körülbelül háromszáz méter, de ugyanannyi kilométerre való izgalom sűrűsödött benne össze.

– Várjunk, amíg egy kicsit elcsitul... – Jó. Nem csitult: – Hát én átviszem a matracokat – mondom –, mert sohase érünk oda. Feleségem reszket, mint a kocsonya. – Ne! Most ne! Nem lehet várni. Kiugrom az ajtón, és – fejemen három matraccal – neki az útnak. – Durr! Egy akna. Majdnem fellökött, pedig azt se tudtam, hova esett. A repeszek itt zizegtek körülöttem, és egy a legfelső matracot felhasította. Három matraccal azonban nem lehet szökellni, és meglehetősen bágyadtan dobtam le őket a mosókonyha betonjára.

A visszamenetelre pedig undorral gondoltam. A következő fordulóval aztán igazán ideát voltunk. Fejemen újabb három matrac, a hátizsák egy kis zsírosbödön és mindenféle élelem.

A lakás ottmaradt. Tizenöt év minden munkája, álma és eredménye ottmaradt. Közben – az úton – háromszor hasaltunk, mint a békák, mert újabb aknák zúgtak el felettünk. […]

A mosókonyhában szalma, por, piszok. Feleségem végre síri hangon megszólalt: – Nincs itt valahol egy seprő.

Az elmúlt két napról pedig ne beszéljünk. Akna akna hátán, ablak persze itt sincs, és életünk, italunk tele kőtörmelékkel, porral. Egyik robbanás a másik után, ablaktalan szoba, vigasztalása az asszonyoknak – amire magunk is rászorulnánk –, s most igyekszem összeszedni gondolataimat. Nem megy könnyen.

Az előbb – itt a folyosón – az egyik katonanótát kezdett. A nótába beleszólt még egy, aztán még egy. Hárman: háromféleképpen. Aztán megunták és abbahagyták. Hárman se találtak egymásra. Szörnyű szimbólum.

1945 új esztendejének második napja.

A folyosón horkol valaki, egy másik meg halkan jajgat. Hát nincs itt valahol doktor? Nincs. Majd talán reggel… És én ülök, és írok az Isten balján. Nézem kis gyertyám, és arra gondolok, hogy az Irgalomnak nincs is bal oldala. […]

A Sion papja házában német katonák kvártélyozták be magukat. Egészséges, erős fiúk. Délután átmentünk, hogy egy matracot áthozzunk, mert a papnak nincs matraca. Csúnyán lőttek akkor, de azért átmentünk. És visszajöttünk. – Nincs matrac – mondták, mert ők is katolikusok. Hát ez is álláspont.

 

Január 4.

Hát folytassuk. Akármilyen nehezen. Kis gyertyám tart még, s mintha biztatna: – Írj… írj! Két nap megint elmúlt, s ennek a két napnak eseményei úgy összekeverednek bennem, hogy nehéz köztük eligazodni. Folytonos izgalom, rettegés, reménykedés valami csodában, fehér zászlóban, Vöröskeresztben, svéd zászlóban, s még nem tudom én, miben. Tegnapelőtt éjjel a folyosón hangos kiáltás reccsent végig:

– Riadó! A visszhangba fegyvercsörgés vegyült, s az ágyak rémült mozgolódása. Ha kisebb lett volna a lárma, bizonyára hallani lehetett volna az asszonyok szívdobogását. Felkészülni! Felkészülni? Mire, hogyan? A sötétség kiáltotta ezt? Ültünk, és dermedten vártunk valami értelmes rendelkezést. Nem jött. Jövés-menés, aztán elcsendesült minden. Menjünk? – kérdezte valaki. Hová a nyavalyába? Várjunk. Majd csak mondanak valamit. Nem mondtak. Ültünk, amíg ki nem világosodott. Végül bejött a katonai szakács – kedves, jószívű fiú –, és értelmetlenül bámult ránk. Mi meg őrá.

– Mi van a riadóval? – nyögtük ki. – Hát nem szóltak? – csapta össze a kezét. – És azóta várnak így? – Azóta. Hát igen. Nem szóltak. Sötét, eszeveszett dolog volt az egész, s ebben a sötétségben tévelygett az egész ország. Írni? Talán majd holnap. Nagyon fáradt vagyok.

 

Január 5.

Reggel átmentem lakásunkba egy kicsit megtisztálkodni. A fürdőkádban van még egy kis víz, és ijedten néztem a tükörbe. – Te vagy az? Megnyugtattam magam, hogy én vagyok. Borotvámat – úgy látszik – elvitte a légnyomás, s így megmarad egyhetes szakállam, amely szépen őszül. A hideg víz nagyon jólesett – viszek át a családnak is –, és aránylag könnyű volt átmenni, mert »csak« puskából lődöztek. […]

Házunkba tegnap újabb két akna vágott be, és egy harmadiknak a feje a kapuból áll ki. Olyan a ház, mint egy egérfogó: csupa lyuk. De azért már vágyom haza. Sokan vagyunk. A helyiség kicsi, és köztünk egy nyűgös gyerek. […]

Az asszonyok általában nem bírják a folytonos együttlétet, és várom már, mikor tör ki valami könnyebb vihar, mert az előcsatározások már megkezdődtek. Egy-egy szóban már csipkelődés van, a szemek összevillannak, és bár »édesem«, »angyalom«, »drágám« a megszólítás, mögötte fullánk van, vagy enyhe gúny.

Én is nehezen bírom a sok embert, állandó zajt, locsogást, Lalikát, és nyelve bár, de hallgatok. Mi a fenét csináljak? Magyarázzam meg nekik, milyen nagy dolog a csend? Milyen magányos, szép, szent dolog? Hiszen tudják, hogy itt felettünk végtelen némaságban és örök csendességben alszik két katona. Két tüzér. Egy jogász és egy pincér. Tegnap is kettő, ma is kettő. Megnéztem őket, és dermedt, vérbe és csonkaságba fulladt, örök mozdulatlanságuk távoliakká tette őket, de a szoba csendjét most is hallom. […]

Egy pap és négy vagy öt apáca is itt maradt, és úgy járnak-kelnek milliós drága otthonukban, mint a kísértetek. Halványan, szó nélkül, és arcukon látszik, hogy arra gondolnak, ami volt, ó, nem a melegre, a kényelemre az ételekre és szőnyegekre, hanem a vidám nevetésre, a gyermekzajra, ragyogó tisztaságra, fegyelemre, elszéledt kislányokra, akik úgy indultak innét el, mint a jövendő anyák tiszta ígérete. És most a társalgóban csonka, véres halottak feküsznek, és a folyosó végén katonák »végzik dolgukat«, mert a WC-nek az ajtaját már nem lehet kinyitni, és az összetorlódott emberbűz úgy száll a levegőben, mint valami rettenetes járvány ígérete.

Feleségem ma reggel kenyeret sütött a katonák konyháján. Reggel ő takarított, utána mosogatott, mindenki után. Mindig csak ő. A »vidéki«… Ezek az asszonyok itt semmihez sem értenek. Tehetetlenek és parancsoláshoz szokottak, bár a munkáról fogalmuk sincs. Hogyan nevelhették volna ezek a vidéki »tramplit«, aki sokkal többet tudott náluk, aki tényleg »dolgozott«, s akinek nem imponált semmi a világon, csak a példa? […]

A csatazaj közben annyira fokozódott, hogy naplómat és »minden értékünket« egy zsírosbödön és egy cukroszacskó társaságában a hátizsákba gyömöszöltem, tekintettel a tekintendőkre. Szerencsére a Sion falai valóban békebeliek, így állják a sarat, bár néha azt hiszem, összedől az egész. De nem dől össze. »Áll, mint Sion hegye. « […]

 

Január 7.

Tegnap nem írtam semmit, mert csak ismételtem volna magamat. Bomba, akna, gránát, géppuska… nagy füst Pest felett, és minden este temetés.

Csákányozzuk a fagyos, köves földet, közben színes rakéták ívelnek a vár felett, és döbbenetes, kormos fényével arcunkba világít az égő város. Aztán belefektetjük szegényeket a köves sárba – lábuknál üvegben az okmányaik –, és rájuk húzzuk a földet, havat, vegyest.

A pap közben imádkozik. Én a fiammal ásom a sírt egy »partiban«. A gyerek tizenkét éves. Úristen! Micsoda emlékek! De csodálatosan bírja. Akit ma eltemettünk – a konyha melletti kis szobában vágta agyon az akna –, ismerős volt. Vizet hordott kocsiján éjszakánként, és néha kaptunk tőle. A gyerek nézte egy darabig, aztán egy kis darab ejtőernyőselymet takart az arcára. Még se menjen a föld a szemébe szegénynek. […]

Milyen kicsi ez a gyertya! Takarékoskodni kell vele – sóhajtom, és bólintok a kis lángnak, hogy megértettem. Azután ülök majd – mint az ősember a vaksötét barlangban –, és várom, hogy mikor csendesedik el odakünt a vérszagú őslények rettenetes ordítozása.

 

Január 10.

Megfogadtam, hogy naplót írok, de nem megy sehogy se. Miért? Kinek? Sokszor vagyunk olyan lelkiállapotban, hogy amikor a századszor beragasztott ablakunkat megint széttépi a légnyomás – oda se nézünk. Az épület bal szárnya ég. Hát ég! Nem sok van rajta, mi égjen, de az ég. Mit csinálunk? Égjen!

Egyébként – megszaporodtunk. Jött egy anya a gyermekeivel, két-három éves fiú és lány. Szegény asszony nagyon megviselt, de mégis jól tartja magát, ha tekintetbe vesszük, hogy a ház, ahol szülei maradtak, »támpont« lett, melyet rommá lőttek. Ő a gyerekekkel már két napja átszaladt a legközelebbi házba, de a romok alól tegnap még segélykiáltások hallatszottak.

Nehéz beleélnem magam az ő helyzetébe, de azt hiszem, a lelki kínlódás rám, férfira is jobban kiült volna. Ez persze nem megszólás, még csak nem is kritika. Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Az ő nyugodt külseje alatt a legvadabb gyötrődés viharozhatott, csak éppen nem értettem. Valószínűleg igaza volt, hiszen itt vannak a gyerekei. Sápadt volt, de még csak nem is könnyezett. Tartotta magát az élet parancsához, csak azt nem tudom: hogyan…

 

Január 25.

Azt hiszem, ma elbúcsúzom naplómtól, mert el kell búcsúznom gyertyámtól. Két hétig másra kellett a világosság, és most már csak egy kis csonk lobog az oltár előtt. Nézem a kis lángot, és búcsúzom tőle, nézem, és egy másik lángra gondolok, életem lángjára, mely ma negyvenöt éve lobbant fel a földi világban. Születésem napja van. A kis gyertya már küzd a sötétséggel. Szinte elnehezedik a szívem, hiszen annyi kérdeznivalóm lenne még tőle, de integet, hogy siessek. Kanóca már dőlni készül. Mondd, kis gyertya: lesz még nekem születésnapom, megérjük még a békét? A család… a város… az ország?

Szinte kiáltani szeretnék: Lesz még egyszer ünnep a világon? A gyertya lángja nagyra nőtt, mögötte kigyúltak a régi fények. Tündökleni kezdett az oltár, és valahol messze, nagyon messze búgott az orgona.

Orgona? Felkaptam a fejem. Egy repülőgép húzott a ház felett. Aztán sötét lett.”

(Folytatjuk)

F. G.