Jókai Mór, a gyapottermesztő
Jókai Mór több különleges egzotikumot – fügét, mandulát, törökszedret, jamgyökeret – termesztett a Svábhegyen, de hogy gyapotot is, azt talán nem sokan gondolnánk. A „nagy mesemondó” nemcsak új regényeken dolgozott folyamatosan, hanem a magyar mezőgazdaság forradalmán is, mivel hitte, hogy a trópusi növényeknek is van helyük a Kárpát-medencében. Az alábbiakban visszaemlékezések és saját írásai segítségével Jókai e kevésbé közismert oldalát idézzük fel.
Váli Mari, Jókai Mór unokahúga azt írja, hogy amikor leendő férjével, Peti Józseffel meglátogatták az írót a Svábhegyen 1859-ben, Jókai büszke örömmel mutatta meg nekik a gyapotültetvényét: „Ebéd után boldogan vezettem körül jegyesemet a sváb-hegyi nyaraló egész telkén, sorba mutogatva neki annak minden gyönyörűségeit és nevezetességeit. Móric bátyám abban az időben gyapotot is próbált termelni dinnyetelepe mellett; az a próbálkozás nagyon érdekelte Peti Jóskát, ki erősen hitte a termelővel együtt, hogy a pamutnövények szépen duzzadó, csúcsos, de gömbölyű gyümölcsalakú gumói egészen jó termést fognak szolgáltatni, s ez a próbálkozás korszakot alkot majd a magyar mezőgazdaság életében.”
Jókai a Vasárnapi Ujság hasábjain három nagy cikkben is írt a gyapotról 1862. október 26-a és november 9-e között. Az ekkor 37 éves fiatalember az első számban felvezette, miért is foglalkozik ezzel a növénnyel: „[A] gyapottermelésről akarok beszélni. Az amerikai háború megfosztotta Európát a gyapottól, és tulajdonképen a gyapot az, amiért az egész háború folyik. […] Királynövény! gazdagság! kincsbánya! Ezt nagyon meg kell gondolni; hozzá nyuljunk-e vagy sem? […] legelső kérdés az, hogy meghonosulhat-e »éghajlati viszonyok« miatt nálunk a gyapotnövény? […] E kérdésre sok adatot gyűjtök össze mind pro, mind contra, s jövő cikkemben, tágas tapasztalásokkal öregbítve, lelkiismeretesen előadandom, mit várhatunk és nem várhatunk e rejtélyes trónpretendenstől?”
Második cikkében nemcsak más külföldi és hazai példákat hozott, hanem saját gyapottermesztési gyakorlatát is megosztotta: „Március közepén, melegágyba vetettem kétféle gyapotmagot. Egyik külön magára vált, fekete; a másik rétegben egymáshoz ragadt, s molyhos fehér. A helyzet kedvező volt; hegyoldalban ugyan, de fal mellett, ahol a dinnye augusztus közepéig mind megérik; őszibaraczk szépen díszlik, s az idén egy fügefa másodtermése is rég elérett; tehát meleg és széltől védett helyen. Itt júniusra mind a kétféle növény megnőtt másfél lábnyi magasra. Az elsőbb levelei sötétzöldek, a másodiké világosabbak s erősebben karélyozottak ; a fekete magu ekkor elkezdett virágozni […] Augusztus elején már mind ki voltak fejlődve mostani nagyságukra a tobozok; következtek olyan forró napok, hogy a mellettük levő dinnye, ami pedig csak szereti a meleget, indástól elszáradt, őszibaraczkjaim közöl egy sem várta meg az őszt, mind elért szeptember elejéig, de a gyapot nem mozdult. Ujságszerte olvastuk, hogy cseresnye, alma másodszor virágzik, meg is érik, két szüretet ad, de az én gyapotom mind ezt nem vette lelkére. Már a szüret is elmúlt, a fák levelei hullani kezdtek, az amerikai tejtestvér, a burgonya is felkivánkozott már a földből; az én gyapotom még mindig állt, mintha fogadása volna a mögötte levő szőlőtőkével, hogy melyik adjon később szüretet?
Minden reggel, este megnéztem én azt, mit csinál? de, nagy káromra, itt a hegyen még dér sem jár, hogy az jönne segítségemre; a gyapotnövény csak nem pattant ki nekem. Most, október 20-án értem el végre, hogy egy szétnyílt tobozt kaptam növényeim egyikén. […] Meglehet, hogy ennek a kinyílásán is segíthetett jámbor akklimatizált vadludam. Denique a többi toboz most is zárt s egy hathónapos afrikai nyár után választanom kell, hogy egy pár rost ablakból heveny trágya segélyével extra üvegházat csináltassak ez elkésett gyapotnövényem fölé, hol hosszú stádiumait befejezhesse; vagy pedig leszedjem gyümölcseit s a kályha vállára rakjam, a téli almák közé, további megérés végett? A fehér magból kelt gyapotnövényem pedig most tesz előkészületeket a virágzáshoz. Az is megjegyzendő, hogy a gyapotnövény gyökere egyetlen szivgyökér, mely mint a mályváé, karó egyenesen megy le a földbe, tehát mély talajt kíván s nem cserépbe való virág.
Száz holdat is beültethetünk vele, van jó földünk, megtermi azt, s a mostani gyapotárak mellett jobban fog fizetni, mint a dohány, mint a bor, mint a búza. Csakhogy meg kell gondolnunk, hogy a mostani árakat az amerikai háború idézte elő, s az nem fog tartani örökké, akkor ismét visszatérnek a harmadévi árak. Amerikában nem ismerik a földadót, ami nálunk mindjárt drágábbá teszi a terméket; – ott rabszolgakéz végzi a munkát, itt drága napszámos; – New Yorkból Southamptonig a szállítás kevesebbe kerül, mint Temesvárról odáig.
Addig pedig, ha valaki kuriózumképen óhajtja termeszteni a gyapotot, azt korán meleg ágyba vesse, különben minden évben a patikából hozathatja meg a vetni való magot, mert a gyapot olyan növénykirály, akinek a magja itt nálunk a szabadban meg nem érik.”
A gyapotról és a selyemről a következő években többször folyt nyilvános vita. A Fővárosi Lapok 1868. október 3-i számában ezt olvashatjuk: „A gyapjúnak leghatalmasabb versenytársa a gyapot. Igaz, hogy nem ad oly erős kelmét, de sokkal olcsóbbat ad, s a mai világ nem azt nézi, ami jó, hanem a mi csinos és olcsó. A gyapotgyártás roppant kiterjedtsége nem vihető ugyan vissza nagyon messzire, de a gyapot maga ismeretes iparcikk volt a régi népeknél is. […] Az utóbbi években nálunk szintén többen tettek kísérletet: ha vájjon a gyapot megterem-e éghajlatunk alatt? Néhányan lapok útján tudaták is, hogy a siker nem volt épen kedvezőtlen. Jókai Mór barátunk még svábhegyi kertjében is termelt próbaképen. Azt azonban, hogy ily egyes jelenségekből vonhatunk-e következtetést a jövőben történhető s nagyobb horderejű termelésre, ítéljék meg mások, kik az ipargazdászathoz alaposan értenek.”
Jókai jegyzeteiben és műveiben is nemegyszer feltűnik a gyapot különböző kontextusokban. Az 1860-as évek elején többször olvashatjuk a noteszében, hogy „pamutszüret”, a gyapotról írt cikkei idején, 1862-ben megjelenő, Az új földesúr című munkájában pedig ezt: „Neki nincsenek gyárai, mik egy amerikai háború által gyapot nélkül hagyhassanak.” A jövő század regényében utópikusan gondolkodik a növényről: „[...] földünk megismerkedik a tropikus csőszakkal; pálma, kenyérfa, gyapot meghonosul Európa közepén, ismeretlen tünemény lesz a késői fagy". Valószínűleg még később is próbálkozott a termesztéssel, mert 1886. november 13-i keltezésű levelében azt írta Laborfalvi Rózának, hogy áztassa be a kezét, „ahol a gyapot betapadt”.
Erősen kapcsolódik a témához a selyemtermesztés, ami annyiban különbözik a gyapotétól, hogy eperfára és selyemhernyóra van szükség hozzá. Ma már szinte elképzelhetetlen, de Magyarország a 20. század elején Európa harmadik legnagyobb selyemtermelőjének számított Franciaország és Olaszország mögött. Hazánkban több mint háromszáz éves múltra tekint vissza ennek a drága nyersanyagnak a készítése. Széchenyi István, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós és Bezerédj István is kiemelten foglalkozott a kérdéssel, miután az ország területének nyolcvan százalékán megtermett az eperfa.
Jókai Mórt ez is foglalkoztatta, nem véletlen, hogy 1854-ben már ötven eperfát ültetett. Ugyanebben az évben kezdte meg a selyemtermesztést nem messze Jókai birtokától Mihályi Ferenc, akire a gyapottermesztéses cikkében ki is tér az író: […] Egy pesti ismerősünk (M. F. ügyvéd) [ti. Mihályi Ferenc] ezelőtt nyolc évvel kezdett a Széchenyi hegyen selyemtermelést nyolc hold földön, akkor mindenki nevette, az idén aztán már volt kétezer pengőforint jövedelme a selyméből, csengő húszasokban. Tessék megkérdezni a gyapotot: ad e 8 holdról annyi hasznot?”
Jókay Jolán, Jókai Mór unokahúga említi meg egy helyen, hogy van neki egy csodás, fekete selyemruhája: „Oly szép színeket most nem is lehet találni, a selyem pedig most is ép, minden hiba nélkül való, mert azok tiszta selyembogár selymei és nem kukoricaszárból készültek, mint a mostaniak.”
A gyapot és a selyem további hazai „pályafutásáról” annyit tudunk, hogy Magyarország a 20. század elején évente több mint 1900 tonna selyemgubót termelt, ám a trianoni békediktátum következményeként eperfaállományunk háromnegyede külföldre került. A Délvidéken a 20. század elején komoly gyapotföldek üzemeltek, de ezeket is elvesztettük. Később, Rákosi idejében, az 1950-es években is próbálkoztak az országban a gyapot termesztésével, de az éghajlat nem tette lehetővé – miként azt Jókai már 1862-ben megmondta.
Az író „gyapotkalandja” – bármennyi érdekes részlettel is szolgált – valójában csak lenyomata egy korszak álmainak. A 19. század második felének Magyarországán még lehetségesnek tűnt, hogy új növényeket honosítsanak meg itthon. Jókai Mór nem lett sem „gyapotkirály”, sem pedig „selyemfejedelem”, de története, amint a fagy ellen takargatja növényeit, pontosan megmutatja, mit jelentett akkoriban hinni a haladásban. A gyapot nem maradt meg, ám a jövőbe vetett remény igen. És talán ez volt Jókai igazi termése.
F. G.